Fővárosi Lapok, 1886. április (23. évfolyam, 91-119. szám)
1886-04-08 / 98. szám
Csütörtök, 1886. ápril 8. 98. szám. Huszonharmadik évfolyam, Szerkesztői iroda: fF ^ w Előfizetések Budapest, TI Sk TP TT* M BT JP yB| 1 II I 9 1 1 I fi »Ja 1 Hirdetések Előfizetési dij: »■ II I II | I S a kiadóhivatalba ................... db V buhiW Wr mi MHldkdbni w ■sni (Budapest, Negyedévre........................( frt. / . ... . ---- , r . _ .... Athenaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. A »Fővárosi Lapok« előfizetési fölhívását ajánljuk a műveit magyar olvasó közönség figyelmébe. A lap rendesen teljes ivén jelenik meg s hétfőn is külön számot ad. Jeles régi és új írók széles köre tartozik rendes dolgozó társai közé, s ha tükre kiván lenni a szépirodalom, művészetek, társadalom és nemzeti közélet fejlődésének, a művelődésnek, előhaladásnak sat. Kiadja az »Athenaeum«-társulat. Előfizetési ár : évnegyedre 4 ft, fél évre 8, egész évre 16 ft. Életem legszomorúbb napjai. (Az »Életem«.-hul ) ■— Naplótöredékek. — Irta Jókai Mór. (Folytatás.) A Váradról menekvők tehát siettek Aradra, az Aradról jövők Várad felé, s igy találkozott szembe a két menekülő csapat Simándon. Ez volt a siralmas óra! — Hová ? — kérdezek mi. — Hová ? — kérdezek a szemközt jövök. — Mi Aradra megyünk, és ti ? — Mi pedig Váradra. — Csak vissza, vissza ! Váradon ezóta Paskevics ott lehet. — Arad alatt pedig Haynau. Ők a debreceni csatáról beszéltek, mi a szőregiről, amarról mi, emerről ők nem tudhattak semmit. Mi az ő reményeiket törtük össze, ők a mienket, pedig mindegyikünknek kevés volt már. Tanakodtunk, latolgattuk a veszedelmet, előszedtük térképeinket, iparkodtunk egymás híreit megcáfolni, lehetetlennek bizonyítani; elvégre is mindenki nagyobbnak találta azt a bajt, amely elől fut, mint a melynek eléje megy, s indult megkezdett iránya felé. A csapat a simándi fogadónál kétfelé szakadt; egyik tartott Váradnak, másik Aradnak; a határozatlanabbak, hol az egyik, hol a másik irányt követve, majd a jövőkhöz, majd a menőkhöz csatlakoztak; voltak olyan ismerőseim, kikkel egy nap alatt háromszor is találkoztam; hol elhagytak, hol szemközt jöttek, megint utolértek ; maguk is megvallva, hogy már két nap óta utaznak majd dél majd éjszak felé s soha sem tudnak bejutni sem Aradra, sem Váradra. Kegyelmes istenem! Mi ekkor nem találtunk ebben semmi humorisztikumot. Nyáry és én azonban, kik elhatároztuk, Görgeit mindenesetre fölkeresni, ha még valahol föltalálható , elindultunk késő este Zerind felé. III. Azon éjjel Zerinden haltunk, s másnap mentünk tovább Szalonta felé. A velünk találkozóktól megértők, hogy Görgei egész seregével jó Várad felől, a Debrecennél megvert hadtestet most már előre küldve. Déltájon már találkozunk a hosszú sorban vonuló pogyászos szekerekkel, s kiérve a szalontai erdőből, megláttuk a távolból a város előtt letelepült tábort. Ez volt Nagy Sándor hadosztálya. Amint a katonaság közt végig haladtunk, egy ismerős őrnagy odaugrott szekerünkhöz. Zákó István, hajdan képviselőházi tag, később — kivételképen — igen jó katona. Ő tudatta velünk a debreceni csata részleteit; szerinte a lényeges veszteség nem ment olyan sokra, mint gondolok. — Mennyien vagytok most mindössze ? — kérdezek tőle. — Mintegy huszonhárom ezeren, — de verekszünk ötvenezerrel, ha Görgei vezet. Nagy volt akkor a ragaszkodás Görgei iránt! Innen betértünk a városba, a fővezért ott bevárandók. Házigazdánk igen jól fogadott bennünket, augusztus 9-kén derék kánikulában úgy ránk fitette a szobát, amint csak tehetséges engedék , de se baj az, a honvédeknek kellett kenyeret sütni, azért süttetett olyan nagyon. Pár óra múlva találkozunk Nagy Sándorral. A tábornok elbeszélte a vác- és vadkerti csata részleteit, ahol az ő hadosztályát az oroszok már körülfogták, a midőn a fővezér, a veszélyről értesülve, hirtelen kiüritteté a pogyászszekereket, a mennyi gyalog honvéd rájuk fért, azokat annyival megrakta, s ezekkel és a lovassággal gyorsan visszafordult, az ellenségre ütött, s Nagy Sándor hadosztályát, pogyászaival és ágyúival együtt kivágta az oroszok közül. Általában az egész visszavonulási utat Komáromtól a Tiszáig a hadműködés remekének állttá a tábornok, akin épen nem lehet észrevenni azt a gyűlölködést, amit a közhír a fővezér irányában ráfogott. Itt kezdett először az a tünemény meglepni, hogy az oroszoktól senki sem retteg úgy a táborban, mint a polgári osztálynál, sőt igen sokan dicsérik őket és szoktatják magukat azon eszméhez, hogy az orosz seregek a magyarokkal rokonszenveznek. Később alkalmam volt meggyőződni róla, hogy ez a hit nem valami mesterségesen élesztett propaganda következménye, hanem természetes állapota az emberi kedélynek, mely akkor, midőn reményei mind meghiúsultak, a minden előjöhető esetek leglehetlenebbikéhez szokott ragaszkodni. Még aznap meglátogattam Szalontán Arany Jánost. Örültünk-e nagyon egymás láthatásának ? Csak úgy, mint az a vendég és az a házigazda örülhet, ki tudja bizonyosan, hogy holnapután ellenségnek fog helyt adni a hajlékban. Azelőtt kevés idővel távozott el onnan Petőfi. Arany beszélte róla, hogy mikor utolsó este ott mulatott, egy szép ezüst veretes török pisztolyt mutatott neki, melyet Erdélyben kapott ajándékul ; nők és gyermekek is voltak a szobában, és sok ismerője Aranynak; a pisztoly kézről-kézre járt, mindenki megnézte azt, s el is csettenték, hogy lássák, milyen szépen szikrázik a kova; a pisztoly természetesen soha sem volt megtöltve, mint Petőfi mondá; ő csak ereklyéül tartogatta azt bőröndje fenekén: egyszer aztán ő is kezébe vette azt, s elcsattanta a lőportalan sárkányt és akkor elsült a pisztoly két golyó fúródott a falba, egy arasznyira Petőfi fejétől. Abban az órában minden jelenlevő megkerülte tulajdon megásott sírját. Isten csodája, hogy egy sem esett bele. Még aznap éjjel Nagy Sándor hadteste ismét tovavonult. Másnap, szakadó esőben, jött meg helyette Görgei derék hada. Máig is fülemben cseng az a trombita dallam, ami az utászok indulója volt, egészen a forradalmi sereg számára készítve; sokáig úgy tetszett még évek után is, mintha hallanám e sajátszerű hangot, s várnám, hogy jönnek utána a szürkekabátos utászok ásókkal, csákányokkal vállukon, utánuk a barnaruhás honvédek nemzeti szín rózsákkal és a délceg huszárok zöld és piros kalpagokkal, és a piros sipkás zászló darabokat a megbukott régiek helyébe, uj eb- és madárkiállítást, uj kedvenceket a turfra, uj divatokat és ezekkel új gondokat. Egész lajstromot kellene összeállítnom, ha mindent le akarnék írni, amivel bennünket a kikelet meglepett, de legyen elég ennyi, hisz ennyinek részletezésére is már több hely szükséges, mint amekkorát tárcámnak elfoglalni szabad. Bécs városa tehát elsősorban kapott egy halom új városatyát (olvasd: Gemeinderath). Szörnyű volt a harc, magasra csaptak a küzdelem hullámai, korteskedtek, dikcióztak, ettek, ittak, akár csak áldott magyar hazánkban , szidták a kormányt, a kapitálist és a zsidót külön-külön, vagy együttesen, mint ép az illetők lelkesedése sugalta, avagy a mint a helyzet megkövetelte és ime, meg van mentve a haza. Az uj »Gemeinderath« együtt ül és ki fogja eszközölni a következőket: minden osztrák honpolgár fazékjába vasárnaponkint egy sült csehet, vagy zsidót, az illető honpolgár ízlése szerint, az összes feltalálható és fel nem található tőke felosztását a választók között, meg azt, hogy a mészárosok vevőiknek minden kiló húsra 85 krt ráfizessenek és hogy a pékek köteleztessenek Bécs város utcáit naponkint háromszor frisen sült császár-zsemlyékkel kiburkolni. Ennyit legalább minden megválasztott megígért választóinak. De ígértek még mást is, többek között, hogy a vámvonalak eltörlésére fognak működni és e pont jellemző része minden népszabadító honatya programmjának. »Mert uraim, a vámvonalak a jelenlegi kormány önkényének kőből épített védfalai. (Zajos tetszés.) Azért övedzik e falak vasgyűrűként városunkat, hogy közegei által a kormány minden polgárt ellenőrizhessen. (Úgy van!) Azért állanak a vámvonalaknál fináncok, hogy ellenőrizzék, hányszor jó Kaiserschmann vagy Maier Tavaszi tárca. (Bécsből.) Mily boldogok, mily irigylendő boldogok a poéták és azok, akik poétáknak tartják magukat: itt a tavasz, dalolhatnak. Miért nem vagyok én is költő ? Magyarország valamennyi szerkesztőjét kétségbe ejthetném, olyan tavaszi dalt zengő hangulatban vagyok. Nyitott ablakomon át elmerengve nézek a távol ködébe és a merre csak nézek, tavaszi díszben pompázó háztetőknek ezrei nevetnek felém, melyeken túl messze-messze, azt mondják, még madarak is énekelnek valahol. Enyhe szellő szárnyain lebegve be-becsap ablakomon a szomszéd gyár kéményének sűrű füstje és enyelegve fojtogat engemet, miközben az alattam fekvő négy emelet ablaksoraiból fölhangzik hozzám a szőnyegporló botok sűrű csattogása, édes zenéül gyönyörittas füleimnek. Tavasz szépsége, újra éledő természet, mi elragadok vagytok ti! Emlékszem még reátok , ezelőtt csak tizenkét évvel még én is jártam árnyas ligetben és szedtem ibolyákat, örömittasan szíva a kikelet e szende szülötteinek friss illatát. Azóta persze sok minden megváltozott. A tavasz hírnökéül azóta nem a fecskéket üdvözlöm, hanem a »Transport-Gesellschaft« fecskendőit, a sárt szülőket, melyek csillagászati pontossággal megjelennek, amint melegebb sugarakat küld a nap, hogy porrá szárítson mindent, ami eddig folyékony állapotban födte Bécs utcáit. És sárrá lesz, ami sárból lett. Az ibolyákat pedig csak fonnyadt állapotban ismerem, amint fonnyadt kezek nyújtják a fonnyadt ajkak kínáló szavai kíséretében: »Kaufen's Weigerun gnä'herr!« És mégis szép vagy kikelet és mégis megénekelnélek és dalom lenne nemcsak — miként a pacsirtáé — ujjongó, hanem ezen fölül még — mint a szerkesztőség tőlem megkívánja — aktuális is. De »hallgasson, ki hallni nem tud,« mondom én, miután előttem senkinek sem jutott eszébe ugyanezt mondani , bárha most legszebb alkalom nyílnék, hogy szavait idézgessék. Nem énekelek tehát, kötetlen prózában szólok a tavaszról, minden fellengés, minden túlzás nélkül, mint tárcaíróhoz illik. Ha valaki olvasóim közül száraznak tartaná cikkem irályát, az gondolja meg, hogy arcom verejtékében írom tárcámat és vissza fogja vonni alaptalan vádját. A tavasz bevonulása ez évben szerfölött ünnepélyes volt: az »Extrablatt« versben és illusztrációban üdvözölte a fecskék és velők amaz évszak visszatértét, melyben minden uj életre kel, a fák fakadnak, a télikabátok pedig szögre kerülnek, a házak kinyiták kopoltyúikat, és teleszivták szobáikat tavaszi porral ; minden ablakból színes szőnyegek csüngtek alá, az embereknek arcán pedig tisztán olvashatólag lehetett látni az örömet, melyet a tavaszi napsugár és az a tudat varázsoltak elő, hogy ezentúl már nem kell többé sütniök. Ünnepi hangulat, ünnepi szín mindenfelé, mert a tavasz varázshatalmú nemzője ez évben sem jött üres kezekkel. Magával hozta mindama kincseit, melyekkel embert, állatot megörvendeztetni szokott, sőt ráadásul a jó bécsieknek még oly ajándékokat is hozott, minekkel tavaly nem kedveskedett. Hozott elsősorban egy rakás új városatyát, hozott továbbá egy dalos balletet, új terveket, a Stadttheatert és új kombinációkat a Carl-színházat illetőleg ; hozott új komikusokat az eltávozott régiek s ul