Fővárosi Lapok 1901. szeptember (35-38. szám)
1901-09-01 / 35. szám
FŐVÁROSI LAPOK önkéntek. Hitet mernék reá tenni, ha dervisek nem volnának, Mohamed vallása (melyben csak úgy, mint a keresztény vallásnál, sok a felekezet) jobban megközelíthetné a kultúrát. A többi dervisek kemény idegműködést követelő produkciójáról, akik magasztaltságukban magukon élő szekcirozást is végeznek, nem voltam kiváncsi a látottak után. A mohamedánizmusnak is lehetnek óriási kinövései. A kínzó eszközeiket sem akartam látni, nem a nyársat, nem a csiptetőt, sem az óngolyós ostort, sem végre a szegekkel kirakott kötelet és ágyat. Csűrés-csavarás nélkül mondom: kettőt tudok, hogy véres spanyol bikaviadalt nem nézek meg többé és az ihletségükben megveszekedett üvöltő derviseket nem hallgatom meg többé. Nekem az idegek kínja mind a kettő. Harmadiknak hozzáteszem még, hogy török földön török fürdőbe nem vágyom, mert az mindegy a dologra, ha fürdés előtt, fürdés után nargilével és kávéval kínáltak meg, de az erős markolgatás, sokféle taglalás, kegyetlen gyurás és érzékeny szőrkefélés kiállása után mást nem mondhatok. Még most is kiver a hőség, ha a konstantinápolyi török fürdőre gondolok, de azért az összes derviseknek ajánlom, hogy ide gyakoriabb is eljárjanak . . . Vértesi Károly Ennek a mámora Arad az éjbe, Ennek a bánata, Ennek a kéje . . . Herczeg János. pnak. — Norvégiai élményeimből. — Törge — a falu restje — ugyancsak megváltozott. Kezes lett, mint egy kutya. Hízelgett. Ha meglátott messziről, hogy a parton felé jövök, felszökött lomha heveréséből. Hozzám szaladt, levette süvegét és velem jött szótlanul. — Mindenhová elkisért, messze sétáimban társam lett. Nem szólt semmit az egész után, csak amikor elváltunk, köszönt tiszteletteljesen. Az igazat megvallva, nem hittem ragaszkodásában. Hogy a minap megdolgoztattam azt a rest kamaszt, aki már pár éve csak evett, aludt és hevert, az sokkal mélyebb benyomást tehetett rá, hogysem elfelejtse s ilyen barátommá legyen. Voltakép már ez a barátság is a bosszúhoz tartozik — gondolom .. . S hogy megmutassam neki, hogy én mindig résen állok s minden támadásra elkészültem, egy tengerparti sétánk alkalmával elővettem revolveremet és megmutattam neki. Félve bámészkodott Törge a fegyverre. Tudod-e, mi ez ? Intett egyet a fejével. — Nohát ha tudod, — akkor vigyázz! A kamasz szemében fölcsillant a harag és bosszú tüze, aztán arcára még bambább kifejezést erőszakolt: — Miért? — Miért? — Én csak figyelmeztettek, hogy vigyázz, tanácsolom. Törge elfordult s csak ezt dünnyögte: — Nem értem ! Én aztán a vizen ringó madarakra lövöldöztem s a mint kifogyott revolveremből a töltény, Törge szeme előtt újakat tettem be. ... Ez időtől Törge elmaradt mellőlem. Továbbra is ott ült a helyén, a mikor előtte elmentem. Nem köszönt, sőt süvegét még jobban arcába húzta. Künn üldögélt megint a parton, az aljával égnek fordított csolnakokon, aztán nézte a vizet és nézte az eget. Ha jött valami halászbárka, odament a kikötő helyéhez és nézte, mint dolgozik a hajós, mint verejtékez. Ő nem nyúlt semmihez, nem segített semmiben. A neki szóló kiáltások, amikkel a hajósok kérték, hogy segítsen, — elszálltak füle mellett. Pedig semmi egyebet sem kértek, csak hogy fogja meg a kihajított zsinórt, amelyhez a hajókötél volt kötve, azután húzza ki, akaszsza a cölöpre. — Azt sem tette meg. Csak bámulta, mint dolgoznak azok a szegény fáradt emberek. Én bizony gyakran vontam be egy-egy bárkát, sétapálcámat beleszúrtam a fövénybe, féllábamat neki vetve húztam magammal a könnyen lengő bárkát. Ennek a fejében mindig kaptam — egy szép halat, vagy egy szép csigát. Törge — ezt bizony nem tette. Ő csak nézte a munkát, de részt nem kért belőle ... Pár nappal azután, hogy megmutattam neki revolveremet s azért megint elpártolt tőlem — egyszerre ismét barátságos lett. Azzal kezdte, hogy köszöntgetett, aztán mindig közelebb és közelebb jött hozzám. S végre ismét együtt sétált velem. Valamelyik este, mikor jóéjszakátot kívántam neki, — a kezem után nyúlt, hogy megcsókolja. Ez veszedelmesnek látszott előttem. Ez a véglete az ő jámborságának — ezután következik a bosszú. Butta fejjel úgy hitte, hogyha ilyen megtértnek mutatkozik, nem fogok tőle félni s a következendő bosszújától — eltereli a gyanút. Azon az éjszakán nem feküdtem le. Járkáltam egy ideig szobámban, aztán meggyújtva kis lámpámat, dologhoz láttam. Akkor épen egy regényen dolgoztam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el már, hogy roppant hőséget éreztem, kigomboltam kabátomat és mellényemet, levetettem nyakkendőmet és galléromat, a mikor különös ropogás és pattogás üti meg fülem. Körülnézek szobámban s mikor az áttetsző függönynyel bevont ablakra nézek, azon élénk, vörös, lobogó fény szűrődik be . . . . . . Tűz van! Kifutok szobámból, egyik kezemben kis táskámmal, a melyben a legfontosabb irataim és értéktár Csillagos éjszaka .. . Csillagos éjszaka, Mámoros álom, Bánatos árnyadat Mostan is látom. Mintha csak omlana Könnyeid árja, Mintha csak intenél Legutoljára! 411