Fővárosi Lapok 1901. szeptember (35-38. szám)

1901-09-01 / 35. szám

FŐVÁROSI LAPOK önkéntek. Hitet mernék reá tenni, ha dervisek nem volnának, Mohamed vallása (melyben csak úgy, mint a keresztény vallásnál, sok a felekezet) jobban meg­­közelíthetné a kultúrát. A többi dervisek kemény idegműködést követelő produkciójáról, a­kik magasztaltságukban magukon élő szekcirozást is végeznek, nem voltam kiváncsi a látottak után. A mohamedánizmusnak is lehetnek óriási kinövései. A kínzó eszközeiket sem akartam látni, nem a nyársat, nem a csiptetőt, sem az ón­golyós ostort, sem végre a szegekkel kirakott kötelet és ágyat. Csűrés-csavarás nélkül mondom: kettőt tudok, hogy véres spanyol bikaviadalt nem nézek meg többé és az ihletségükben megveszekedett üvöltő derviseket nem hallgatom meg többé. Nekem az idegek kínja mind a kettő. Harmadiknak hozzáteszem még, hogy török földön török fürdőbe nem vágyom, mert az mindegy a dologra, ha fürdés előtt, fürdés után nar­­gilével és kávéval kínáltak meg, de az erős markol­­gatás, sokféle taglalás, kegyetlen gyurá­s és érzékeny szőrkefélés kiállása után mást nem mondhatok. Még most is kiver a hőség, ha a konstantinápolyi török fürdőre gondolok, de azért az összes derviseknek ajánlom, hogy ide gyakoriabb is eljárjanak . . . Vértesi Károly Ennek a mámora Arad az éjbe, Ennek a bánata, Ennek a kéje . . . Her­czeg János. pnak­. — Norvégiai élményeimből. — Törge — a falu restje — ugyancsak megválto­zott. Kezes lett, mint egy kutya. Hízelgett. Ha meg­látott messziről, hogy a parton felé jövök, felszökött lomha heveréséből. Hozzám szaladt, levette süvegét és velem jött szótlanul. — Mindenhová el­kisért, messze sétáimban társam lett. Nem szólt semmit az egész után, csak a­mikor elváltunk, köszönt tiszteletteljesen. Az igazat megvallva, nem hittem ragaszkodásában. Hogy a minap megdolgoztattam azt a rest kamaszt, a­ki már pár éve csak evett, aludt és hevert,­­ az sokkal mélyebb benyomást tehetett rá, hogysem elfelejtse s ilyen barátommá legyen. Voltakép már ez a barátság is a bosszúhoz tartozik — gondolom .. . S hogy megmutassam neki, hogy én mindig résen állok s minden támadásra elkészültem, egy tengerparti sétánk alkalmával elővettem revolveremet és megmutattam neki. Félve bámészkodott Törge a fegyverre. Tudod-e, mi ez ? Intett egyet a fejével. — Nohát ha tudod, — akkor vigyázz! A kamasz szemében fölcsillant a harag és bosszú tüze, aztán arcára még bambább kifejezést erőszakolt: — Miért? — Miért? — Én csak figyelmeztettek, hogy vigyázz, tanácsolom. Törge elfordult s csak ezt dünnyögte: — Nem értem ! Én aztán a vizen ringó madarakra lövöldöztem s a mint kifogyott revolveremből a töltény, Törge szeme előtt újakat tettem be. ... Ez időtől Törge elmaradt mellőlem. Továbbra is ott ült a helyén, a mikor előtte elmentem. Nem köszönt, sőt süvegét még jobban arcába húzta. Künn üldögélt megint a parton, az aljával égnek fordított csolnakokon, aztán nézte a vizet és nézte az eget. Ha jött valami halászbárka, odament a kikötő helyéhez és nézte, mint dolgozik a hajós, mint verej­tékez. Ő nem nyúlt semmihez, nem segített semmi­ben. A neki szóló kiáltások, a­mikkel a hajósok kér­ték, hogy segítsen, — elszálltak füle mellett. Pedig semmi egyebet sem kértek, csak hogy fogja meg a kihajított zsinórt, a­melyhez a hajókötél volt kötve, azután húzza ki, akaszsza a cölöpre. — Azt sem tette meg. Csak bámulta, mint dolgoznak azok a szegény fáradt emberek. Én bizony gyakran vontam be egy-egy bárkát, sétapálcámat beleszúrtam a fövénybe, féllábamat neki vetve húztam magammal a könnyen lengő bárkát. Ennek a fejében mindig kaptam — egy szép halat, vagy egy szép csigát. Törge — ezt bizony nem tette. Ő csak nézte a munkát, de részt nem kért belőle ... Pár nappal azután, hogy megmutattam neki revolveremet s azért megint elpártolt tőlem — egy­szerre ismét barátságos lett. Azzal kezdte, hogy köszöntgetett, aztán mindig közelebb és közelebb jött hozzám. S végre ismét együtt­ sétált velem. Valamelyik este, mikor jóéjszakátot kívántam neki, — a kezem után nyúlt, hogy megcsókolja. Ez veszedelmesnek látszott előttem. Ez a véglete az ő jámborságának — ezután következik a bosszú. Butta fejjel úgy hitte, hogyha ilyen megtértnek mutatkozik, nem fogok tőle félni s a következendő bosszújától — eltereli a gyanút. Azon az éjszakán nem feküdtem le. Járkáltam egy ideig szobámban, aztán meggyújtva kis lámpámat, dologhoz láttam. Akkor épen egy regényen dolgoztam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el már, hogy rop­pant hőséget éreztem, kigomboltam kabátomat és mellényemet, levetettem nyakkendőmet és galléromat, a mikor különös ropogás és pattogás üti meg fülem. Körülnézek szobámban s mikor az áttetsző függöny­nyel bevont ablakra nézek, azon élénk, vörös, lobogó fény szűrődik be . . . . . . Tűz van! Kifutok szobámból, egyik kezemben kis táskám­mal, a melyben a legfontosabb irataim és értéktár­ Csillagos éjszaka .. . Csillagos éjszaka, Mámoros álom, Bánatos árnyadat Mostan is látom. Mintha csak om­lana Könnyeid árja, Mintha csak intenél Legutoljára! 411

Next