Fővárosi Lapok 1889. november (300-329. szám)

1889-11-01 / 300. szám

Ezután csak úgy lézengett előre-hátra. Ki-ki­nézett a terembe, majd visszajött. Maradnia nem volt kedve, elmenni rostért.* A szünóra elmúlt, a sokáig fujrázott szuper­­csárdás is véget ért valahára é­s Mariska,akinek nagy elégtételül szolgált, hogy Guszti, ha vele nem, mással sem táncolt, kezdett engesztelődni. Sőt mond­juk ki nyíltan, hogy (talán részben Lina néni rábeszé­lésére s közbenjárására) már meg is békült volna, csak a módját tudná! — Hiszen nem ő volt az oka. Csak nem jó szán­tából dőlt fel. Azután meg épen én végeztem nem indult előbb, avval a bokrétával akart meglepni. Ta­lán kissé barátságosabb is lehettem volna szegény irányában. — De mikor mindenki úgy reám bámult, hogy ülök az első négyes alatt. Feldőlt szegény. Mily könnyen eshetett volna komoly baja s én reá sem néztem. No majd megbékítem, ha lesz alkalmam a cotillionban, — mondja, persze csak magában Ma­riska , mert nyíltan bevallani csak nem lehet, hogy az ember maga is hibás! — Hölgy választás! — jelzi a rendező. Ez épen kapóra jött s Mariska a melléktermekbe indul, hogy Gusztit felkeresse. — Szabad kérnem, Guszti? szólítja megmo­solyogva. — Engedj meg, de teljes lehetetlen. Csak az imént vettem észre, hogy mégis meg kellett sérül­nöm a ferdüléskor megsántultam bele. Nem is tud­tam, eddig figyelemre sem méltattam Csak épen most kezdem érezni. — No­ha úgy van, úgy igazán sajnállak. Tudod mit? Adok egy jó tanácsot, eredj haza, feküdj be az ágyba s legjobb lesz, ha türömfüvet raksz a lá­badra, javasolta, átlátván a szitán, kenetteljes, szánal­mas hangon Mariska. — Talán jó is lesz megfogadnom tanácsodat. Köszönet értte. — Úgy, úgy! Igyekezz csak az ágyba. Nem fog ártani, ha egy kis bodzavirág pelyvát is forráz­­tatsz. Különben majd mindjárt ide küldöm Lina né­nit, ő jobban ért az ilyen dologhoz. Jó éjszakát­ így váltak el ez este. * — De már így tovább nem lehetünk meg. Ez elviselhetetlen állapot. Vagy így, vagy úgy, de végre el kell dőlnie, — szavalta magában hazamenet Guszti. — Holnap lesz a napja, de holnap bizonyosan, mert ezt továbbra kiállni nem lehet, véget kell vetnem­­ ennek a bizonytalan helyzetnek. — És ha? úgy se­baj, legalább megtudom, hányadán vagyok« »Hogy engem egy asszony Exechrozgasson, Olyan nincs a siffonérban.« * — Jéjünk haza, néni! — Már ?! mi bajod Mariska ? miért ? — Unatkozom, rosszul érzem magamat, nagyon felhevültem, — azaz hogy fázom. Ne kínozz, kérlek, gyerünk! — Öltötte szavát egymásba Mariska s minthogy eme következetes érvelés közben le­értek kocsijukhoz, sírva borult­a magát eddig rendkívüli erőlködéssel türtűztető leány a Lina néni kebelére. — Soha, kedves Lina néni, soha, soha! (Folyt, köv.) Ifjak, leányok csoportja közeledett s a vidám hangos szó sértőleg hatott rám s elvonultam, tovább, félrébb eső helyre. Elhagyatott helyen, magas bozót közt, pislogó tűz égett, kettősen domboruló picike sir fölött. Sze­gény, rongyokba öltözött asszony térdelt mellette és fújta a nedves rőzsét, mely süstörögve fogott mind nagyobb lángot. Magába motyogott valamit, miből csak azt értettem meg, hogy:­rfáznak szegénykék, fáznak!« Most két éve még viruló asszony volt. Férjét katonának vitték s ő két iker gyermekével otthon maradt semmi nélkül. Tél jött, fáztak a gyermekek s mivel emberek könyörületére nem számíthatott, maga ment fáért az erdőre. Ott megfogták az erdőőrök s hiába könyörgött, hiába hivatkozott két szegény gyermekére, nem eresztették szabadon. Midőn pár napi ide-oda hurcolás után haza tért, gyermekeit hi­degtől megvetten halva találta. Azóta szabadon járhatja az erdőket, nem bántja senki; tudják, hogy a száraz rőzsét oda hordja gyer­mekei sírjához, mert fáznak szegénykék, fáznak. — Ezt feleli az utca­gyermekeknek is, kik szaladnak a rongyos asszony után, ki naphosszat csak a száraz rőzsét gyűjti gyermekei sírjára. — Fáznak, kérem, ezt felelte nekem is, midőn részvéttel álltam meg mellette. — Fáznak szegénykék, megveszi őket a hi­deg .. . És fázik a te lelked is, szerencsétlen asszony, kit ilyen semmivé tett az élet. És fázni kezd az én lelkem is, olyanokat gondolok. * Hogy fölmelegítsem lelkemet, az imádsághoz menekülök. Isten áldása lebegjen az örök­alvók po­rain, kik akárhogy éltek, örültek vagy szenvedtek, most mind egyformán pihennek oda lenn, a­hogy fo­gunk pihenni mi is mindnyájan, elébb vagy utóbb. Harmath Lujza: A I i­d­a. (Amerikai elbeszélés). Irta Edwin P. Roe. (Folytatás.) — Mumpsonné asszony, — szólt a gazda, mi­közben fölkelt s távozni készült, — ha épen körülmé­nyesen tudni óhajtja, mit cselekedett Bridget a há­zamnál, kérdezze meg őt magát. És még egyszer meg­szemlélem a barmokat, aztán lefekszem, mert nagyon fáradt vagyok. — Nagyon helyesen! — kiáltott föl Mump­sonné. — »Az álom a természetnek kellemes vigasz­talója,« azt mondja a költő, én nagyon tisztán elkép­zelem, hogy azok a durva cselédek — Holcroft már távozott. Mikor a »parler«-nak az ajtaját becsukta maga után, futólag észrevette a mint Jane lábujjhegyen a konyha felé lopózkodott. — Ez a gyermek hallgatózott, — gondolta ma­gában a gazda. — holnap délután bemegyek a városba, veszek kemencét a hálószobámba s betömöm a kulcs­lyukat. Másnap gyönyörű tavaszi reggel volt. Holcrost korán fölkelt, tüzet gyújtott a konyhában s aztán­­ kiült, házának a verandájára. — Ha jó idő lesz, — gondolta magában, — akkor korán érő burgonyát ültethetek s átalában napközben a szabadban tartózkodhatom. Este aztán beülök a hálószobámba s mivel oda uj gazdasszonyom ép úgy nem követhet, mint a mezőre, remélhetőleg nyugton maradhatok. Egyszerre megpillantotta Janet közelében. — A mama nemsokára lejön,— mondta a lányka. —Legyen szives ön nekem addig megmutatni, miképen kell a reggelit elkészíteni; én azt hiszem könnyen tanulok. — Én is azt hiszem, tanulékonyabb vagy, mint anyád, — válaszolta a gazda s a konyhába ment a kis leánynyal, megmutatta neki, mennyi kávét kell vennie s megőrölte azt. — A fődolog, — szólt nyájasan, hogy a kávéfőző edényt fris kútvizzel töltsük meg. Ha te kávét, vagy teát akarsz főzni, soha sem szabad olyan vizet hasz­nálnod, mely már kétszer vagy háromszor for­ralva volt. Miután a gazda a kávés edényt gondosan meg­mosta s fris vízzel megtöltötte, oda tette azt a tűz­höz s igy szólt Janehoz : — Ugy­e, anyád ért valami keveset a főzéshez? — Azt hiszem — viszonzá a leányka. — Mi­kor az atyám még élt, cselédet tartottunk, a ki min­denről gondoskodott, mióta azonban atyám meghalt, rokonainknál tartózkodtunk. De, ha anyám a főzést nem tudja megtanulni, majd megtanulom én. — Itt a beszéddel nem sokra megyünk, gyer­mekem ! Ha a víz az edényben forr, akkor szólíts be engem... Jó reggelt Mumpsonné asszony. Épen most mutattam meg Janenak, miképen kell a kávét elkészíteni. Az, a­mi még szükséges a reggelihez, azt ön majd maga is el tudja intézni. A kávéhoz azon­ban ne nyúljon senki , ha a viz forr, hívjanak engem s én majd megmutatom, miképen óhajtom azt elké­szíteni. — Természetesen! — szólt az özvegy — ter­mészetesen ; de — Holcros nem várta be a beszéd végét s kisietett a konyhából. — Gyámoltalan asszony ez, — gondolta ma­gában . — e szerint nem bánok vele nyersen, de fe­csegését nem hallgatom tovább! Pár óráig ha a tejes pincében foglalkozik, majd meglátom, ért-e egyébhez, mint a fecsegéshez. Mihelyt az anya a leányával egyedül maradt, így szólt Jane: — Most aztán te is láss dologhoz. Rokonaink­nál házi munkára nem szorítottak minket, legalább engem , azonban Holcrost úr megkívánja, hogy köte­lességünknek megfeleljünk, mert ő fizet minket azért. Jövőre tehát kevesebbet beszélj és többet dolgozzál, ha azt nem akarod, hogy a gazda kiutasítson minket A dalnok és a táncosnő. — Hellén mese­­Drossinis Györgytől. *) — A falu szérűjébe, hová a parasztok mezei ter­mékeiket cséplésre szokták behordani, behatolt ne­hány nagy hangya, feketék mint a szerecsenek, s be­rendezték ott a fészküket. Ezt nagy meggondolással tették, hogy mindig dús és jó eledelök legyen készletben, búza és árpa­kalászok s kukoricatorzsák, melyeket a parasztok akarva, nem akarva, nekik is szállítanak. Nagyon jól esett ez a hangyáknak, melyek oly annyira elszaporodtak, hogy már külön országot ké­peztek külön király alatt. Ez a király egy agg hangya ur vala, nemes szivű és jóakaratú, a mint ez egy királyhoz illik. S mint egy valóságos király, ő is arany koronát viselt a fején s arany pálcát tartott a kezében. A korona egy arany paszománt kis darabká­jából állt, mely úgy volt meghasitva, hogy kitünőleg illett a fejére. Ezt a darabkát az ő katonái egy pa­rasztasszony ruhaszekrényében találták s ajándékul vitték a királynak. A fejedelmi pálcát pedig ő maga találta valamikor egy szérűben s magával vitte. Nem volt ez egyéb, mint egy arany órakulcs, mely a falu birájának láncáról vált le. Ez azonban nem csökken­tette értékét, mert mihelyt a király kezébe került, azonnal nagy jelentőségre vergődött. A királynak saját kocsija is volt, dióhéjból ké­szítve, melyet két fekete bogár húzott, olyan gyors­lábú és jól ápolt, mint akármely királyi lovak. Ezen a kocsin szokták őt sétára vinni, mert ő felsége már nagyon öreg s a vénségtől hófehér volt. A mint látjátok, nem volt ő a földi javak hijá­val s népe is nagyon szerette; mégsem érezte ma­gát boldognak, mert gyakran unatkozott és akkor semmi sem tetszett neki. Egy napon nagy mozgalom keletkezett a han­gyák országában. Katonacsapat, mely messzebbre cirkált vala, fényes győzelem után hazatért s bilincsbe vert négy foglyot hozott magával. A király, fején a koronával s kezében az arany pálcával, palotájának erkélyéről mondott köszönetet a csapatnak, mely előtte legszebb rendben vonult el, kiáltva: »éljen a király!« Erre megparancsolta,hogy vezessék elő a foglyokat, mert el akarja határozni, hogy mi történjék velük. Az első fogoly egy pók volt. — Mi a neved ? — kérdé a király. — Pók, — válaszolt­amaz alázattal s hódolva hajtotta meg lábhegyét. — Hol születtél ? — kérdezte tovább a király. — Egy malomnak sötét pincéjében születtem. — Minő mesterséghez értesz ? — A szövéshez értek s ebben senki sem mérkőz­hetik velem, mert én vagyok a világ legelső takácsa. — Jól van, — mondá a király, te fogod palo­tám számára a fehérneműt szőni s ha megelégszem munkáddal, szabadon bocsátlak; különben pedig a katonáim lekaszabolnak. Zárjátok börtönbe, hogy tüstént fogjon a munkához, mondá­s földre ütött a pálcájával. Erre előlépett egy kapitány tiz katonával, kik lábainál fogva megragadták a pókot, börtönbe zár­ták s aztán a második foglyot vezették a király elé. Ez a király kérdésére azt felelte, hogy méh a neve, egy kasban született, melyben egész méhraj lakik. A király ezt is kérdezte: — Értesz valamely mesterséghez ? — Mindenesetre, fölség! Én a legkitűnőbb édességeket tudom készíteni s ebben a művészetben senki sem múl engemet fölül. — Jól van, te fogod készíteni az összes édessé­geket, melyekre az ünnepnapokon szükségem lesz *) Ez a mese, húsz mással együtt, a szerző »Paramyt­­hia« című munkájában jelent meg. A mesék közül tizenöt szép­prózában, hat pedig versben van írva. Az itt közölt játszókép­­zelmű mese a »Bonner Zeitung« szept. 23-diki számú tárcájá­ban is megjelent, Bolcz Ágoston fordításában, ki a mai hellen­­irodalom kiválóbb termékeit ismertetni szokta Németor­szágban.

Next