Fővárosi Lapok 1888. augusztus (212-241. szám)
1888-08-15 / 226. szám
Pál, Cheminiert s még egy hadnagyot az ezredéből kért föl tanuk gyanánt. Cheminier, e nyíltszívű, jó pajtás így kiáltott föl: — Nos, ugye, meggyűlt a bajod az öreggel. Azt hittem, jobban sikerül a vállalkozásod! Bizony, fiú, rossz fordulatot vett a dolog!... Elvesztetted az ötszáz aranyadat! — Még nem telt le a három hét, — viszonzá a vicomte meglehetős szárazán. — Igaz, még négy nap hiányzik belőle. S te még nem vesztetted el reményedet. No ez derék! De mondd csak, akarod-e hogy egy jó vágásra tanítsalak, hogy az öregnek a karját könnyű szerrel megvághasd ? Mert azt hiszem, sőt felteszem rólad, hogy csupán a karját akarod vén ellenfelednek megsebesíteni. Pálnak a másik tanúja, e komoly, tartózkodó természetű fiatalember, semmi észrevételt sem tett. E két tiszt fölkereste a Lamarre apó tanúit, hogy a föltételekre nézve értekezzenek. Ezek egyike a kávéház tulajdonosa volt, a másik pedig a vasúti állomás egyik tisztviselője. Cheminier, ki eleinte mulatságosnak találta az efféle emberekkel való beszélgetést, csakhamar untatta az s az egész ügy intézését társának engedte át. A vasúti tisztviselő, ki igen sima ember volt s keresett szavakban fejezte ki magát, kinyilatkoztatta, hogy ő a részletek megállapítását szívesen átengedi a becsület-ügyekben nála jártasabb férfiaknak, értve ezek alatt, a két tiszten kívül a kávést is, ki hajdan franc-tizeur volt, sokat tartott a becsületre s tökéletesen magáévá tette a dohányárus ügyét. Őés a hadnagy állapították aztán meg a föltételeket a legnagyobb szabatossággal, nyugodtan, az indulatoskodás legcsekélyebb jele nélkül. XIII. Másnap volt a találkozás, túl a puskaporraktáron, egy félreeső helyen, mely a legalkalmasabbnak látszott a párviadalra. A megállapodás szerint karddal kellett az ügyet eldönteni, úgy hogy a verekedés addig tartson, míg az orvos ki nem jelenti, hogy a harcot lehetetlenség tovább folytatni. Mihelyt a kardok működésbe jöttek, Pál rögtön észrevette, hogy ő a vívásban sokkal gyakorlottabb. A dohányárus hajdanában ezredében az ügyesebb vivők közé tartozott, de meglátszott rajta, hogy kardforgatással már rég óta nem foglalkozott. Bátran foglalt azonban állást; szeméből a vitézség lángja sugárzott s izmai elég ruganyosságot árultak el. A kisérő oláh még mindig mondja történetét. "Végre kiérünk a fensikra az Emntinelen vagyunk s az első pillanatra előttünk áll a sirhalom páfránynyal borítva s kis fakereszttel jelölve, a fakeresztre örökzöld fenyő borul. Nem hiszem, hogy legyen magyar nő, ki ezt a helyet megállja könyhullatás nélkül; hát aztán még az, kinek katona a fia! Gyarmathy Zsigáné. Pál koránt sem tartozott ama bajnokok közé, akiknek főszenvedélye, a kardvívásban a lehető legnagyobb tökélyt érni el. Volt ugyan két-három párbaja, melyekből szerencsésen szabadult meg. Most azonban, az öreggel szemközt, megzsibbadtaknak érezte izmait. , Ez minden vágását kiszámította s mindenféle cselfogásokkal iparkodott a vicomteot zavarba hozni, ki csupán a védelemre szorítkozott. Végre a dohányárus kardja keresztül szúrta a fiatalembert. Pálnak a tanúi meg az orvos oda siettek hozzá, míg a dohányárus nyugodtan, némán távozott el a kávéssal, ki így szólt: — Nagyon jól van barátom, nagyon jól van. Én sem cselekedtem volna máskép. A vasúti tisztviselő udvariasan közeledett a tisztekhez, kifejezve ama reményét, hogy a seb nem veszélyes természetű; aztán mélyen meghajtva magát követte Lamarre apát. XIV. Az orvos, ki igen derék, kedélyes ember volt, mindig a legjobb oldaláról szemlélve a dolgokat, biztatólag szólt Pálhoz, mikor a sebét bekötötte. — Nem lesz ennek semmi rossz következése; egy szúrás az egész, gyönyörű szúrás az igaz, de végre is csak egy szúrás. Ha csak egy hüvelynyivel balra magasabban vagy alacsonyabban szúr az az ember, akkor ennek bizonynyal vége, így azonban két hét múlva talpra állhat. Másnap, mikor újra meglátogatta a beteget, nagyon komolyan csóválta a fejét. Rögtön fölkereste az ezredest. — Ezredes úr, Monbalier hadnagy holnap már halott lesz. Szerencse, hogy nem maradt ott halva a küzdelem terén. Éjjel a fiatalembert erős láz lepte meg, mely másnap reggel eloszlott, de a beteg rendkívül gyöngének érezte magát. Az orvos minden látogatást megtiltott. Még Cheminier is nehezen juthatott be legjobb barátjához. Midőn a betegnek rendkívül sápadt arcát látta, nem tudta könyeit visszatartani. — Bizonynyal barátom, — szólalt meg Pál, — csakhamar kirántják a lepedőt alólam. Érzem, hogy meghalok. — Ejh, — szólt, Cheminier, biztatva barátját, — ne is gondolj arra mostanában. Az orvos belépett s távozásra kérte Cheminiert Pálnak az agyán egy eszme villant át. Az jutott egyszerre eszébe, hogy ő nagyon nevetségessé tette magát, mikor megengedte, hogy egy vén dohányárus őt fölnyársalja! (Vége köv.) Csépés. (Laison-tárca.) Az aratásnak megvan a maga poézise. Mikor cseng a kapa s peng a sarló, mikor a férfi kar rendjét asszonykezek kötik kévébe és legények rakják keresztbe, mindez igazi vidám kép. Piros pipacs és kék búzavirág kandikálnak a sárga kalászok között, hogy virág is gyönyörködtesse a szemet. S mikor a perzselő nyári nap sugarainak tikkasztó melegében eleget nyújtózkodott a kereszt, mikor megérett az ágyra, akkor hosszú szekerekre rakva, gerendákkal leszorítva viszik a vendégrudas szekerek a szérűre ! A szérű képe ma teljesen elváltozott. Hajdan nagy körű ágyakba rakták a kévéket, hol izzadó emberek ruthmusra csépelték az életet, vagy a gabonát; egyebütt nyugdíjazott párák jártatták lomhán, gépiesen a kalászokat, s az ágyat ötször, hatszor megvetették. Milyen más ma a szérű. A csűr mellett egy kis gyártelep keletkezett. Ott áll az ördöngős masina, megbabonázott kerekével, füstöt okádó kéményével és fát nyelő pokoli torkával. Haragosan zakatol, mérgesen verve össze azt a két golyóbist, mintha a kállai kettőst bokázná. A kék zubbonyos masiniszta, mintha doktor volna, az ütereit nézi a manométeren, majd vadharagosan megprüszkölteti a szellentyűkből, majd meg fülbasítón fütyülteti a kis korongon. Mellette a sütő, a masina pincére eteti fával, szénnel, sőt az alföldön szalmával, s hogy mennyire iszákos nép az a masina, hát csak szopja, szopja az a vizes nedűt a hordóból. Pipaszárkéményéből szikrákat szór, és bodor felhőkbe eregeti a majd fekete, majd hamuszin füstöt. Hát még a cséplő. Amint a masináról le akarja rántani azt a gyeplőnek is széles szíjat, dübörögve, zakatolva rázza meg teste minden tagját; mint az órán, úgy forognak kerekei s mint a malomban, úgy jár a sok tengely majd emide, majd amoda. Nyikorgó szekerek hozzák neki az eledelt; telhetetlen gyomrú, mint a sárkány; a megrakott szekerekről favillákkal alig győzik eledellel; odafent a hátán három kis leány oldja le a kévék derekáról a szalma övet, hogy pongyolában, lazán jusson az etető kezébe. S a portól fekete arcú etető — még maskarabálba is elmehetne, — szitás szemüvegével, csak adogatja, adogatja a kévét, s milyen telhetetlen gyomrú ez a gép, alig hogy elfogy az elemózsiája, már haragosan, más hangon zakatol, hogy szinte megrázkódik bele maga is. Kurjongat is a széles karimájú szalmakalap alól akkorát az ispán, hogy baka-kommandónak is beillenék. S foly a munka az első hajnalhasadtától öreg éjszakáig. Ezüstökre, ebédre, uzsonnára és vacsorára meg-megszólal fütyülő, fülhasítóan fújva el a sorakozót. Keresztbe madzagolt cseréptálakba hozzák a menyecskék és a lányok a párolgó burgonyalevest és a széles túrós csuszát, s déli harangszó után, fel sem téve a kalapot, a miatyánk után belefog a lakmározásba az istenadta nép , utána a rövidszárú makrapipa járja s egy félórára valami lombos fa árnyában egy kis szundikáló. Ilyen egynapi munkára vállalkozzék fekete kapatos ember, hiszen a kévét fel sem tudná adni a cséplő hátára! Hát még a tikkasztó meleg tizennégy óráján át kaszálni, mint a nemzet igazi napszámosai. A gépelés is szörnyű munka; az a zűrzavaros zsibaj, a nyüzsgő, mozgó hemzsegés, az a repülő szalma és pelyvafelhő, mely égeti a szemet s szúrja a bőrt, meg az izzadságra tapadó por, mindezt nem tudja más kiállani, mint a jó munkás nép. A munkások arisztokratái a kazallakók. Amint a cséplő haragosan kiokádja a keze lába törött szalmát folyton nyitott torkából, az beleesik az ágaskodó elevátorba. Ennek mozgó fogas lánca újra felkapkodja a szalmát, de látva, hogy nincs benne mag, fent a kazal tetejére kirázza. Az óriási karlon sorba állnak — hasig szalmában — a kazalrakók. Ez a sor egy élő elevátor, kézről kézre megy a szalmaguzsaly, míg a lakó kezébe érve ez úgy helyezi el, mint a kőmíves a téglát. A kazal oldalait aztán háromágú villákkal megsimogatják, és nincs az a mérnök, aki úgy ki tudná cirkalmozni vagy libelázni a kazlat, mint a mesterlakó. Ha aztán megázik, jöhet szélvész, fergeteg, kirántja a topolyafát gyökerestől, de annak a szalmakazalnak egy szalmaszálát sem hordja el. A cséplő oldalán hull ki a pelyvaEz a legmakacsabb portéka. Poros is, de még vékony apró szálak lepik el a levegőt, s ha a hajba kapaszkodik, fésű ki nem szedi, ruhából pálca ki nem porolja, a bőrön csiklandoz, a szemben gyulladást okoz. Serdült leánykák póznákra feszített ponyvában hordozzák a pelyvát a pajtába vagy a fészerbe , s hogy néznek ki szegénykék. Kuszáti hajukat valóságos töviskoszorú övezi, a pruszlik tele apró ilyen szálakkal; a fodros rokolya csupa por és szalma, beporozott arcukon, a szemeiből folyó könyűk — melyeket a pelyvaszálak préselnek ki — barázdákat áztatnak. S tizenkét órai ilyen munkáért húsz krajcár a napszám! A cséplő melső részén négy nyílás ásítoz, itt hull ki a mag, az istenáldott búzamag. Apró kapcsokon lógó zsákokat lenget a szél, de lassanként e sovány zsákok úgy megpotrohosodnak, hogy ember le** 1657 Hazai irodalom, művészet. * A nemzeti színház első műsora, melylyel a szünet után beköszönt, már megjelent. Az első hét műsora ez: szombaton, e hó 18-án »Ember tragédiája«, 19-én »Vasgyáros«, 20-án »Széchy Mária«, 21-én »Az egér«, 22-én a »Vasember« és »Hármas szövetség«, 23-án »Sevillai borbély«, 24-én új betanulással »Lear király«, 25-én »Figaro házassága«, 26-án »Az utolsó szerelem.« * Előadások az operaházban. Hogy a Szent István ünnepére a fővárosba jövő idegeneknek alkalmuk legyen operai és ballet-előadást is látni, az operaház ez alkalomból néhány rendkívüli előadást fog rendezni általános bérletszünetben, mérsékelt helyárak mellett. Előadásra kerülnek: e hó 18-án, szombaton »A sükkingeni trombitás« C. Saxlehner Emma, Rotter Giza, Ney, Takács és Láng közreműködésével. 19-én, vasárnap »Ham- et« Ábrányiné, Henszler H. asszonyok, Odry, Ney, Tallián és Szendrői főbb szereplőkkel. 20-án, hétfőn »Excelsior«. * »Sárosmegye középkori építészeti műemlékei, melyeket Myskovszky Viktor akadémikus leírt, akadémiánk kiadásában rövid időn megjelennek. A jeles régész a nyáron beutazta Sárosmegyének régészeti tekintetben eddig még ismeretlen nyugati részét. A szinyei templomban érdekes sgrafittákat és műkincseket talált. A báró Ghillányi Imre tulajdonát képező fricsi várkastély, felső homlokzatán lévő alakos sgrafittákkal ritkítja párját hazánkban. Itt találunk még mintegy 58 fülkét, allegorikus alakokkal. De legérdekesebbek a Hunyadi János, László és Mátyás alakjai, valamint egy csákánynyal hadakozó kuruc lovas s több 17-ik századbeli costumeben ábrázolt magyar alak. A sirokai templom mellett álló és »Ladislaus de Syroka« püspök márvány sírlapja pedig a Mátyás korabeli renaissance stílre nézve kiváló fontosságú. * A népszínház kapui holnap nyílnak meg. Belseje megújítva, külseje kicsinosítva, személyzete két havi pihenéstől megerősödve lép a közönség elé. A múltsaison zárdarabja, a »Sztrogoff Mihály útja« vétetik elő. A hetedik képben, a tatár klán bevonulása után, a népszínházi tánckar nagy egyveleget ad elő. Ezután Sarkadi Mariska és Stefánia vendég táncosnők magyar táncot lejtenek. A színház műsora csütörtökön, pénteken, szombaton és vasárnap »Sztrogoff Mihály útja« lesz a Sarkadi nővérek közreműködésével. * „Szegény Radoné/* Jakab Ödön népszínműve a napokban került színre Nagy-Váradon. A darabnak még második felvonása tetszett valahogy, de lélektani tévedése, cselekvényhiánya és erőtlen nyelvezete miatt igazi sikert nem érhetett el. A szereplők közül még Törökné asszony (Radoné) játszott a legjobban, de fátyolozott hangja, mely sokszor sirámba vész, nagyobb hatást nem tehetett. Szentgyörgyi rajta volt, hogy az alak hibáját kedélylyel üsse helyre és Váradi Miklósnak is volt egy-két jó jelenete. A többiek, bármily buzgalommal fogtak is a darab megmentéséhez, célt nem értek. Jakab Ödön