Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)
1889-04-07 / 95. szám
— Ön doktor úr, már eltávozása előtt csinált valamit. Tanú rá Dani és a felesége. Épen azért doktor, ha már itthon van, ne hújjék a sutba. Nem fogják tűrni az ön alattomos izgatását. Ön abban a hírben áll, hogy az Internazionale ügynöke. — És ha az volnék ? — kérdeztem hidegen. — Semmi esetre sem fogjuk megtűrni... Az igazgató rám csapta az ajtót. Tehát jól van — gondoltam, — elmegyek a telepre, hogy mindent lássak! A telep szélén deszkából épített kantin állt, mely ezelőtt csak szombaton este és vasárnap volt népes. Ma a hét közepe volt s a kantinból már távolról hallottam a muzsikát, a rikoltozást. Az előtte levő asztaloknál dőzsöltek. Festett arcú lányokat táncoltattak. A dorbézolók közt voltak elegen, akiket ismertem. — Hát ti mit csináltok? — kérdeztem az egyik asztalnál. Éktelen riadásban üdvözöltek. Körülvettek, fölemeltek. »Itt van a doktor! Hozott pirulákat ? Adjon még, adjon minél többet.« Ezt hallottam mindenfelől. Én beszélni kezdtem hozzájok, korholtam és szidtam őket. De el sem végezhettem beszédemet, mikor két zsandár állt előmbe s rám kiáltottak, hogy elhallgassak. Aztán tudtomra adták, hogy épen engem keresnek. Meg vagyok citálva a szolgabiróhoz. Az ittas tömeg pedig garázdálkodni kezdett. Védelmemre álltak, fenyegetőztek, a zsandár okát megtámadták és mielőtt azok védelmezhették volna magukat, megragadták őket és ütlegelték. De délután katonaság érkezett a telepre. Az istenem! vér folyt. Egy munkást agyonlőttek. Sokat megszurkáltak és megvagdaltak. Engem pedig bekísértek a székvárosba és a szolgabiró elé állítottak. Vádoltak kuruzslással, népámitással. Engem! (Végé köv.) A menyasszony. (Francia elbeszélés.) Irta Henry Rabusson. (Folytatás.) Talayrac Aline, ő kedves, jó leány, ki szép volt, a nélkül hogy nagyon feltűnt volna, nem látszott észrevenni az ő megszokott barátnőjénél amaz erkölcsi tökéletlenségeket, melyek ezt eltútították. Azt lehetne mondani, hogy midőn lemondott arról, hogy őt megértse, fogadást tett bálványozására, anélkül hogy megkísérelte volna, hasonló lenni hozzá. Ha a nefelejts kék szemével Nives kisasszonynak barna szemébe nézett, úgy látszott, mintha ennek fényéből kölcsönözni akarna magának. E szem annál áthatóbb és belejezőbb volt, mert a szőke fürtök különös ellentétet képeztek annak sötét színével. Ha Aline Sinona beszédét hallgatta, azt lehetett volna hinni, hogy ő mennyei hangot hall s annak dallamossága által elbűvöltetve, a hallottakat elfeledi elemezni. Hogy Simona minő viszonyban volt a fiatal báróval, fürkészés tárgyát képezhette, anélkül hogy valamely alapon biztos következtetést lehetett volna vonni. Hol bizalmasnak, hol durcásnak mutatta magát Simona a báró iránt, majd nyájasnak, aztán fagyosnak , néha barátságos, néha ellenséges érzületet tanúsított iránta. Itt az összefüggést a leány magaviseletében hiába kereste volna bárki. A megfigyelés korszaka hónapokig tartott, anélkül, hogy valaki végkövetkeztetésre juthatott volna. Talayrac báróné rendkívül kedvelte birtokát, melyet annyira átalakított, hogy jó lélekkel, jogosan tarthatta azt a saját teremtményének. A fiatal aszszony csak azt sajnálta, hogy férjének nem volt öröklött birtoka, csakhamar föl is tette magában a báróné, hogy ezt a hézagot be fogja tölteni. De férje arról iparkodott őt meggyőzni, hogy jobb lesz egy uradalmat tetszésük szerint berendezni, mint valamely többé-kevésbé történelmi nevezetességű kastélyt szerezni s annak ócska bútorait használni. Oly birtokot választott ki tehát, hol csaknem mindent ujonan kellett előállítani, kivéve a lakot, mely az újabb korban épült s nagyon kényelmes volt. S a báróné megvette a birtokot, kiszélesbitette, átalakította azt s megváltoztatta az uradalom nevét is. Szóval ez uradalom az ő műve volt, mert Talayrac báró a birtok megvásárlása után nem sok idő múlva meghalt. Igazi büszkesége volt ez a bárónénak s egész elragadtatással sétálgatott a park utain. Mikor Miksa először volt ott, elvezetgették őt mindenfelé, habár Róbert váltig mosolygott, tréfás megjegyzéseket téve anyjának eme gyöngesége fölött. Ez azonban karonfogva vendégét, nem irgalmazott neki s megmutogatott minden zeget-zugot részletesen. De csakhamar kifáradva, noha különben elég fürge asszony volt, a további kalauzolás tisztét Alinera akarta bízni. Csakhogy Aline és Róbert már megszökött. Nem maradt más velük, csupán Simona. — Édes gyermekem, — mondta neki a báróné — számítok rád, hogy helyettesítesz. Vezesd el Pont-I vicq urat a tóhoz, az én műremekemhez ... Ez nekem s kissé messze van. A viszontlátásig! — tévé utána amerikai angolos kiejtésével s ott hagyta őket. E miatt ugyan sem egyik sem másik nem búsult. Miksa azonban nem igen ismerve még az óceánon túl uralgó szabad nevelést, kissé zavarba jött, mit növelt még szive mélyében rejtegetett szerelme is. Ily körülmények közt legjobbnak vélte Miksa, ha társalgásuk kizárólag e birtok méltatására szorítkozik, melynek részletes megszemlélésére, mint uj vendég, kárhoztatva volt. — Mily roppant fáradságba kerül fölforgatni egy parkot, meghosszabbítani és kiszélesíteni az utakat s vízmedencéket ásatni! — szólt a gróf. — Hát még ha az egész tájnak új képet adnak! Valóban, nem tudja az ember, mit bámuljon inkább : az elért eredményeket-e vagy a türelmet és leleményességet, mely mindazt, amit itt láthattunk, előteremtette. — Ugye? És mindez miért történt? Egyedül azért, hogy legyen Páris közelében oly nyaraló hely, mely semmivel sem ér többet, mint bármelyik lakhely Páris valamely külvárosában. — Ön, kisasszony, úgy látszik, nem igen lelkesül e hely iránt.— Oh nagyon is csinosnak tartom én ezt, sőt szépnek is, ha ön úgy akarja. De én nem ilyennek szeretem a mezei lakást látni. — Szabad-e tudnom, minőnek szereti ön látni a vidéki életet ? — Először is, távol innen... Aztán oly helyen, ahol más vonzerő tart minket lekötve, mint a sok költségbe kerülő pazar fény... Mikor még kis leány voltam, el-elábrándoztam... De mióta fölnőttem, magam sem tudom határozottan miért, én... — Ön ábrándozott?... Ugyan, kérem!... Én nagyon szeretném tudni, vájjon miről ábrándozhatnak a kis leánykák ? Simona, élénk, könnyű léptekben vágott át egy üde, buján tenyésző réten. Miksa az útról letért leánykát oly félénken követte, hogy maga is csudálkozott rajta. Nives kisasszony egyszerre megállt. — Ugye fél ön, hogy a nedves fűben meghal a lába? — kérdezte ama pajzán, gúnyos mosolylyal, melyet nála gyakran lehetett tapasztalni. Miksa, pár ugrással mellette termett. — Azt kérdi ön, miről ábrándozhatnak a kis leánykák ? — szólt ekkor Simona, oly arckifejezéssel, mintha a sírását akarta volna elfojtani. — Hiszen ez nagyon természetes. Először is, nem tudom én miféle csöndes boldogságról álmodoznak, melyben, némi lépett és fesztelenül társalgott. A cár jó zenész s meggyőződésem, hogy foglalkozott zenekar vezetésével is, megjegyzései a »Szürke manó« című zeneművemben előforduló 6/4 ütemre legalább azt sejtetik, olyan behatóan taglalta, kezével is mutatva, hogyan lehet a 6/4 ütemet vezényelni, hogy elcsodálkoztam. — Felség, — mondom — ne méltóztassék megharagudni, de felséged már bizonyosan vezényelt zenekart. A cár jóízűen nevetett. — Ha időm engedné, nem állítom, hogy örömest nem tenném, mert nagyon szeretem a zenét. Ismét az emelvényre lépve, szerencsésen lezajlott a hangverseny, mely, tekintve azt, hogy a zenészekkel alig tudtam beszélni s könyv nélkül kellett vezényelnem, némileg mégis veszélyes volt. A cár igen melegen megköszönte fáradságomat s kérdezte: meg voltam-e minden tekintetben a zenekarral elégedve ? Én csak azt felelhettem, hogy a zenekar elsőrendű, szorgalom és jóakarat tekintetében pedig páratlan. A cár mosolyogva bólintott fejével s közel a zenakarhoz lépve, megdicsérte az igazán derék fiukat. Képzelhető, mily örömük volt Stakelberg ezredesen kezdve. Ezután a cár hozzám lépett és belső termeibe hivott. Gyönyörű pálma erdővé varázsolt teremben buffet állt s ott alkalmam nyílt a trónörökössel is találkozhatni. Igen kedves, jó embernek látszik, magas sugár termetű, de kissé gyönge testalkatú. Nem tudom magyarázatát adni, de emlékeztetett a mi megboldogult koronaörökösünkre. A nagyhercegnők majdnem mindnyájan szép hölgyek, de legkedvesebb és legeszesebb a Vladimir nagyherceg neje. A cárné többi gyermekei is bejöttek s én oly szerencsés voltam, arcképüket megkaphatni. A cár vigan cigarettezett s oly kedélyes jósággal adta a háziurat, hogy ez örökre felejthetetlen marad előttem. Háromszor is oda jött hozzám. — Egyék és igyék, — mondá, — tudom, hogy s fáradt s ilyenkor az erősítés jól esik. S midőn észre vette, hogy egy pohárka marsallait iszom, nevetve mondá! — Ön nem igazi zenész, ily nagy munkához kicsi ez a pohár. A cárné is még többször megszólított s midőn bucsuzáskor családi gyászomra utalva kértem, méltóztassék hazaereszteni, felejthetetlen bensőséggel mondta: — Menjen haza, ez kötelessége. Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy oly szomorú emlékek fognak Pétervár nevéhez fűződni, s tartok tőle, megbánja, hogy ide jött. Amire én csak azt felelhettem, hogy még a fájdalmat is könnyebben lehet viselni, ha a legnemesebb és legjobb hölgy vigasztalja az embert. Erre kezet nyújtott s reám szegezve gyönyörű szemeit, mondá: — Viszontlátásra tehát jövő ősszel! Elbúcsúztam, megvallom kifáradva, összetörve és szomorú lélekkel. Szállónkban kérdém a doktorkámtól, hogy tetszett neki a cári udvar ? — Mit szóljak én, — felelte, — megmondja azt a biblia: »És látá az ő asztalának ékeit és szolgáinak üléseknek rendit és szolgáinak udvarlásuknak módját és azoknak öltözetüket és pohár székeit és a nagy álmélkodás miatt lélek is alig vala ő benne. — Királyok könyve I. 10,5. Ezután elbeszéltem, hogy mily kegyesen búcsúztak el tőlem a felségek, s a doktor erre is tudott kadenciát: »Mondá nékem a király (a királyné aszszony is pedig együtt ül vala vele,) meddig lészen a te járásod és mikorra jösz vissza? és tetszik a királynak és elbocsáta engemet, minekutána néki bizonyos időt mondottam volna«.— Nehémiás 2 :6. — Az ég szerelméért, ne bibliázzék már doktorkám, hanem pakoljon, mert néhány óra múlva indulunk. — Pakolok, pakolok, — felelte, s a ruhadarabok röpültek, szekrény-fiókok nyikorogtak, de közölben-közben csak elmormogott egy-egy bibliai mondást: »A te sok uraiddal fárasztottad magadat, mégis nem mondottad: haszontalan az én fáradságom — Ézaiás 57 :10« Az a muzsik még nem hozta be a cipőt, hát a klakkot hová pakoljam? »Kivánatos, a jó hírnév nagy gazdagságoknál, ezüstnél és aranynál a kedvesség jobb. — Példabeszédek 22 :1.« Végre is elkészültünk s a vasútra siethettünk, ahol barátaink már vártak. Szives búcsú után megindultunk hazafelé. — Doktorkám, — mondám, — már most ígérje meg szentül, hogy semmi körülmények között sem fog bibliai mondásokkal ostromolni.— Megígérem, — mondá, — úgyis kifogytam belőlük, nem tudok én már egy felet sem. — Hála istennek! Most, kérem, mutassa meg az orosz aranyneműeket, melyeket részemre vásárlott. Az én doktorkám kipakolt s midőn egyes tárgyakat kissé drágálottam, bosszúsan megforgatá kezében, mondván: — Az éremíves sok gonoszszal volt nekem, fizessen meg az Úr néki az ő cselekedete szerint — Pál Timoteushoz 4:19«. Ekkor két gondolatom támadt, az első az volt, hogy az én doktorkám javíthatatlan ; a második pedig az, hogy igen örvendetes lenne, ha barátaink legalább olyan szívesen fogadnának, mint engemet Oroszországban fogadtak úgynevezett ellenségeink! 698 Mi-Caréme. (Tárca Nizzából.) Mi-careme Nizzában. Furcsa az emberi természet; természetes ellentéte a rendnek és a szabálynak. A mi szabályszerű, az unalmas és a mi unalmas, az a szellemes francia megjegyzés szerint nagyon rossz genre. A mi-carémenek az a jó tulajdonsága van, hogy böjt közepén esik. Még egyszer felújul ilyenkor a