Fővárosi Lapok, 1892. december (29. évfolyam, 332-361. szám)

1892-12-01 / 332. szám

— Én nem mondtam, hogy unatkoztam, csak­­ türelmetlen, izgatott voltam, vágytam ki a szabadba mint a madár, ha kalitkába van zárva és csak akkor csendesültem le egy kissé, mikor a napsugár egy-egy percre áttört a fellegeken, mert ilyenkor valami olyat reméltem látni, a­mi nagyon kedves előttem és ez a reményem egy párszor teljesedett is. Este pedig, tudja mivel mulattam ? megkerestettem azokat a népzenészeket és egész este muzsikáltattam magamat velük. — Igazán ? és tetszik önnek a mi méla, bána­tos, de kissé egyhangú nemzeti zenénk ? Én azt hit­tem, csak reánk, románokra bírnak azok hatással és idegenek nem tudják élvezni azt. — A mi népzenénket is ország, világ hallgatják az emberek s a kettő között sok a rokon vonás. — Az önök népzenéje s­ok az más; azok ra­gyogó, szingazdag dallamok, melyekben élet, szenve­dély sziporkázik, mig a mi zenénk csak borús, fájdal­mas, mint a soká elnyomottságban sínylődött nép lelkülete. .. . —­ A­mely annak a tegnapi énekesnek a dalá­ban olyan igaz kifejezésre jutott. De hát ismeri ön a mi dalainkat? — Hallottam egy párszor magyar cigány ze­nét. Ide is elvetődik olykor egy-egy banda. Király­nőnk szereti hallgatni őket. Az az érzelmes és mégis szilaj zene kellemesen hat költői kedélyére, míg a mienk még bánatosabbá hangolja szegényt. — Pedig az a dal, a­mit tegnap az a népdalnok akkor énekelt, mikor ön hallgatta, nagyon szép, azóta folyton a fülembe cseng, így kezdődik, ugyebár ? — — és halkan dúdolni kezdte. — És igy megy tovább— folytatta épp oly hal­kan Zinka és a két hang oly szépen olvadt össze a halk, panaszos melódiában. * S a­mint teltek, múltak a napok, Zoltán mind inkább haladott a javulás felé, a kötelékek rendre mind eltünedeztek, minden nap hosszabb sétákat lehetett tenni a pompás fenyves titokzatos mélyébe és ez a két lény, kiket a szánalom és a hála hozott össze, napról-napra jobban megértette, megszerette egymást. Még csak a kar hadd szabaduljon fel, hogy két karjával ölelhesse magához a szeretett leányt, akkor nem lesz többé béna, nyomorult, akkor megkérheti őt feleségül magának. — Zinka, drágám! — kiáltott elébe azon a na­pon, mikor először jött fel a maga erején a hegyre és bal karját először nyújthatta szabadon elébe — Zinka, édesem ! most már nem pirulhatsz magával tehetetlen kedvesedért, most már vezess, mond kihez forduljak, s kitől reméllhetem, hogy szived mellett a kezedet is megnyerhetem? Zinkám, én soha se tudakozódtam, élnek-e, hol vannak a szüleid ? ha nem, kitől függsz, kihez tartozol ? de most kérlek, mond, hova folya­modjam? Szemét lesütve, halványan, egész testében resz­ketve állott előtte a leány, ajka mozgott, mintha szólni akarna, de hang nem jött ki a torkán. (Folyt, köv.) A kiengesztelődés. — Olasz elbeszélés. — írta G. Pierantoni-Mancini. (Folytatás.) Először is, jó sokáig teljes csönd uralkodott a szobában. Rejtekemből jól szemügyre vehettem az öreg ur halvány arcát, melyet felülről egy nagy ablak vi­lágított meg. Nagyon különböző érzések hullámzását olvastam ki a szeméből. Vézna, fonnyadt arca idegesen mozgott s hol duzzadtnak, hol még inkább beesettnek látszott mint elébb ; vékony ajka remegett, midőn végre kérdezte: — Ön Rafáel képiró úr ? Semmi válasz. A báró egy lépést közeledett. — Eljöttem, műtermét megszemlélni . . .hogy a műveit láthassam. De Rafáel néma maradt, mintha az egész do­log nem tartoznék rá. — Sokat hallottam ön felől beszélni. ... De talán most nagyon is el van foglalva. . . . No majd máskor jövök. . . . S indulni készült a báró, mert Rafael hallgatá­sából azt gyanította, hogy ez rá ismert s mennél előbb óhajtott visszavonulni. Ám András, ki elérzékenyültségében oly furcsa arcot öltött, mely más körülmények közt nevetséges lett volna, elállta az útját s igy szólt: — Oh, kérem, báró ur, ugyan nézze meg őt jól! Hát nem látja, hogy ő csupa Julián ur, testestül lel­kestől? . . . Nem érzi-e, hogy ő az ön véréből való? A szegény öreg szolga nem türtőztethette ma­gát tovább s minden arisztokrata szokásairól és egyenruhájáról megfeledkezve, megragadta Rafaelnek oda nyújtott kezét s csókjaival és könyeivel borí­totta el. Eme pillanattól fogva a csatát megnyertem. — Nagyapám! — kiáltott föl Rafael, oly han­gon, mely a holtat is fölébresztette volna. Az öreg kitárta karjait s a következő pillanat­ban átölelték egymást oly szorosan, hogy összenőni látszottak. Midőn a gyöngédség emez első kitörése némi­leg alább hagyott, a fiatal ember csaknem felölelve vitte az öreget egy karszékhez, leültette s aztán mel­léje, az egyik térdére ereszkedett. Csak most láthattam Rafaelt arcban, mert addig folyvást háttal volt felém. . . . Mily szép volt ő! Oly túlvilágiasnak látszott s egy festőművész mintául használhatta volna egy szerájhoz. Szeme, mely most könynyel telt meg, telt, piros arca, mely most a fölindulástól meghalványult, a ma­­­gas nyilt homlok, melyet fekete, göndör fürtök bori­­í­tottak, a finom ajk, mely most mozgott, mintha esde­­kelt volna, mindez nagyban járult az öreg báró büszke szivének a meglágyitásához, úgy hogy végre a göndör fejhez hajolt s csókjai közben susogta: — Oh, Julián, édes Juliánom! Talán azt hitte az öreg báró ebben a pillanat­ban, hogy rég látott fiával találkozott ismét. Rafael lassan kint kezdte visszanyerni hidegvé­rét , de mégis úgy tetszett, mintha inkább önmagával beszélne, semmint a nagyapjával, mikor ennek sovány, fehér kezét a kezébe vette és gyöngéden simogatva mondta: — Szegény, öreg nagyapám, mennyire törődött­nek látszol! . . . Sokat kellett szenvedned, midőn el­­taszított hontalan fiadra gondoltál, kinek oly ifjún és áldásod nélkül kellett meghalnia ! ... De a büszke­ség ... a gonosz büszkeség ! . . . Lásd, én értelek té­ged s megbocsátok neked azoknak a nevében, a­kik az égben érttünk imádkoznak! Ki adhatta neked azt a­­ jó gondolatot, hogy engem fölkeress? . . . Vájjon nem a jó Beppe volt-e az? Te azt remélted, hogy inkogni­­­­tódat megőrizheted. . .. Oh, legyen áldva az a jó öreg a ki.. . . — András! — vágott közbe a szolga, — And­rás, a ki önnek az atyját a karjain hordozta. — De, én téged, nagyapám már százszor is­­ láttalak. . . . Lásd, engem, egész életemben soha senki­­ meg nem cirógatott az anyámon kívül s az a szegény s jó lélek is már sok évvel ezelőtt magamra hagyott. Ugy­e, nagyapám, meglátogatsz engem ezentúl is a műtermemben, hogy kissé bátoríts a munkámban ? Tudod-e, hogy tegnap még azt hittem, gyűlöl­lek , de most már szeretlek, hogy történt ez és miért,­­ magam sem tudom; de érzem, hogy neked is szükség i­ged van némi szeretetre s hogy én is tehetek valamit öreg napjaid földerítésére. Én eközben úgy sírtam, mint a gyermek s igy gondolkoztam: — De jó, hogy most nincs itt az öregem, mert különben könybe fúrnánk mindannyian. — Rafael, te velem fogsz jönni, — szólt az öreg báró. — Én unokámnak és törvényes örökösömnek érzékenykedve. — »Úgy látszik mégis jól jövedelmez,« s mondám körülnézve a lakásban. — »De a rizikó és azonkívül a hatóság« . . . hozzám hajolt és fülembe súgta: »Ennek is, annak is, pénzzel kell betömni szá­ját.. . egynek kétszáz, másnak ötszáz rubel jár hó­naponként . . .« — A harmadik vagy negyedik szo­bában mintegy tiz személy volt. Némelyek teát ittak, mások bort. Mindnyájan a társasághoz tartoztak, kik­ről felteszik, hogy »tisztességesek.« Mindegyik ki volt fésülködve, tekintetük bágyadt, beszédük kásás stb. Midőn egymásnak bemutattak, majdnem csupa jó­­hangzású neveket hallottam. Kiderült, hogy az egyik a szomszéd birtokos, jóllehet még életében nem látta birtokát. »Ugyan mondja, szép birtok ?« — »Azt önnek jobban kell tudnia, hiszen hozza a jövedelmet.« — »Akár elhiszi, akár nem — semmit.« — »Jöjjön oda és nézze meg.« — »Csakugyan gondoltam rá, hogy szabadságot kérek és oda utazom, ha a miniszter meg­engedi . . . « mondá a görvélyes fiatal ember, min­den szót álmosan ejtve ki. Igazságos isten ! gondol­tam akaratlanul, midőn ezt a nyomorúságos, kiélt ar­cot néztem, azzal az utálatos, pöffeszkedő kifejezés­sel —• ugyan melyik miniszter szorulhat te reád és minek is mondod ezt? — »Bizonyosan meg fogja engedni . . .« — »Gondolja ?« — »Sőt meg vagyok győződve róla,« mondom mosolyogva. — »Én az ellenkezőtől tartok. Túl vagyunk terhelve minisz­tériumunkban. Franciaországban Gambetta pártja már megint .. . szemmel kell őket tartani . . . Ma a herceg olyan rosszkedvű volt.« — Alig tudtam elrej­teni, mennyire undorodtam e »tisztességes« társa­ságtól. És ezek csupa földbirtokosok voltak. Nem lak­nak birtokaikon, sőt el sem látogatnak oda! Folyton új vendégek érkeztek. Rajtam kívül csupa ismerősök voltak. Néhány francia nő is meg­jelent, továbbá két vagy három német és ugyanannyi­­ orosz nőszemély . . . Trágár beszéd és kurjongatás hallatszott. Végtére mindnyájan, férfiak és nők, úgy vélekedtek, hogy ideje volna­­elkezdeni.« »Rögtön elkészítek mindent. Kedve van ma nyerni, hercegem ?« mondá Kostya, egy rendkívül szép modorú és té­tova tekintetű ifjú vállát barátságosan veregetve. »Múltkor vesztett, ha jól tudom?« — »Csekélység, tizenkét vagy tizenháromszáz rubelt. Nem emlékszem már.« — A hölgyek igyekeznek a gavalléroktól né­­hány aranyat kicsalni, azok szerencsehozók. Az utóbbiak pedig azt tartják, hogy játék előtt nem sza­bad pénzt sem ajándékozni, sem pedig kölcsönözni. Végtére mégis mindegyik kapaint valamit magának saját ügyességéhez, vagy a másiknak ostobaságához mérten. Rögtön készen volt minden, a másik szobá­ban tolongtak és két asztal körül csoportosultak. Két toulettet állítottak fel. Az ebédlőből kihangzott egy utcai lármás nóta kórusban. Az ebédlőben, egy nagy, hosszú helyi­ségbe drága faragott bútorzattal, ezüstneművel dúsan megrakott pohárszékkel, középen állt, egy gömbölyű banker-asztal, mely nem volt kihúzva, sőt még ab­rosszal sem leterítve. Körülötte ültek a »mieink« (orloviak, tamboriak) két, három más egyénnel, ki­ket elébb nem láttam. Az asztalon egész battéria állt különféle pálinkás cognacos és boros­ palackok­ból. Tányérokon egész garmadákban fel volt hal­mozva a kaviár, sajt, nyers és főtt sódar, sült fogoly. Egy nyitott kártyaasztalon volt két gyertya és egész halom kártya; körülbelül két játék a földön hevert szétszórva. »Mitska!« kiálták mindnyájan, a­mint Szolderevszkyt megpillantották. És járta az ölelés és csókolódzás. Szolderevszkyt (a házigazda jó barátja és vele együtt tönkrement földesurból fölcsapott szerencse­­vadásznak) az első lépéssel benne volt a kerékvágásban és ő uralkodott a társaságon. — Hiába tettek nála eddig látogatást: »Csak tegnapelőtt jöttem vissza faluról. — Nos, igyunk egyet, nemde ?« — »Hogy­ne. De az ördögbe, milyen meleg van itt.« — Miért nem vetitek le kabátaitokat ?« — »Hja, barátocskám, itt van ám a házigazda — olyan mint egy hölgy: ugyan nagyon örül, hogy van szerencséje, de csak csende­sebben legyünk, mondja. Követek volnának nála. Ezt bizonyosan csak úgy hazudja­« — Petrovics Iván valami táncnótára gyújt és lábával a taktust döröm­böli hozzá. Mindnyájan vele énekelnek, Szolderevsz­­ky hangosabban valamennyinél. — »Milyen hangja van a gazembernek! Lelkemet adnám értte! Gyere csókollak.« — Szolderevszky megölelte és jó oro­szosan meg is csókolta. »Jól kirúgtunk ma. Az üzle­tet megkötöttem,« szólalt meg Nedobjeszkin, — »azaz, hogy majdnem megkötöttem. A szerződést Karlovics Kazimirral már aláírtam, a provízió felét kifizettem neki, nyugtát is kaptam ról­a. Itt hordom.« — És oldalzsebére ütött. — »Kapitá­nyom szintén dolgozik. Tegnap az egész éjszakát át­­korcsmáztuk ... a dologban már kész a felterjesztés a miniszterhez. . .. Látod, igy fogjuk elcsípni a mil­­liócskát!» — Ismét egész khorusban rágyújtottak egy nótára. Szolderevszky rám nézett, szemével hol az egyikre, hol a másikra intve, mintha mondaná, micsoda kény­elmű emberek,hogy kifosztanák magukat. »És az én téglagyáraim, azt el kell mondanom.« — szó­lalt meg az egyik. Szolderevszky azonban félbeszakítja, most nincs ideje az üzletekről való beszédnek. De az az ember részegségében fáradhatatlan és mindenkit téglagyárával untat. — »Kérlek, ne zavarj. Százezret vetnek egy órában . . . mennyit is tesz ez egy hónap­ban ?« — Általános kacagás. Összevissza kiabálnak:« «Öt milliárdot!« — »Többet!« — »Félannyit se!« Szolderevszky énekli: »Ez az ember téglát vet — 2484

Next