Fővárosi Lapok 1886. december (332-361. szám)
1886-12-01 / 332. szám
Szerda, 1886. december 1. 332. szám. Huszonharmadik évfolyamról«Ut.....................................................8 frt Megyei istvr.............................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: ■udapest, ferenciek-tere 3. az. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Az apáca. (Régi német ballada 1773-ból. *) Itáliában egy vitéz kedvelt egy szép leányt, Ki zár, rostély dacára is Apácának beállt. Beszélt szerelmi búról is Az ifjú, s esküvők : A klastromból kimenti őt, Mert csupán értté ég. így folytatá: »Im itt a szűz S karján ülő fia, Ezekre esküszöm neked Üdvöm, Amália! Szivem te értted ver csupán Mig ajkam szólni bir, Tied leszek, itt esküszöm ! Takarjon bár a sir !« S mit nem hisz egy szegény leány, Klastromban ülve már, Feledve lett előtte mind, Feledve menny, halál S a tiszta szűzi életű, Az isteni ara, Martalékul, szegény, a gaz Csalónak igy juta. Később — mint mind a férfiak — Más lányhoz csapva át, Szegény boldogtalan leányt Gyászának adta át. Feledve már a vonzalom, A szép szó is talán, Ő újonnan siet, szalad Újabb zsákmány után. Fénylő díszes teremben, im Sok szép, vig nő között Egyiknek így, másiknak úgy, Midőn bort öntözött, Eldicsekvék azzal, hogy ő Miképen volt tövis, Miként kapott szemet, szivet S apáca-csókot is. A megcsalt bús apáca már Olyan volt, mint a holt. De gondja ébren, alva is, Csak vérre s tőrre volt. *) »Gedichte von L. H. C. Hölty« című könyvből, mely J. H. Wohs gyarapításaival 1815-ben Bécsben jelent meg. Több orgyilkost fogad tehát: »Parancsom im vegyék, A gaz csábitót el ma még A föld alá tegyék !« A gyilkosok döfésitöl Csak egy végsőt kiált, így nyerte el a gaz csaló A rá méltó halált; Hogy túlvilági zaj van ott A népek azt hivék, Véresre szúrt testét legott Egy sírboltba tevék. És az apáca este már Indult, s éjfél felé Koporsóból kirázva őt, A földre fekteté. Kitépte még vérző szivét A porba leveté, S széttaposta, mert nyugalmát Máskép meg nem lelé. Mondják a lelke mostan is A kápolnában él, Gyakran kakasszólásáig Rém-dolgokat beszél; Éjfélt az óra már haver, Csattogva tör utat A sírok közt, s kezében egy Véres szivet mutat. Mély és üres szemgödreit Vörös fény környezi, Halvány kékes arcát pedig Fehér fátyol fedi. A vérző szívre bámúl csak S ismét fölháborús, S a szakgatott szivet megint Tapossa bősz vedül. Pokol-szemét forgatva és Fátylából szórva vért, Távolba halló hangokon Kíván szivet szívért! Halotti fényt — betöltve a Kriptának ablakát — Az éji őr, ki arra jár, Mondják, gyakorta lát. Döbrentei emlékezete. (Születése századik évfordulóján.) Közel ezer éve lakjuk már e hazát, s ez ezer év alatt nem volt időszak, melyben a magyar szellem ne mutatta volna életrevalóságát. De a körülmények sajátságos alakulása, fájdalom, nem engedte, hogy e szellem maradandó nyomokat hagyjon maga után, sőt maga is igen sokszor hanyatlani, ernyedni látszott. A múlt század közepén a még nemesen gondolkozó magyarok már gyászruháról kezdtek gondoskodni, a magyar nemzeti nyelv, irodalom temetésére, mert a sír már készen állt. A magyar ifjúság gazdagabbjai és eszesdjei a hazán kívül élték napjaikat. Ott idegen szokások, kényelem, fényűzés volt szemek előtt, melyeket itthon nem találhattak volna meg. De hála az égnek, volt köztük elég, kik idegen légkörben is megőrizték hazafias lelkesedésüket. Tudjuk ugyanis, hogy a Bécsben lakó magyar testőrök köréből indult ki a magyar irodalom újjászületése. Közülök néhányan a francia irodalom tanulmányozása útján tették folyékonynyá, kellemessé nyelvünket; itt benn pedig latin szellemű piaristáink, pálosaink és jezsuitáink az ó-klasszikai irodalom remekeinek fordítása, utánzása által idézték elő a nyelv »komoly méltóságát« ; végre egy örök hálát érdemlő kegyesrendi megvető a népiesnek alapját is. Nemde összehordva látjuk itt az anyagokat, melyek szükségesek voltak ama nagy épülethez, melynek neve: önálló nemzeti irodalom ? Csak sok kézre volt még szükség, hogy azt helyes munkabeosztással föl is építsék, mert anyag és alap volt már. És ez az építés irodalmunk legmagasztosabb korszaka. E korszak régi jó munkásai, ha nem is hagytak hátra világra szóló műveket, emlékezést, hálát érdemelnek. Hazafias szemmel nézték ezek az egész ügyet, s igen hamar belátták, hogy ha nem sietnek öntözni a még csirájában lévő növényt, kiszárad, mégpedig úgy, hogy életrehozni többé igen nehéz lesz. S hozzá is láttak a nagy munkához, mindenki saját irányában. Ott hol a tehetség hiányzott, pótolta a lelkesedés hév, hazaszeretet. Rövid idő alatt folyóiratok, zsebkönyvek jöttek létre s megalakult a szellemi működés leghatalmasb őre: az akadémia, s még javában folyt a munka, midőn a magyar poézis egén egymás után támadt három meteor: Petőfi, Vörösmarty, Arany. A régi jó munkások egyikének emlékét elevenítjük föl ma, születésének századik évfordulóján. Nem hagyott ő maga után mesteri eposzt, drámát, lyrája nem növelte a magyar költészet fényét, de hazafiúi buzgalma, ügyessége által sokat segített az irodalom épületének fölemelésében. Döbrentei Gáborról szólunk. Kolozsvártt 1814-ben egy időszaki folyóirat megjelenése adott jelt arról, hogy az eszme él, a tűz lángol a magyar keblekben. Az »Erdélyi Múzeum« volt e folyóirat, s aki mint kiadó (szerkesztő) szerepelt az első füzet élén megjelent előszó alatt, egy a magyar irodalomban már ismert név — Döbrentei — volt. Igen ismeretes volt már akkor az irodalomban az ő neve a század elején alakult »soproni magyar társaság«-ból, melyet Kis János alapított meg. Zsönge ifjú szivek szövetkezete volt ez, s hatása mégis élénk volt. E körnek lett tagjává Döbrentei is, ki már az előtt pengette a lantot. De — mint Toldy Ferenc mondja — már ekkor is látszott, hogy ő inkább a társas élet embere. Mindjárt reformokat javasolt. Az ő indítványára honosultak meg a soproni körben a szónoklati gyakorlatok, s midőn e kör zsengeivel a nyilvánosság elé lépett, Döbrenteit bízta meg az első gyűjtemény összeállításával, ki a csinos előszóval ellátott füzetet, melyben saját verselési gyakorlatai közül is volt egy-két darab, közre is bocsátotta. A tudományszomjas ifjúnak azonban nem volt elég az a szellemi kincs, mit e haza akkor nyújthatott : fölkereste a wittenbergi és lipcsei egyetemeket hol francia és olasz nyelvi ismereteit az angollal toldotta meg, s világirodalmi biztos tájékozottsággal tért vissza hazájába. És e tájékozottságnak nagy hasznát is vette, mert az általa megindított »Muzeum« egyik főcélja volt, megismertetni a világirodalmi mozgalmakkal az erdélyi s magyarhoni közönséget. Döbrentei munkásságának első fele e folyóirattal van összekötve, mely folyóirat összeállítása egyszersmind megismertet bennünket Döbrentei nézeteivel az irodalmi hiányokról és pótolni valókról. Egy élőbeszéd nyitja meg az első füzetet, melyben a kiadó elmondja a lap programmját, buzdító szavakat intéz a nemzet tehetséges tagjaihoz, s a közönség részvételét kéri. A hazafias lelkesedés jellemzi minden sorát. Nem a reklámcsinálás hangja az, hanem egy, a nemzeti irodalom, kultúra ügyét szívén hordó honfi buzdító szózata. »Fel kell ébrednünk — úgy mond — veszteglésünkből, mert ámbár a jelen való időben több magyar írások is jelennek meg, mint akkor, midőn szemünk még fel nem nyílt volt, mégis tudósainknak számokhoz képest literaturánk mezeje igen kevés számú gyümölcsöt hoz esztendőnként, s még nagyobb részben csak veszteglőnk. Hány megfutni való pálya van még, mely nagy emléket vár. Érezzetek buzgóságot hazafiak! Készítsetek olyan munkákat,melyek az idegeneknek erejével hatalmasan megvivnak. Lesz idő, melyben a jeles pályát futottaknak hamva felé áldozva fogja tenni az emléket az érdemet megismerő maradék.« Üzérkedés vagy föltűnni vágyás ily szavakat nem adhat senki tollába sem. E szavaknak élénk hatásáról pedig kételkednünk nem lehet. Mindenre, mi akkor szükségesnek látszott, kiterjedt a Döbrentei figyelme. Tervbe vette híres egyének életének megírását, s az első füzetben már tervének életet is adott. E füzet oly jól volt összeállítva, hogy megjelenése után bizonyára nőtt az előfizetők száma, de e szám Luchkovicz Imre. ------------------- Moly. (Beszélj.) Írta Scossa Dezső. (Folyztatás.) A hosszas láz nagyon elcsigázta, elgyöngité, s édes anyja aggódva hallotta, mint izgatja fel értetlen, könnyelmű barátnője, a színházról szedett elbeszéléseivel, mitől pedig az orvos óva inté. — Jöjj el mentül elébb ! — mondá alig hallhatóan Moly, a mint társnője eltávozott. De édes anyja és Szarkáné nem bocsátották többé hozzá a fecsegő leánykát. Molynak nyugalomra és pihenésre volt szüksége mindenek fölött. Még igy is csak a legönfeláldozóbb anyai gondoskodás, és gyöngéd szeretet mellett épült fel lassan kint s mire először el szabad volt hagynia a szobát, jóformán kitavaszodott. — Szívrepesztő a gyermek kinézése! — szokta volt mondani Biri kisasszony Virág úr kérdezősködésére, mikor a tavasz enyhe ismét az udvarra csalta a házbelieket. Valóban részvétkeltő volt látni a beesett arcot, melyen ráncok képződtek, a vértelen ajkakat és mély üregű szemeket, melyek alig emlékeztettek már a kicsiny cseppre, ki betegsége dacára fürge volt és jókedvű. Ketten is támogatták, mig bágyadt tagjait a vén korhadt fa alá bírta vonszolni, mely ablakjuk előtt állt, s a padra omolva mohón kapkodta a levegőt akárcsak az aranyhalacska, mely végsőket sóhajt az I aquarium felszínén. Még mostohájában is részvétet keltett, mert szánakozva nézte s szótlanul hallgatta szeszélyeit. Talán érezte, hogy ő az oka a gyermek szenvedéseinek, talán megváltozott azon est óta, mikor a házmester kidobással fenyegette és meghunyászkodott ? — Nem rossz ember, csak embertársai teszik rosszá! — szokta volt mondani felesége róla s mióta újra foglalkozást találtak számára, igazolni látszott szavait. A kis leány felgyógyulása mégis csak haladt valamennyire s Szarkáné egy nap azzal állt elő, hogy