Fővárosi Lapok 1896. december (331-360. szám)
1896-12-01 / 331. szám
2_________________________ haragos, kedves öreg úr akkor is, mint most. A tisztelt képviselő urak, különösen a t. Ház tekintélyesen kivasalt új gólyái el voltak ragadtatva az öreg úr szeretetreméltósága által, s Rohonczy Gida irén csakhamar össze is adtak néhány száz forintot arra a czélra, hogy abból a jó öreg urnak valami emléket vásároljanak. — Aztán minden egyes alkalommal kapok ilyen emléket? — kérdezte morózus arczczal, midőn a gyűjtés hite fülébe jutott. Ma egyébiránt ádáz dolgot akart elérni az öreg ur; sem többet, sem kevesebbet, mint hogy a múlt ülés jegyzőkönyvét, a Tóth Vilmos kinevezéséről szóló okiratot, valamint az osztályok jelentéseit az átvizsgált mandátumokról, a vidáman zajongó képviselő urak — méltóságos csendben hallgassák meg. Az osztályok jelentéseiből kitűnt, hogy az összes benyújtott mandátumokból kérvénynyel 23-at támadtak meg, kifogástalannak találtak 222-őt. A 23 mandátumból alaki kifogás alá esik. Ezután megkezdték a szavazást az elnökre. A karzatról két fényképező masina is fenyegetett. Abban a pillanatban akarták „röpke“ felvételben megörökíteni Szilágyi Dezsőt, akinek megválasztása természetesen kétségtelen volt, amikor az elnöki széket a legközelebbi öt évre ismét elfoglalja. A megalakulandó t. Ház régibb tagjai közül néhányan észrevették fenn a fotografáló masinákat s ravasz furfanggal úgy manővííroztak — élükön a fehér szegfűs Fenyvessy Ferenczczel, hogy minél bizalmasabb közelségbe játszák magukat az elnöki emelvényhez. A fotográfus persze nyomban észrevette fenn a magasságban azt a szeretetreméltó megtévesztést s 17 fokkal — hátrább vonult. Biztos, hogy a furfangos urak — kimaradtak a képről . . . A szavazás ezalatt szörnyű monoton tempóban folyt. „Szilágyi Dezső, Szilágyi Dezső, Szilágyi Dezsőőőő, olvasta mindinkább belefáradva jó Janicsáry Sándor a beadott mmm——n—a——mammwwrmuimillium szavazólapokról s szinte meghökkent, midőn nagy ritkán a Kossuth Ferencz nevét is ki kellett mondania. Vidám derültséget keltett, midőn egyetlen egyszer a Wolffner Tivadar nevét is hangoztatnia kellett. Pontban 12 órakor vége volt a szavazásnak. Beadtak összesen 293 szavazatot. Ebből Szilágyi Dezső 250-et, Kossuth Ferencz 34-et, Eszterházy Mihály gr., Wolffner Tivadar, Horánszky Nándor 1 szavazatot kapott, üresen 6 szavazólapot nyújtottak be. Janicsáry bátyánk Szilágyi Dezsőt, a Ház viharos éljenzése között, a képviselőház megválasztott elnökévé jelentette ki. Utánna azonnal megkezdték az alelnökökre és a jegyzőkre való szavazást. A beadott szavazólapok összeszámolása után kitűnt, hogy összesen 267-en szavaztak le. Ebből Berzeviczy Albert nyert 217, Láng Lajos 214, Thaly Kálmán 30, Helfy Ignácz 30 szavazatot, a többi megoszlott. Ezek szerint Janicsáry apánk a Ház megválasztott alelnökeiül Berzeviczy Albertet és Láng Lajost jelentette ki. Jegyzőkü 1 ■ gr. Esterházy Kálmán, Josipovich Géza, Lehoczky Antal, Molnár Antal, gr. Teleky Sándor és Lakatos Miklós választattak meg. A befejezett választások után Szilágyi Dezső, fekete díszmagyarban, hatalmas taps és éljenzés között jelent meg az elnöki széken s meleg szavakban kérve az immár megalakult t. Házat a közös munkásság komolyságára — bezárta a sorompót az esetleg még tervben levő mandátumrontó szándékok előtt. Szilágyi beszéde a következőleg hangzott: Mielőtt, t. képviselőtársaim, én és megválasztott tiszttársaim helyünket elfoglalnék, engedjék meg, hogy tiszteletteljes köszönetünket fejezzem ki azért a kitüntetésért, amelyben részesítettek. Mily mélyen érezzük mind ezt a kitüntetést, azt a Ház meg fogja ítélni abból az odaadásból, amelylyel az állásunkhoz fűződő kötelességeket teljesíteni igyekezünk. (Éljenzés a jobboldalon.) Rajta leszünk mindnyájan teljes erőnkből és pártatlanul, (Éljenzés balfelől) hogy amennyiben a mi feladatunk, megóvassanak, ennek a Háznak szabályai és rendje, megóvassanak jogai és méltósága és biztosíttassák tanácskozásainak sikere. (Helyeslés.) Ebben az igyekezetünkben kérnünk kell és ezennel kérjük. képviselőtársaink mindegyikének naponként megújuló támogatását. Csak így leszünk képesek feladatainknak megfelelni és meggyőződésem szerint csak így lesz képes a Ház megáldani feladatait, az a Ház, amely a hatalmát a nemzettől nyerte (Mozgás a baloldalon.) és amely a nemzet törvényhozó jogait és ellenőrzését gyakorolja. (Igaz! ügy van jobbfelől.) A parlamenti élet nagy küzdelmei közepette tisztelt Ház van egy, amely biztosítja, hogy a nagy tanácskozó testületek feladataikat méltóan megoldják, és ez az a tudat és az az érzés, hogy a megbízásunkhoz fűződő jogok és kötelességek egyenlők és mindnyájunknak felelőssége a nemzet irányában egyenlő. (Igaz ! Úgy van!) Ennek a tudata felemel mindnyájunkat és meggyőződésem szerint, ha elevenen él a Ház minden tagjában, meg fogja óvni a magyar képviselőházat sok árnyoldalától a tanácskozó gyülekezeteknek és biztosítani fogja egymás kölcsönös kihallgatását és megteremti azt a törekvést, hogy egymást igazságosan ítéljük meg. (Élénk helyeslés.) Merész reményt táplálok-e t. Ház, ha azt hiszem, hogy ez az érzés és ez a tudat, ebben a Házban soha meggyengülni nem fog, és abban a biztos reményben és azzal az óhajtással foglalom el a Ház akaratából székemet, hogy legyen ennek az országgyűlésnek működése minél gazdagabb, igazi és maradandó sikerekben. (Általános élénk éljenzés és taps.) Az ülés ezzel véget ért. A véglegesen megalakult t. Ház új tagjai azonban még ma is a régi tagok téli kabátjait igyekeztek a saját vállukra kényszeríteni s fölöttébb hálásaknak mutatkoztak a tapasztalt szolgák iránt, akik ezt a jóhiszemű kabát-manipulácziót, alázatos mosolylyal, megakadályozták. Budapest, nov. 30. Tanítói fizetések fölemelése. A hitfelekezeti és községi elemi népiskolák tanitói fizetésének 300 illetőleg 400 forintra való kiegészítéséről szóló 1893. évi 26. t.-czikk végrehajtása javában folyik. Eddig (november elejéig) — mint tudakozódásunkra illetékes helyről értesülünk — 1703 tanitó kapott 305.033 forint államsegélyt fizetés fölemelés czéljából. És pedig utalványoztatott: megtapogatta a rongyokat, s ütlegelte a csacsit. De lemondott erről is, a részeges ember nagyon erősen verte a csacsit s inkább ő maga akart szenvedni. Egyszer aztán egy hideg, téli éjszakán meghalt az öreg: hiába költötte reggel, a holttetem nem mozdult többé. Sokat sírt akkor. A falu eltemette a vén koldust. Egyedül ő és a csacsi követték a pelyhedző hóban a halottas kocsit, menetközben játszott egy víg dallam, mely szomorúvá vált, oly lassan játszotta. Azt hitte, hogy az öreg örülni fog ennek. A temetés után újra megkezdte végnélküli bolyongását. Már jól ismerte az utakat. Élete olyan volt, mint azelőtt, talán még szomorúbb. Nem ütötte senki , mégis szerencsétlenebbnek érezte magát. Senki sem foglalkozott vele, még rosszat sem tettek neki. Alig beszélt már valakihez, legfeljebb a csacsihoz volt egy pár szava, úgy, hogy sok szót felejtett el lassankint. Majd idiótává vált. Hogyha az emberek ráérnének mások nyomorúságaival foglalkozni, megsajnálták volna azt a sápadt, aszott testű leányt, aki üres szemekkel bámult maga elé, s csak a karjai mozogtak, akár egy automatáé, a kintorna megett, honnan valami érthetetlen sajgó fájdalom panaszai hangzottak szét: a nyomorult lelke zokogott bennök. Egyszer, amint úgy egy nagyobb utcza sarkán egy szép ház előtt játszott, az első emeleten egy ablakot látott kinyílni. Nyitott szájjal, kezeit a levegőben tartva nézte: egy fiatal ember hajolt ki s odadobott egy-két fillért. Napfény ömlött el az utczán, s mégis úgy tetszett neki, mintha a kinyílt ablak özönlené el a vidéket a nap verőfényével Soha sem látott szebb, előkelőbben öltözött fiatal embert. A városokban, ahová nem igen ment, a gazdag uraknak sem lehet érdekesebb arczuk, szebb ruhájuk. Valószínűleg gazdag, előkelő ember ő is, talán a polgármester fia! A mintegy mozdulatlan arczczal, melyen a boldog elragadtatás kifejezése ült, állt, a fiatal ember kezével odamutatott arra a helyre, ahova a pénzdarabok leestek s bezárta az ablakot. Kinyújtotta karjait, hogy visszatartsa. — Istenem, istenem ! sóhajtott fel. Mintha minden elsötétedett volna előtte, mintha szivét valami tüzes, sóvárgó szenvedély járná át. Kezébe vette a hangszer forgantyúját s továbbjátszott sziláján, szenvedélyesen. A víg vagy szomorú dallamok a szenvedély csapongó hullámzásában zajlódtak végig. A nyomorult lelke ujjongott bennök. Azt hitte, hogy a fiatalember újra meg fog jelenni. Hiába. Az ablak zárva maradt, még a függönyt sem emelték fel Nem hagyta el a falut, nem, még napok múlva sem. Lemondott a bolyongásról, nem ismerte többé az utakat. Mintha egy hosszú utazás után végre megérkezett volna. Megérkezett minden bizonynyal! Megérkezett a szerelem bűvös otthonába, annyi sivár közöny s egyhangú szomorúság után. Uj életre ébredt. Az elfelejtett szavak újra eszébe ötlöttek, emlékezett mindenre már. Soha sem tudott szavak jöttek ajakára. Olyan volt, mint egy újonnan született csecsemő, akit a csukott szempilláira rebbenő fénysugarak felébresztenek . . . felnyitja szemeit, s csodálkozva bámulja a köréje széthullámzó fényözönt, az ismeretlen új világot. Az automata nővé lett. Ha most Colin nővérének hitták, haragudott: „Vincente a nevem“ felelte. Csodálta, hogy annyira szerette azt a hitvány csacsit. Elfelejtette a közös nyomorúságban végig szenvedett napokat. A szerelem mindig hálátlan. Egész más volt, az öröm féktelen mámora kapta el, ha viszontláthatta a fiatalembert. A pénzdarabokból, miket odadobott neki, egy nyakéket csinált magának, s büszkébb volt rá, mintha drágakövek vagy gyöngyökből való lett volna, éjjel pedig könyek és kaczajok között csókolgatta. Egy napon sokáig maradt a kedves ablak előtt. Egyszerre kinyílott az ajtó és az ismeretlen, meggyőződve arról, hogy senki sincs az utczán, a kert felé sietett, s jelekkel intett feléje, hogy kövesse. Azt hitte, hogy meg kell őrülnie a boldogságtól, a kocsira támaszkodott, hogy el ne essen. De hamar magához tért, s futott utána a szerelem mámoros, balga szavaiban fuldokló ajkakkal. Miért intett neki? Mit akar? Megértette a nyomorult szerelmét? A fák között szenvedélyes erővel zárta a karjaiba, solt, mily gyengédnek tűnt fel neki — s megcsókolta a gyönyörérzettől remegő leányt. Aztán, mintha megbolondult volna, visszataszította, s hangosan kaczagva elfutott. A leány nem hallotta a kaczajt: a csók még ott égett ajakán, megújult az örökkévalóság _________FŐVÁROSI LATROR, 1896. december 1 Kedd