Fővárosi Lapok 1887. szeptember (239-268. szám)
1887-09-11 / 249. szám
Vasárnap, 1887. szeptember 11. 249. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Félévre..................................8 frt Negyedévre............................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-ten 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Csodálatos világ. Csodálatos világ, csak gyötörd lelkemet! Hadd gyönyörködjenek a boldog istenek. A múlt nagyságát hadd hirdessék a romok . De a zászló ott is, akkor is fent lobog. Voltam elgyötörve, mint még soha senki, Bujdokoltam szerte : gyógyulást keresni. Azt hittem, hogy vége. A mindenség oda, Féléletem ott volt már a koporsóban. Hullámok sodortak, égtem izzó tűzben, Ördögök serege tábort járt körültem , Sivatag pusztákon éheztem és fáztam, Agyvelőm megolvadt a gyötrelmes lázban. S fülemile-madár csak dalolni kezdett, Szőlőtőke nyujtá az érett gerezdet, Tavaszi fuvalom mosolyra ingerelt: Ne add a sátánnak dobogó szivedet! És a sűrű ködből szárnyas angyal vált ki. Tanított, oktatott, föl magasra szállni. Szállottam, repültem s a magasból látom. Istenné válik, ki szenved e világon. Szász Gerő. ------"=í§f®>§S=----- Éva nagy gyermek. (Elbeszélés.) irta Abonyi Árpád. (Folytatás.) A bácsi különösnek találta Lőrincet, de nem okoskodott, úgy lehet keserű almába harapott, s az nem baj. Jó, ha idején jut ki fiatalembernek a rosszából. Jó, ha be-beiltögeti fejét társadalmi szegletek kiélezett hegyein, s megtanulja ismerni a gyászt, mert vigyázóbb lesz és nyugodtabb. Ha elveszt egy egész virágos kertet, meg fog becsülni egyetlen szál virágot is. Ha megérezi a világi pocsolyák fojtó páráit, megnemesedve fogja magába szívni a tisztaságot és rájön lassan arra is, hogy gyűlöletes bizony minden emberi füst és rothadás, és gyönyörűséges csak az, amihez semmi köze a bennünk lakozó vadállatnak. Megtöltötte poharát, s komoly arccal így szólt: — Szeretem, hogy sokat láttál Lőrinc és megokosodtál. Még két éved van. Használd fel ezt az időt is jól és nem lesz okod megbánni soha, hogy egy kis nélkülözéssel élted le életed egy harmad részét. Mert, lássad, nem ok nélkül engedem én, hogy ottan-ottan szükséget is láss. Fiatal ember tanulja maga megszerezni kenyerét, mert csak úgy lesz ember a talpán. Ezért nem igen segítelek, pedig megtehetném. Szerezz magad, tanuld meg, hogy keserves ám a szerzés, mert csak így fogod megbecsülni jószágodat. Ezeket pedig nem azért prédikálom neked, hogy unalmasnak találd, hanem hogy fejedbe véssed és el ne feledd. — Úgy lesz. — Okosan. Két év múlva tied mindenem. Nem lesz akaratom ezután, csak egy. Hanem erről majd beszélünk. Két évig azonban hiába kérsz, édes fiam, mert havi tizenöt forintnál ezután sem adok többet. — Még ha nagy bajba kerülök sem ? — kérdezte vontatva Lőrinc. A bácsi szelíden, de alkuvást nem tűrő határozottsággal felelt: — Még akkor sem. Lábolj ki a bajból a magad emberségéből, ha belekerülsz. Ez méltó férfi emberhez. A te korodban szégyeltem volna máshoz fordulni segítségért, pedig én édes fiam semmit sem kaptam hazulról, sőt anyámat is segítenem kellett. Jó lesz hát, ha te is megtanulsz szegény ember módjára élni, ki maga szerzi kenyerét, s a maga erejéből kerül ki partra, ha vízbe esett. Faár Mózes tele volt okos tanácsokkal. Elő is adta őket mind, s meg volt elégedve Lőrinccel, ki látszólag figyelmemesen hallgatta. Éva leány nem szólt közbe, de jobban látott mint a bácsi. Meglátta a felhőt az ifjú arcán, a türelmetlen remegést az ajakán, s azt a homályos, szívből támadt ködöt, mely ellopja a fiatal szemek ragyogását. Künn pedig feljött a hold. A toronyóra kongva ütötte el a tíz órát, s kialudt a fény a falusi házak törpe ablakaiban itt is, ott is. A bácsi még kérdezősködött egy ideig, azután kezét nyújtotta Lőrincnek. — Egyebekről holnap beszélünk, fiam, vagy holnapután. Fontos dolgom van. Egy terv. Utolsó akaratom hozzád. Meddig maradhatsz itthon ? — Megkérdem holnap az alispánt. — Jó lesz. Itt van familiástól, könnyen hozzá juthatsz. — Fölkeresem. — Tedd azt. Most pedig jó éjt! Hol akarsz aludni? Ha az első szobában akarsz, kimegyek a kert felőli szobába. — Inkább itt. — Amint akarod. Jó éjszakát! — Jó éjt, atyám. A bácsi elment. Vica rendbe hozta a kerti szobát s magára hagyta ott Lőrincet, ki nem váltott vele tiz szónál többet a vacsora alatt. A maga kis szobájába érve pedig üresnek talált valamit. Lámpát gyújtott, megvetette ágyát, s megállt gondolkozva a tükör előtt. Az üresség azonban nőtt és terjedt. Nem tudta betölteni és nem tudta áthidalni. Tele a szíve most is, mint régen, de nem tud szavakat adni a titkos indulatnak — mint régen. Oh ! máskép volt minden ezelőtt. Lőrinc hazajött, vidám, jókedvű volt, ő a nyakába ugrott és megcsókolta. Azután összemondott mindent, ami kitolult a szivéből az ajakára és azután együtt járták a kertet, együtt a jószagu füves mezőket, együtt a víz mentén, hol benn a folyam sebes vizén tutajok úsztak lefelé estenden vörös lámpással az eleiken. Kiültek a víz mellé, vagy beleültek a himbáló csónakba, s figyelték a felülről lefelé közeledő vörös pontocskákat. Hallgatták a hegy alatt tanyázó Miska legény furulyáját, meg a révtutajosok jeladó sípját a messze sötétségben. Eltűnt azonban szegény, szomorú leány, Magda, s mire megkapták holtan a fiáthfalvi gátnál, eltűnt valahová a Miska legény is. Egy év óta pedig eltűnt tőle is az öröm, s ime nem kapja át többé dévaj gyügyügéssel a Lőrinc erős nyakát és nem vig többé Lőrinc sem. A leány ledobta ruháját, kibontotta hullámos szőke haját és amint belenézett a tükörbe, valami hirtelen villanás támadt a szeme elé, mely bevilágított a múltba, de sötéten hagyta a jövőt. A jövő !. . . Valamikor mit álmodott ? A reggeli napba körülszövi vöröses fénynyel a csillogó harmat cseppekkel ékes füveket, a fákat, ébredő friss virágaival ha körülszövi künn a selyem rétet, nem szebb ez a kép azoknál a leányi álmoknál, miket tizenhét éves fiatal lelke első Saison in ült át. (Tátrafüred.) (Neb S.) Vége! »Egy röpke szóban menynyi fájdalom!« Egy remegő sóhajban, melylyel e szomorú fölkiáltást kisérjük, mennyi bánat; a visszaemlékezés fojtott hangulatában mennyi keserűség! Még ugyan nem hunyta örök álomra egéssége teljében oly fényesen ragyogott szemeit a szeretett beteg; lassú végvonaglása méltó vig életéhez; föl-földerül sápadozó hideg arcán a mosoly pírja, fárad lábacskái is megrándulnak még néha-néha, de ezt már nem a lelkesedés, hanem a mesterséges villamosság izgatja. Pedig hiába való itt már a makrobiotikának minden élethosszabbító elixirje, dr. Bonton kimondotta a halálos ítéletet, s lassan ölő mérgének hatását még Kuimaur enyhítő szerei sem bírják ellensúlyozni. Az ősz bus szele, a halálmadár, már fölötte repked, és siró szavával az enyészet, a múlandóság kérlelhetetlenségét hirdeti. Viruló életét mennyien szerették, és most alig akad pár könyörületes szívű ember, ki utolsó leheletét felfogná, pilláit lezárná s kínos vergődését enyhítené. Csak a lelkiismeretes orvos marad ágya mellett. Bevárja talán a hófehér szemfedőt is. Ő látta születését, élvezte virulását, résztvevőig nézi kimúlását. Mint egy hős hajóskapitány, utolsónak hagyja el a sülyedő hajót. Kinek verőfényes légkörében annyian melegedtek, azt most az elhagyatottság hidege öli meg. Futnak tőle, mert hát öröksége csak egy szép emlék. Pedig meghal ugyan, de feltámad; eltűnik, de nem örökre; a test itt marad, csak a lélek száll el egy időre belőle. — És mégis ? Az emlékezet visszaidézi a közelmúlt rózsás képeit, a gondolat végigfutja az eseménykék láncolatát, a röpke percek időtöltéseit, s az együttes mulatságok léleküdítő kellemeit. Visszavágyódásunk annál fájóbb, mennél inkább közeledik az elválás napja. Üres a tér, mely máskor az elevenség zajától vissza is hangzott. Leverten bolyongunk; a zajtalanság nyomasztó hatással ül kedélyünkön. Hulló levelek itt nem födik az utakat, mert a fenyőfa állhatatos, de a padok, s melyeken pár héttel ezelőtt még jóízű kacaj, víg társalgás verte föl a csendet, már is üresen állnak. Az erdők sűrűjében csak lombzizegés, a havasi pintyőke párját hívogató füttye s a patakocskák rohanó bali- jadácsolása hallatszik. Olyan puszta a hely, mint viga-jlom befejeztével a báli terem. Már a zenészek is eltájvoztak. Azért mintha hallanák a kedves dallamokat, melyekhez édes percek emléke fűződik, mintha látnák ; a jó barátokat és ismerősöket, a kik részesei voltak jókedvünknek ; mintha éreznék aluszékony vérünkben ; újra a pezsgő élet forrását, a tettrevágyás erejét, j Unalmunk édes fájdalmat okoz. Szemrehányást teszünk magunknak, hogy talán nem eléggé használtuk ki az időt, itt sem voltunk, ott sem; ezzel sem ismerkedtünk meg, azzal sem. Igaza van Eötvös ama hasonlatának, mely a fürdőidény és életpálya közt von párhuzamot. Szép az érkezőnek , sima út, vig zene fogadja minden oldalról ; paradicsomban képzeli magát az ember; a jobb helyek ugyan elfoglalvák, de ez sem rontja jókedvét, valahol csak meghúzódik, hisz ha oly kellemes e hely, mikor érkeztünk, mennyi élvezet vár ránk, ha emeltebb pontjait keressük fel s megismerkedünk az emberekkel, kik oly élénken társalognak közültünk, részt veszünk az élénk mulatságban; de ime, a vidámnak látszó társaság egy része betegekből áll; mind saját bajáról panaszkodik ; vigasztalják magukat, hogy a forrás, levegő rá is csak úgy hat majd, mint másokra; érdekes személyiségekkel találkozunk, kör képződik körültünk, melyben jól érezzük magunkat, de néhány napja kedves vendégtársunk ideje lejár,mennie kell s mi, kik később jöttünk,magunk maradunk, hely volna bőven, sok üres szállás található, honnan szép a kilátás, de megszokott tanyánkon maradunk ; minek változtassuk helyünket, többé úgy sem érdemes; unjuk magunkat; egyetlen óhajunk: társainkat követni, szabadulni e helytől, hol az embereket nem ismerjük többé; időnk múlik, s ha a végnap közeledik, mégis sajnálkozva kelünk útra, s csak most jut eszünkbe, hogy az élvezet legszebb alkalmait elszalasztottuk, s a szerencétlenek között is, kik panaszkodnak, hogy orvosi rendeletre kell itt maradniok, alig akad egy, ki a rossz lakás, sovány ebédek, nagy árak dacára is ne toldaná meg szívesen itt mulatását pár nappal, ha tőle függne. Pontról pontra mennyire találó ez az élet kezdetével, kellemeivel, küzdelmeivel, igaz és ál-barátaival s az élethez ragaszkodó kedvvel. Valósággal a test vándorlása. Olyan a fürdőközönség, mint a fecske, menekül a nyár elől, tavaszszal s az őszszel tova visszaszáll. Ez a saison-haldoklásnak poétikusabb, meghatóbb oldala. Van azonban prózai is, mely víg epizódjaival biggyedt ajkainkat mosolyra vonja. A népzenészek üresen maradt pavillonjába, ahonnan oly sok édes dallam fogta el a szíveket, most egy svájci boci téved, s fagót hangján olyan kétségbeejtő bőgő-solót kezd rögtönözni, melyre, mint valami rikácsoló klarinét, legföljebb a sétatéren lépegető kis kakas tartja érdemesnek választ adni. Ezt a szegénykét valószínűleg a vendégek étvágytalansága vagy csekély száma fejledte itt, mert hát a vendéglőben már csak a lábas egyik oldalán főznek, s a »szik-fröccs«-csel (vulgó sodaspritzer) ide oda futkosó pincérinas (magyarul weinbursch) is rohamos avencement-et csinál az ételhordás és zahl-kellnerségnek pár héttel ezelőtt még az elérhetlenség magaslatán lebegő trónusa felé.