Fővárosi Lapok 1888. március (61-91. szám)

1888-03-24 / 84. szám

Szombat, 1888. március 24. 84. szám. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre . • • , 8 frt ...............................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Ath­enaeum-épület) küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ ápril.júniusi évnegyedére. Szépirodalmi és társadalmi napi­lapunk pár­tolóit fölkérjük, hogy előfizetésüket a második évne­gyedre megújítani s a lapot ismerőseik körében ter­jeszteni szíveskedjenek. Huszonötödik éve áll a »Fővá­rosi Lapok« a nemzeti műveltség, ízlés, társadalom buzgó szolgálatában. Szerkesztője : Vadnai Károly, s dolgozó társai, kiknek nagy köre kitűnő írókat, jeles erőket foglal magában, egyre azon törekszenek, hogy a »Fővárosi Lapok« a közélet, szépirodalom, művésze­tek és társas élet eleven, változatos tükre s a műveit olvasó közönség szívesen látott közlönye legyen. Az Athenaeum-társulat, mint kiadó, gondosko­dik a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről. Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, fél évre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes le­velek e cím alatt küldendők be. A »Fővárosi Lapok« kiadóhivatalának, Budapest. A­próság. (Jones Hobby elbeszélése.) Közli Csákányi Károly. James már két napja házasember. Élénk kis menyecske a felesége, kinek messze földön nem akad párja. Szereti is nagyon, de nagyon, a­hogy csak férj szerethet házassága első napjaiban. Elszorult tehát a szegény James szive, mikor a városba kellett indulnia s a feleségétől búcsút vett. De a kénytelenség nagy úr, és az új háztartásba nagyon sokat kellett beszerezni. Ezt meg amazt és még sok egyebet. A lakodalom előtt egyikök sem gondolt rá. Különben nem is volt érkezésük, hisz egybekelésük — hogy úgy mondjam — röptiben tör­tént. Egy arasznyi idő alatt már férj és feleség vált belőlök, azt sem tudták, hogyan. Elly új fészekbe került, de ő nem talált ott semmi olyat, a­mi már korábban is ott ne lett volna, ez pedig édes-kevés volt. Mert hát James egyre azt vitte, hogy­­ még semmi nem múlta az idejét, meg hogy sokkal ott-­­­honosabb is a lakás. Csakhamar azonban be kellett lát­nia, hogy mégis csak jó lesz valamicskét beszerezni. Egyet gondolt és elszánta magát, hogy a városba megy. Útra készült. Hány búcsúcsókot adtak egymásnak, nem tu­dom, mert nem olvastam meg, de hogy nem történt szűkmarkúlag, csókban nem volt hiány, bizonyság rá a menyecske arca és izzó ajkai. — James, tudod ugy­e, hogy mi minden kell ? — kérdé a menyecske a már kocsijára ülő férjet. — Mindent tudok, babám. — El ne felejts­em semmit. Nagy szükség van mindenre, és aztán, ha véletlenül akadsz még vala­mire, a­minek jó hasznát vehetjük, vedd meg azt is. Az asszonyka most újra fölkapaszkodott a kocsira és csókra kínálta összecsucsorított ajkait. James pedig nem nagyon kínáltatta magát, és ekkor megint csak előlrül kezdték a csókolódzást, csak azután következett a »gyih te fakó, gyih te sárga«. James útnak eredt. Azaz csak eredt volna. Mert baj, nehéz megválni ily hamar a menyecskétől, ha fiatal is, szép is. A James jóságos szive is elszorult s untalan vissza-visszapillantgatott. Elly is ép oly sző­rűlt szívvel, szomorúan nézegetett utána, kendőjével búcsút, kezével csókot intve neki. James, látva ezt, erőset rántott a gyeplőn s megállította lovait, aztán a gyeplőszárakat közéjök vetve, gyors iramodással ugrott le kocsijáról és futott visszafelé lélekszakadva, kis feleségéhez. — Az istenért, mi baj történt ? —• kérdé Elly. — Mi baj ? Sémiéi ! Megfeledkeztem valami apróságokról. — Miről ? — Mondom egy kis apróságról, — és az asz­­szonyka fejét hirtelen két keze közé szorítva, azt a szivére nyomta, majd kissé hátra hajlította s ajkait újra csókolni kezdte. — Ez az egész ? — kérdé mosolyogva a nőcske. — Nem, édesem. Érted jöttem vissza. Velem kell jönnöd a városba, mert én nélküled nem mehetek. — Én? — Igen, te, úgy a­hogy itt állsz. Jöjj, siess, üljünk föl a kocsira. Velem kell jönnöd, mert én nél­küled úgy érzem magamat, mint... mint... szóval kívánom, hogy velem jöjj. Ugy­e, angyalom, eljösz ? — Ha kívánod. — Kívánom, persze hogy kívánom. — Az asz­­szony engedett, és midőn a kocsira ült, a James sze­méből egész mennyei üdvösség sugárzott. Majd a gyeplűt megragadva, lovai közé vágott. A megszakított utazás most már minden aka­dály nélkül folyt. Nem vállalkozom útleírásra, de azt bátran mondhatom, hogy a lovak — nagy szerencséjükre, — tudták az utat rendes hajtás nélkül is, mert James és Elly folyvást csevegtek, kacagtak és pajzánkodtak, s arra bizony épen nem értek rá, hogy még a lovakat is rendes kerékcsapásban tartsák. Csoda, hogy baj nélkül jutottak a városba. — Nini! hát már megérkeztünk, — kiáltott föl James, midőn a kocsi már a város kövezetén robo­gott. — Ilyen gyorsan még nem jöttem be soha, nem bizony, hidd el Elly, hogy nem ! Valóságban pedig olyan lassú ügetésben halad­tak a lovak, hogy még egy csiga is bízvást versenyre kellhetett volna velük. A fiatal pár neki­látott a nagy munkának. Vásá­rolni indultak. Be is szereztek mindent, mit rendes háztartás megkíván, az ágytól le a főzőkanálig. James pedig minden apróságnak úgy tudott örülni. Lelki szemével már is látta, hogy aranyos kis felesége mint bánik majd ez eszközökkel. Ott látta a tűzhely körül rántást kavarni az uj főzőkanállal uj lábosban , fejni az uj sajtárba és elszúrni a tejet az uj szűrőn át a cifra mázos köcsögbe. S mind e látmánynak­ annyira megörült, hogy lelki gyönyörében legjobban szerette volna mindjárt ott nyomban átölelni, megcsókolni a­­ feleségét. De nem merte mégsem megcselekedni. Egy­részt, mert nem tartotta illőnek az emberek előtt, másrészt pedig, mert Elly — ki átlátott a szitán — „1848 és 1849-ből.“ (Irta id. Görgey István. Harmadik, befejező kötet. 732 lap. Budapest, Franklin-társulat, Ara 4 frt.) III. (K) A fegyverletételt megelőző éjjel egy orosz vezérkari ezredes jelent meg Világoson, a Bohus­­kastélyban, hozva a gróf Rüdiger üzenetét, hogy a fegyverletétel helyét és idejét elfogadta. Üzente azt is, hogy ő ugyan azt az egyet ígérheti meg csak, hogy osztrák katona nem lesz tanúja a fegyverlerakás té­nyének, de az írásban átveendő egyéb kívánságokat is ajánlani fogja a felsőbb helyen, s hiszi, hogy a cár nagylelkűségébe vetett bizodalom nem fog csalódásra vezetni. A hadtestek ekkor már beadták »kívánságai­kat.« Hat pontba voltak foglalva: a tábornokok, a tisztek megtarthassák kardjaikat; a sereg és az ahhoz csatlakozott polgáriak számára amnesztia esz­közlése ; lóról, kocsiról való szabad rendelkezés; ma­gyar bankjegyek beváltása; a cár közbenjárása a 48-diki alkotmány helyreállításáért; a jelentkező honvédtiszteknek ugyanazon rangban leendő belépése az orosz hadseregbe. (E pontért történt, hogy sok tiszt még az utolsó napokban is előléptetést kért. Hittek a hihetetlenben.) Görgey ezt a pontot kitörte, mert nem bírta megfogni, hogy magyar főtiszt e pillanatban orosz szolgálatba akarjon lépni, de figyelmeztették, hogy a tisztek kivánságait kell tolmácsolnia s ez is kivánsá­­guk volt. Tehát a jegyzékben maradt. Szomorú volt az utolsó éj. A könyv írója, lélek­ben, testben eltörődve, a kertben szénarakás alján ve­tett ágyat magának. De nem birt elaludni. Utójára látta a síkon morajló magyar tábor tüzeit. Utójára lobogtak fenn a honvédzászlók. S elgondolta bátyja jövőjét, kinek életét veszendőbe menni megszokta ré­gen, de most hírnevét kezdte félteni, melyet vesztő­helyen kioltani nem lehet, de kiolthatja az emberek megmérgezett véleménye! Végre is a »nyomorultak jóltevője«, az álom, megszánta s elhárita e kínzó lá­tásokat. Korán ébredt föl augusztus 13-dikának regge­lére. A ház asszonya a nyitott tornácon utolszor ült reggelinél Magyarország hőseivel, midőn egész raj polgári öltözetű idegen tolongott a Görgey szobájába. A fogoly horvát tisztek voltak, Rott és Philipp­ovics tábornokokkal, kik Ozoránál mind a megelőző év októberében estek foglyul. Most Görgey szabadon ereszte őket, mindegyiknek husz forint úti pénzt adva ezüstben. Kegyetlen gúnyja a sors szeszélyének, hogy Görgey hadi pályája nagy kerülőn visszatért kezdő­pontjához: fegyverletételen kezdte, a tízezer horváton Ozorán, s­em oda jut maga is Világoson. A búcsú szomorú órái folytak a kastélyban. Délelőtt tízkor indult a vezér, barna zekében, fején a sebet védő kék selyem kendő fölött szürke kalappal, a szomorú útra. Herceg Bab­atinszky orosz tiszt jött eléje, még egyszer megkérdem­: komoly-e elhatáro­zása ? Később ugyan a herceg hozta meg az üzenetet, hogy Rüdiger gróf várja a vezért találkozásra, csapa­tai élén. Nem sokára az egymáshoz lovagol­ két vezér (a győztes és a vesztes) kezet szorítottak. Rüdiger meghatott arcán látszott, hogy e pillanatban a sze­rencse hódol a tisztességes szerencsétlenségnek. Gör­gey átnyujta a hadsereg óhajtásait s a sereg sorsához csatlakozott polgári urak névjegyzékét. Aztán a két vezér visszatért csapatjához. Görgey azonnal elmondta tisztjeinek a Rüdiger ígéretét, hogy t. i. a tábornokok, a főtisztek hadi tisztesség jeléül megtarthatják kard­jaikat s a sereghez csatlakozott polgáriak is rendel­kezhetnek ingó vagyonukkal, de a többi óhajtás túl­haladja az ő hatáskörét, s ezeket föl kell terjesztenie. Görgey azonnal megköszönte ezt. Ennyit beszélt Rüdigerrel a fegyverletétel előtt. A szőllősi mezőn egy keskeny hídon át napestig tartott a honvédek felvonulása, nyugodt rendben. A ve­zér maga őrködött, hogy zavar ne álljon be. Egyes boros katonák lehettek a csapatokban, de az egésznek kato­nai tisztessége nem csorbult. Később szájról szájra szállt a rege magukat megölt katonákról, lovaikat agyonlőtt huszárokról, de ilyet nem látott, nem hal­lott akkor ott senki. Csak az fordult elő, hogy egy hadbirót, kinek szekerét nem engedték a bevonuló hadoszlop utója előtt a hidon átmenni s ki e miatt fenhangon kezdett szónokolni. Görgey Arthur rang­vesztésre ítélte s kardját elvéteté, (ez volt utolsó igazságszolgáltatása,) de a csend ott is azonnal helyre állt. Két arcélben állott fel a feldunai hadsereg romja. Görgey megüzente Rüdigernek, hogy a felvonulás kész s ekkor végig hangzott az utósó magyar vezény­szó : »Fegyvert gúlába!« A gyalogság összerakta fegyvereit, a huszárok leszálltak a nyeregről, annak kápájára akasztva kardjukat s kantárszáron fogva a lovukat; az ágyuk szorosan egymás mellett álltak. Rüdiger siri csendben lovagolt végig, mellette Görgey­­vel, a lefegyverkezett hadsorok előtt, s aztán az esti szürkületnél visszatért Zaránd felé. Egy darabig ki­sérte Görgey. A balszárnyon ekkor hangzott fel utó­­ször: »Éljen Görgey!« Ekkor ő hirtelen, egy percre, leborult hű lova nyakára. A csatorna hídjánál orosz lovastiszt várakozott Görgeyre és kíséretére, jelentve, hogy ő fogja őket Kis­ Jenőre kalauzolni, hol reggel Rüdiger tábornok várakozik rájuk. Ekkor már Világos felől is orosz lovasság keríte be a magyar tábort. Görgey két tisztjét, Kempelen Károlyt és öcscsét, Istvánt vitte magával. Lóháton mentek, néhány kozák kíséretében. Éjfél után kivilágított ablakú, magános alhházhoz értek, hol Görgeyt orosz tábornokok, két kísérőjét segédtisztek vendégelték meg theával. Pár órát időztek ott. Görgey István a theától fölmele­­gülve, kiment a szabadba. Az égen csillagok ragyog­tak, akár csak tegnap este, oly közönyösen mintha mi sem történt volna. A fiatal tisztet nyugtalanság lepte meg, szeretett volna kifutni a világból, el a való­ság zord képétől. Hej, sok szív fájt és vérzett akkor ebben az országban, annyi dicsőség után fázva a nagy

Next