Fővárosi Lapok, 1886. június (23. évfolyam, 151-178. szám)
1886-06-01 / 151. szám
Egy hajótörés. (Olasz elbeszélés.) Írta Enrico Castelnuovo. (Vége.) Riani az utolsó erőfeszítése közben kiáltott hozzám: — Mentse meg ön Mariét! Ezt mondva, erőszakosan kibontakozott nejének a karjai közül. Hiába kiáltozott a nő: — Nem, nem, Camillo, én nem akarok menekülni. . . Nélküled nem akarok menekülni! Riani eltűnt a hullámok közt. Midőn a fiatal asszony nem látta őt többé, az életerő egészen elhagyta. Karjai lehanyatlottak, szeme lecsukódott. Dús haja fölbomolva omlott alá vállain; a shawt, mely nyakát és keblét födte, lecsúszott. Mikor megmentésére sietve átkaroltam, éreztem tenyerem alatt szivének a dobogását. Szilárdul átölelve úsztam vele teljes erőmből. Elértem a csónakok egyikét. Már segélyért akartam kiáltani az embereknek — de ekkor magához tért a fiatal nő ájultságából s rám nézett. — Nem, nem! — kiáltá, — legyen ön izgalmas ... engedjen meghalnom!.. Camillo, én követlek ! De én mit sem hajtottam a szavaira. Ekkor rendkívüli erőfeszítéssel iparkodott karjaim közül kiszabadulni. A küzdelem közben egy hullám csapott át a fejünk fölött s mig én a viz fölszinére jutni igyekeztem, Marie finom, karcsú teste kisiklott a kezeim közül. * — Még kettőnek is van itt hely! — Egyetlenegynek sincs! — Lenni kell! Egy ember életéről van szó. E vitatkozás közben két csinos kar ragadt meg engem s beemelt a csónakba. — De most már valóban elegen vagyunk. — kiáltott föl egyszerre több hang. S a legdühösebbek kiragadták az evezőket a matrózok kezéből, hogy azokat, kik utánam még a csónakba fölkapaszkodni akartak, visszataszítsák. — Gyorsan, gyorsan! - kiáltott a kormányon ülő ember, — siessünk innen, mielőtt a hajó elsülyed, mert különben örvényével elragad minket. A matrózok teljes erővel eveztek. De vagy a csónak súlya, vagy a víz ellenállása okozta, mi alig mozdultunk helyünkből. Láttam, amint a gőzös, tőlünk néhány száz méternyire, lassan kint alább sülyedt. Oly látvány volt ez, mely a vért megfagyasztotta az erekben. A fáklyák világánál, melyek halotti világításként lobogtak, a fedélzeten összevissza futkosó alakokat vettem észre. Ama szerencsétlenek voltak ezek, kik már a mentőcsónakokban nem kaphattak helyet. Tébolyultan szaladgáltak ezek a hajó elején és hátulján ; némelyek az árbocra iparkodtak fölkúszni, mások a hajó karfájába kapaszkodva, meredten bámultak alá a mélységbe. Egyszerre gyorsabban sülyedt a hajó. A lámpák és fáklyák kialudtak. Nyílsebességgel sülyedt a hajó a mélységbe, köröskörül hatalmas hullámtorlaszokat verve föl. E hullámtorlaszok elhatottak hozzánk is, halálhozó körébe vonva minket. A csónak elkezdett forogni magától, az evezők darabokra törtek, a kormánykészülék is megromlott s mi fejjel zuhantunk a vízbe és mint óriási sír zárult be a tenger fölöttünk. A halálfélelem okozta utolsó kétségbeesésemben összeszorult torkom egyszerre megnyílt, éles kiáltást hallottam és... — Uram, uram! — szólított meg valaki, vállamra ütve, — ébredjen már, megvirradt! * — Ejh! — kiáltok föl dadogva, — hát hol vagyunk mi most ? — Teringettél! Hát hol másutt, mint a gőzösön, még pedig már Genua közelében. Önnek borzasztó álma lehetett! — Honnan tudja ön azt ? — No, azt bizony nem nehéz volt kitalálni. Hiszen oly velőt rázó kiáltást tett, hogy valamenynyien megijedtünk. Valóban, a hajóteremben összegyűlt utasok csudálkozva néztek rám. Fogadni mertem volna, hogy sokan azt képzelték, megtébolyodtam. — Nos, szóltam boszúsan, miközben fölkeltem, — nekem úgy rémlett, mintha hajótörést szenvedtünk volna. — No, annál bizony szebbet is álmodhatott volna! Ama románcnak, amelyet tegnap elénekeltem, szintén »Álom« a címe. De ez sokkal ártatlanabb álom volt, mint az öné. Emlékszik-e még ön arra a dalra ?— Kétségkívül. — Én rajongok a zenéért, — folytatá Merkur gyermeke, — ha én a színházhoz szerződtem volna, szép előmenetelem lett volna. — A fölött legkevésbbé sem kétkedem, — viszon rám szórakozottan. Mindenelőtt némi frisségre volt szükségem. Fölmentem a fedélzetre, hol több utassal találkoztam, kik korábban fölkeltek, mint én. Rianiék közeledtek hozzám. — Mi láttuk a nap keltét, — szólt a fiatal aszszony s lelkesülten tévé utána. — fellegek voltak az égen, de a nap valamennyit tova kergette. Bámulatos az ilyen tengeri utazás. — És hogy aludt ön ? — kérdezte tőlem az ügyvéd. — Borzasztóan ! — válaszoltam. — Azt álmodtam, hogy hajónk elsülyedt. — Egyebet nem ? — kérdezte a fiatalasszony mosolyogva. Eközben alkalmam volt gyönyörű fogsorait látni. — Borzasztó álom volt ez, — mondom, — minden oly szemmel látható s kézzel fogható volt... — És mi lett mi belőlünk ?... Gyorsan, gyorsan, mondja el ön! E pillanatban a gőzös a genuai kikötőbe érkezett. — Nem, — viszonzom, nem! Ahelyett, hogy egy ocsmány álmot hallgatna kegyed meg, tekintsen inkább a szép valóságba, mely környezi. Amott, Sig! egy másik Godfreddal és Tancreddal levágott mohamedánok testhalmain át ment Krisztus sírjához. Az első Oxford gróf Benderc Henrik minisztere volt. A harmadik gróf ama lordok közt tűnt föl, kik a »Magna Charta«-t kicsikarták Jánostól. A hetedik Cressy és Poitiersnél harcolt vitézül. A tizenharmadik gróf, a sors számos viszontagsága közt, főnöke lett a vörösrózsa pártnak és a bosworti eldöntő napon ő vezérelte a sereget. A tizenhetedik gróf az Erzsébet udvarában tündökölt és az angol költészet régi mesterei közt díszes helyet vívott ki magának. A tizenkilencedik gróf a protestáns vallásért és Európa szabadságáért harcolva esett el, fegyverrel kezében, Maestricht bástyái alatt. Fia, Aubrey, ártatlan természetű ember volt, ki egy bolonddal sem jöhetett volna ellenkezésbe. Ellenkezésbe jött azonban királyával: adósságai dacára ott hagyta főispáni székét és a »kék ezred« ezredesi rangját s elment pártütőnek. A De Vere-ház, de csakis a De Vere-ház után állt fényre a Talbot-ház. III. Edvard óta mindig az ország peerjei közt voltak. A tizenötödik században Talbot Jánosnak, az Orleansi szűz ellenfelének adományozták a Shrewsbury grófságot. Honfitársai még ma is tisztelettel és szeretettel említik nevét, mint a legdicsőbbek egyikét ama hősök közül, kik egy nagy angol birodalom fölállításáért harcoltak a szárazon. A visszaállítás idejében Ferenc volt a család feje, a tizennegyedik gróf és római katholikus. Halála oly körülmények közt történt, melyek még a puritánok zsarnokságának bukását követő feslettség korában is irtózást és szánalmat gerjesztettek.Buckingham herceg cselcsap szerelmeskedései közben, vonzalmat érzett egy pillanatra Shrewsbury grófné iránt. Hamar megnyerte őt. Férje párviadalra hívta ki szeretőjét és elesett. Némelyek beszélték, hogy az elvetemült nő férfi ruhában jelen volt a párbajnál és hogy győztes szeretőjét keblére szorította, mikor annak ingéről még férjének a vére csepegett. A meggyilkolt férfiú méltóságai kisded fiára, Károlyra szálltak át. Midőn ez az árva férfikort ért, közönségesen el volt ismerve, hogy Mikor a mélységből fölküzdtem magamat, egyedül voltam. Az önfentartási ösztön most hatalmasabban jelentkezett nálam, mint minden egyéb érzelem. Miután hasztalan buzgólkodtam másoknak a megmentésén, a saját életemre gondoltam. Pillanat alatt a csónaknál termettem. Ijedtség szállta meg a csónakban levőket. A nők jajveszékeltek, a gyermekek sírtak, haragos, de részvét sugallta szavakat is hallottam: — Itt nincs több hely! — Mindnyájan a vízbefulás veszélyének vagyunk kitéve! — Egy ember még beszállhat! — Nem, senki sem sem akart erről tudni. Volt egy álomlátása: idegen országból istentől küldött férfiú fog jönni, hattyútól vont csolnakon, ez lesz a férje. Erre a férfira vár a grófnő. Ez azonban oly sokáig jött, hogy a főrangú alattvalók nem győzték a várost és föllázadtak. Ekkor, a legnagyobb szorultságban, megérkezik a hattyútól vont csolnak és partra száll Lohengrin Legyőzi a lázadó alattvalókat és oltárhoz vezeti a grófnőt, megtiltva neki, hogy tudakozódjék hazája és kiléte felől. Számos évig éltek boldogan együtt, míg egyszer csak kezdi a kíváncsiság bántani a grófnőt: ki az ő férje, honnét jött ? Egy szép nap meg is kérdezi. Lohengrinnek e perctől fogva nincs maradása; sírva búcsút vesz nejétől, gyermekeitől, kimegy a vízpartra, hol már várja a hattyú, felül a csolnakba és amint jött, eltűnik. A grófnő utána indul őt megkeresni és keresi őt ma is. Néha, szép csöndes holdvilágos estén, megjelenik a Cleve-kastély tornyában, végig tekint egy ablakból a síkságon s nézi: nem-e jő vissza kedves férje ? Fél napot időztem e helyen s az évszázados fák lombja alatt sok százados költészet ragyogása ragadta magával képzeletemet, de mihelyt kiértem az erdőből, oda lett minden, mert a régi világ költészetének képzeletet kábító hangjaiba itt már belevegyül a jelen század prózája. A Niebelung-ének verseit túlzengi a gőzgépek zakatolása, a hattyú fehérségét háttérbe szorítja a gyárak kürtőinek füstje, a Rajna habjain sem vonják többé hattyúk a csolnakot, hanem teherrel megrakott hajók szállítják hatezer éves emberi szellem vívmányait a tengerpartra, hogy más hajók tovább vigyék távoli földrészekre vagy távoli világrészek áruit hozzák a tengerpartról Németország belsejébe , mindenük az emberi szellem és kultúra haladásának bizonyságai. És e fenséges, ragyogó hexameterekben irt prózába belesápadt a lelkem, mert hazámra gondoltam. Klopstokkal mondva: »Dieser Gedanke treibt mich hinweg vom perlenden Weine in die tiefste Melancholog.« De ne csüggedjünk, csak küzdjünk, lesz még nálunk is gazdag gyáripar! Megnyitottam a szememet s láttam, hogy a divánon fekszem, nagyon is kényelmetlen helyzetben. Az a férfi, aki a vállamat érintette, a bolognai kereskedő segéd volt, ki tenor hangjával este gyönyörködtette az utasokat. Cseveből egy negyed óra alatt Európa paradicsomában, Németalföldön voltam. Bűnnek tartanám, ha egy ember, ki évek óta sorra beutazza három világrész iparállamait, hogy lásson és tanuljon, a látottakat és tanultakat megkísérelné egy rövid tárcában néhány sorba foglalni. Másodszor voltam Németalföldön, mégis egy-egy napot töltöttem Niemwegen, Utrecht, Dortrecht, Rotterdam és Amsterdamban, Haarlem, Leyden és Haagában. Haaga! Itt is fölelevenültek bennem évszázados emlékek, hadd mondjam azokat is el. Éppen az nap, hogy ott voltam, május 19-dikén volt 198 éve, mikor e városban egy oly politikai tényre szánta magát el egy ember, melyhez merészségében csak egy, eredményében és kihatásában pedig egy sincs hozzá fogható a világtörténetben. És mint e ténynek nincs párja, ennek az embernek sincs, sem azok közt, kik saját lángelméjükkel küzdték magukat a trónra, sem azok közt, kik trónon születtek. Míg a hajó Haágából Londonba vitt, gondolkoztam erről az emberről, Nassau-Orániai Vilmosról, az »egyesült államok« köztársasági elnökéről, és még egy másikról, ki akkor főszerepet játszott. Ez utóbbi a mai angol politika vezéralakjai egyikének, az ír kérdést élére hajtó lord Randolph Churchillnek az őse. Furcsa idők voltak azok, melyek 200 évvel ezelőtt Angliában jártak. Az írek kirabolva, elnyomva, gyűlöltetve fajuk és vallásuk miatt, ép úgy mint ma. A király titokban és később nyíltan támogatta a római katholikus vallást ? E fölött mély volt a felháborodás, melyet a könnyelmű II. Jakab ostobasága és rosszlelkűsége csak növelt. Az eddig a királyhoz való hűségükről híres toryk kezdtek a király véleményével ellenkezőt táplálni. Angliában legnemesebb alattvaló volt Aubry de Vere, a régi Oxford grófok huszadik és végső sarjadéka. Cime, fiágon, megszakadás nélkül, olyan időből ered, midőn a Howard és Seymour családok még homályban voltak, midőn a Plantagenetek nagy nevét sem hallották még Angliában. A De Vere-ház egyik feje főtisztséget viselt Hastingsnél, 1100