Fővárosi Lapok 1888. július (181-211. szám)
1888-07-17 / 197. szám
■■■■■■■■■■■■■■■IMH Kedd, 1888. julius 17. 197. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre...........................4 írt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. X 7 e(Elbeszélés.) Írta Abonyi Árpád. (Folytatás.) Az ifjú végig vonta homlokán a kezét, leült egy karosszékbe az asztal mellé, közelebb húzta a lámpát és nézte a képet, melyre ez egy név volt írva: Claire. Egyéb semmi. Claire karcsú asszony. A lámpa percent, Both Imre elszakadt tekintetével a képről s a falra nézett. Azután valahogy zsibbadni kezdett a karja, nehéz lett a feje s percek múlva maga sem tudta többé, hova néz a falon és mit néz. A Belicián az olajképére, ki még onnan a fekete keretből is gőgös, fagyos tekintettel néz szúró megvetéssel a levegőbe, — vagy azt a sivár másik képet amott, mely hófúvást ábrázol, ólmos éggel, s egy csomó fertelmes varjúval a száraz fűz alatt. A falon apró, fehér pontok rezegtek, a meglobbanó lámpafényben. Mintha megelevenedett volna s mindenik kis gnóm arcot öltve libbenne eléje kíváncsian : tudakolni a homlokára nehezedő borulat okát, melyet nem tud elverni onnan. Odaragad, mint a csúszó bűn és fáj. Száll pedig és libben a sok fehér pont, s azután mindenik más-más alakot ölt. Ez mint csepp szürke kígyó csavarodik, amaz felszökve szállá nyúlik, s ismét ponttá esik össze. Lassanként egészen belevakul szeme ebbe a villogó játékba. Szempillái megnehezednek, s lankadtságot érez. És immár mindenütt látja a szőke asszonyt. Akárhová néz, mindenütt szembenéz vele két égő, világos szem és beleakasztja perzselő tekintetét az ő tekintetébe és keresztül járja tüze az ő vérének melegét, mintha millió apró tűszúrás égetné végig egész testét és benn mélyen a szívét. Both Imre fölkelne, ha tudna. Ám csak a keze markol ideges erővel a karosszék vánkosába, s ajakát szívja össze, de ott marad és diadémot lát a karcsú asszony homlokán, melyre széles arany öve árnyat hint alá a reá szegzett szemekre, hogy még csillogóbb legyen az a két világos gyémánt s az ő testén még hevesebb lüktetéssel zsongjon végig valami visszataszító, egyszerre csábos és egyszerre rossz, ah! gonosz, gonosz érzés, mit kivetni szeretne magából, ha isten volna. De ő csak fiatal ember, ki meg van zavarodva és perben a felé nyúlongó lázzal. Lássad azonban, megrebeg im az ajaka és suttog : — Ne nézz ! Nem akarom, hogy nézz ! Káprázat ez. Both Imre nem ura az akaratának. Kábul a közelségtől, nem akar veszedelme elé csúszni, mert érzi azt a fekete mélységet, melyből életre kel a kihevült vérből eredő rossz. A sok fehér pont szédületes táncban kavarog szeme előtt, s hallja a karcsú asszony ruhájának sussogását. Aztán egyszerre, mintha varázsszóval ördögi jós hívta volna elé a semmiből, megjelent mélyen beesett, fakó arcával a testvérbátyja, kit vesztébe űzött Claire. Még kezére tapadt egy darabka fátyol s fel volt kötve az álla, mint akkor, midőn koporsóba tették. Bal halántékán kis, sötét nyílás. A halál útja, amin kiröppent az élet. S véres volt e hideg út. Lassan, egymásután szivárgott elő sok vércsepp, s gördült alá az arcán a földre. Nem akarja látni, de kell, de kell, ha meg is vakul mindjárt e rettenetes látványtól. Ám hozzá kap a szép asszonyhoz, hogy védje, de csak a levegőbe markol. Nehéz víz verődött ki arcán, s hirtelen erőszakosan gyötrelmes kiáltás szakadt ki a melléből . — Nem én, nem én! A kép eltűnt, a teremben csend volt, mély és nyugalmas.* Both Imre reszketve emelkedett fel a földről. Lesimította homlokát, s kimerülve, végtelenül fáradtan nézett körül. Valami történt... Semmi. Úgy lehet, semmi. A lámpa égett és minden úgy volt, mint percek előtt, amíg el nem szunyadt. Nem akart pedig aludni. Áldás az álom, neki átok olykor. Szerencsétlen bátyja halála óta, mintha istenbüntető keze nehezednék feje föléje. Beteges érzékenység gyöngítette meg — úgy mondták az orvosok — idegeit, s ebből a bajból támadt minden egyéb rossz. Ezért kötekedő, néha durva, néha erőszakos, ezért veszett össze rövid időn családjával is, hol, különösen apja, nagyságos Both György, egy percig se akarta tűrni idegeskedéseit. A baj pedig abból a szóbeszédből támadt, mely — a családot villámcsapásként sajtoló gyász után — róla indult. Valami olyasformát indított el valaki, s kaptak föl és adtak tovább a más dolgai után ügyelő emberek, hogy az az asszony miatta utasította el bátyját. Ő volt vetélytársa, ő oka annak, hogy az alapjában túlérzékeny testvér egy sötét pillanatban ólmot kergetett át az agyvelején. S az emberek könyörtelenek. Elindít hasonló pletykát egy, tovább súgja iíz, nem hiszi el senki, de terjeszti, búgja, nagyítja száz és száz. Oh ! ragadozó fenevadak vagyunk. Tele gonosz, éles, mérgező vérrel és vészes indulatokkal. Tele alattomos hajlamokkal mind, sok eszközzel a támadásra, sok éhhel a könyve, kevés szelíd érzelemmel a gyengédségre és könyörületre. Both Imre fölháborodva tiltakozott ez utálatos mendemonda ellen, de nem ért el vele semmit. Mennél jobban fájt szívének a hántás, annál inkább mondták : hadd szenvedjen. Később aztán nem tiltakozott. Magába vonult és szomorú lett. Elpusztított pedig minden emléket, mi bátyjára vonatkozott, mintha félne az emlékezetétől. A cselédek beszélték, hogy nem egyszer reggelig maradt ébren. Mit tett olyankor, azt nem leshették ki. Ostobaságokat fecsegtek azonban. Egy reggel buga lépett be hozzá. Még aludt. A szoba végig rendetlen volt. A bútorok széttárva, ruhái a földön, s az asztalon két, tövig leégett gyertya. Az egyik mellett golyóra töltött pisztoly hevert, s egy csomó hamu. Elégetett valamit. A leány figyelemmel vizsgálta meg a hamut, s hamar kivette rajta a női írást. Néhány csonka szó volt csupán, melyekből semmit sem tudott meg. Felfedezéséről semmit sem szólt. Magához vette a fegyvert, csendesen kiment s e perctől fogva gyökeret vert az ő lelkében is ugyan az a bántó gyanú, melyet a társaságban terjesztettek. Both Imre pedig valamely sejtelemtől indítva, e naptól fogva teljesen megvonta bizalmát a hugától. Kitérőleg felelt kérdéseire, s lassanként leszoktatta róla, hogy valamit kérdezzen. S e naptól kezdve ritkán is tért haza. Hol járt azonban és mit csinált távolléte alatt, arról nem tudott senki. Voltak olyan n jaroslawi magyar telep. (A Rákóczi-féle emigránsoké. *) Elérkezett az idő és az alkalom, hogy azt a várost, mely a Rákóczi-féle emigráció lengyelországi főtanyája volt, Jaroslavol, helyszíni kutatások tétele végett, személyesen meglátogathassam. Ezt a folyó évi pünkösd ünnepei után, május végén tehettem. Amaz emlékezetes tájakon, tereken, utcákon, templomokban, házakban jártam, melyeknek porondját, köveit, küszöbeit a bujdosó kurucok lábai tapodták egykoron, hogy felnyomozzam emlékeit. Sikerült felnyomoznom. A történetbúvár kielégített tudványával, s azon örömmel, melyet az ámbár jól meggondolt, de mégsem csalhatatlanul bizonyos kombinációk biztos ténynyé válása fölött érez az ember, — mondhatom el most, jaroslawi helyszíni kutatásaim után, hogy Jaroslaw — Rákócziné Hesseni Sarolta Amália fejedelemasszonynak s udvarának onnani távozta után is, s ezentúl az emigráció állandó tanyájául lesz tekintendő, Rodostó mellett. A bujdosók itt is csak azon időtájban haltak ki, midőn Rodostóban a legutolsók : Csáky, Sibrik, Zay és Mikes Kelemen. A jaroslawi katholikus parochiális egyház halotti anyakönyveiben a magyar emigránsokról hiteles följegyzéseket találtam és írtam ki. Az 1707-dik évtől, mint az első jaraszlai ma-i gyárgyarmat letelepedési idejétől, 1760-ig gondosan átnéztem minden nevet. Az anyakönyvi kivonatok kétségbevonhatlanul bizonyítják,, hogy Jaroszlón állandó magyar bujdosótelep létezett. Mint az adatok mutatják: laktak és haltak el Jaroslawban ismeretes névvel bíró, előkelő emigránsok, (például özvegy gr. Bercsényiné, a fejedelem udvari tanácsosa Krucsay István, főlovászmestere és ezredese Kosztolányi Jávorka Ádám, Kajdacsy Péter ezredes özvegye) ; laktak nemesi rendből valók, laktak tanulók, (mint Mosinszky), s laktak egyszerű katona- és szolgarendbeliek számosan. Szóval, minden rendbelieket föltalálunk ott, épen úgy, mint Rodostón. Pedig a halottaskönyvekben csak a kath. vallásuakról van szó, holott kétségtelen, hogy velök együtt protestánsok is éltek ott, kik talán máshová temetkeztek, mivel evangélikus egyház és temető Jaroszlón akkor nem létezett. S voltak bizonyára olyanok is, kik ámbár Jaroslawban huzamosabb ideig éltek, de nem ott haltak el; például gróf Bercsényiné cselédségének egy része, kik úrnőjük halála után elszéledtek, tán hazatértek, Krucsay és Kajdacsyné mellett is volt ily magyar szolga egynéhány, valamint Jávorka ezredes mellett holmi bujdosó kuruc hajdúk. Skolién legalább, tudjuk leveleiből, hogy voltak mellette. Ekként bizonyosra vehetjük, hogy a jaroslawi magyar gyarmat jóval számosabb tagból áll vala — a fejedelemnének s udvarnépének onnani elköltözése után is, — mint a katholikus anyakönyvek magyar halottainak névsora. Nézzük ama halotti anyakönyv bejegyzéseit, melyekhez bővebb magyarázatok kellenek. Sor- és korrend szerint ezeknek elseje a Krucsay István haláláról szóló anyakönyvi iktatvány. I E tiszteletreméltó emlékű, jeles férfiút már a zuwanicei, 1735-iki oklevél bemutatása alkalmából méltattuk, kifejezvén azon vélekedésünket is, hogy »Krucsay alkalmasint Jaraszlón nyugszik«. Csakugyan ott nyugszik, mint most már tudjuk, és pedig a Keresztelő Sz. Jánosról nevezett egykori jezsuita templom közepén temették el nagy pompával. A halottaskönyv azt is megmondja, hogy I. Lipót király magyar udvari kancelláriájának, majd a magyarországi konföderált Karok és Rendek kormánytanácsának titkára, II. Rákóczi Ferenc belső tanácsosa, meghitt diplomatája és »barátja«, (valójában barátja) . Krucsay, késő vénséget ért meg, nyolcvanas éveiben hunyván el, 1747 ápril 4-dikén a jaroslawi Sz. János egyház melletti jezsuita kollégium épületében, melybe elaggott vénségére költözött. Hogy mily általános tiszteletben élt az idegen földön Jaraszlón is, mutatja a gyászpompa, melylyel eltemették, a díszes hely, hová örök nyugalomra letették, s a halotti bejegyzés kegyeletes hangja. A mi Krucsaynak I. Lipót királynál egykor viselt udvari titkári hivatalát illeti: Krucsay Istvánt — szabolcsi előkelő nemes család sarját —már 1694 —95-ben a gr. Bercsényi Miklós ipja, idősb gr. Csáky István országbíró és kassai főtábornok mellett leljük mint titkárt, a ki a Judex Curiae hivatalos, pörös kiadványait fogalmazta s ellenjegyezte. Alkalmasint az öreg országbíró mellett volt ennek haláláig, (1699. december 4.) s ekkor került az udva kancelláriához, honijét lángoló hazafias érzülete 1704-ben Rákóczi hűségére s udvarába vitte. Krucsay után az örök múlandóság honába Kosztolányi Jávorka Ádám költözött el és pedig már alig ötödfél hónap múlva reája. Tehát a nemzetáruló Ocskay László véres megboszulója, az egykori rettenthetetlen »újvári vitéz«, a volt budavári fogoly. *) A kuruc-világ fáradhatatlan búvára és történetírója , Thaly Kálmán a »Századok« több füzetében igen érdekes dolgozatot közölt kosztolányi Jávorka Ádám a kuruc ezredes életéről, vitézségeiről s leginkább arról, hogy mily gonddal és hűséggel járt el a Lengyelországba vitt Forgách, Rákóczi s részben Esterházy levéltárak hazajuttatásában. E tanulmánya érdekében ment ki Thaly tavaszszal Jaroslavvba, hol a halotti könyvekből igen sok becses adatot nyert a Lengyelországba bujdosott kurucok s ezek nejei életéből. Tanulmányának erről szóló végső részét közöljük mai tárcánkban. Szerk.