Friss Ujság, 1929. május (34. évfolyam, 98-120. szám)
1929-05-26 / 117. szám
1929 május 26. IV. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA ^^^ssssmassaram pillangóiertete és már látta, magát a nagyopera egyik páholyában, amint a márkik, francia poéták, színészek és gárdatisztek gukkerei csak az ő rózsapiros arcán legelnek. Ez volt az a pillanat, mikor a Gondviselés megvillantja szemünk előtt a reményt, hogy Júlia örökre eltakarodik Sándor fellegutjáról. De jaj, a bozontosüstöki, nagyszakállu Szendrey papa, aki el akarta gereblyézni az útból a poétát, nem született diplomatának. Ahelyett, hogy hallgatott volna, hagyva Júliát ,ábrándjukiak tengerében úszni, bizony nagyot vakkantott erdei hangján és megtetézte előbbi rózsás ígéreteit a következő fenyegetéssel: — Ha pediglen szavamnak nem volna foganatja és a külország mulatást odaadnád az ilyen tinta nyalóért, elküldelek a szatmári Klarisszához, hogy a kolostorban majd gondolkozzál azon, milyen jó állapot is az, mikor se pénz, se posztó. Se tengeri utazás, se pedig poéta. Mondom, Szendrey inspektor úr nem volt diplomata. Értett ő igen jól a gyapjúhoz, a búza árához, azt is tudta, mikor kell kapálni a krumplit és milyen fifikával tolvajkodnak a számadó juhászok, rendre tudta szoktatni a lumperozó írnokokat, megjósolta másnapra az esőt, amiben régi pedagrája segédkezett neki, rendben tartotta a számadásait, idejében takaríttatta be a búzát, hogy meg ne rohadjon *— de a női szívhez, a női képzelet játékaihoz, a vér lázongásaihoz mit nem értett , már régen volt fiatal legény, akkor is egyszerű, derék vidéki leányzót választott élete párjául és azóta se sokat törődött annak a halovány hervadozó asszonynak az idegeivel, az ábrándjaival, a haloványságával. Nem tudta, hogy az idegességre hajlamos és elkényeztetett fiatal nőket csak tiltani kell valamitől, hogy nagyon akarják, csak durván, keményen rájuk kell parancsolni, hogy összeszorított piros szájuk mögött azt sziszegjék az éles kis fehér fogak: Azért is! Júlia egy percre már elfelejtette poétáját és egészen beleveszett abba a párába, mely a távoli óceán vizéről száll fölfelé, az óceán vizéről, ahová Júliát vitte már magával apja ígéretén megbokrosodott fantáziája. De most erre a durva tiltó szóra újra húsban-vérben életnél valóságossabban lépett bele az életbe, amit már-már kiejtett onnan. Most egyszerre megint úgy érezte, sokkal erősebben, mint valaha, hogy akarja ennek az embernek az életét. El akarja fogyasztani, magáévá akarja tenni, rabságba akarja görnyeszteni. Most más csak azért is! A kemény apai parancs után alig egy fertályórával összebújt már bizalmasával, a leendő Petőy-életrajzok ispánjával, aki a költő és ideáljának bizalmas barátja és megsúgta neki, hogy a megyebálra Nagykárolyba készül, Írná ezt meg Petőfinek, akit nagyon, de nagyon vár Júlia... A megyebálra el is ment Júlia, olyan szép rózsaszín túli ruhában — rajta fekete bársonyrózsákkal , hogy fülfajdult rá az összes lányos mamák szíve. Riskó Náci, aki azóta túl volt már egy szatmári kaszinoskisasszonyon, megint csak úgy érezte, hogy nem tud nélküle élni. Tiray Bandi is ugyancsak pödörgette a bajuszát, de ezen túl nem jutott. Júlia óriási sikert aratott Károlyban. De az egész vármegyéből hódolata és irigysége közepette egyebet se csinált, mint hogy a szája ajtaját nézte, mikor lép be azon bozontosan, sarkantyút pengetve, senkit nem köszöntve, rég nem látott poétája. Úgy érezte, el fog jönni! El kell jönnie. Hónapok óta nem látták egymást. Sok minden történt, azóta, de Sándor itt lesz. Sándor nem az a legény, aki ellent tud állami az ő igéző hívásának. Várt, várt. Az óramutató pedig járt, csak járt. Haladt az idő és a poéta nem jött. Hogyan? Hát ennyire volnánk? Hát ellent tud állani az ő hívásának?. Ennyire megbántja őt, akihez annyi szép verset írt, akinek azt mondta, hogy nem tud nélküle élni? Hát nem volt ő elég kegyes hozzá? Megbántotta, igaz, megmondta, hogy nem akar a felesége lenni, de aztán zsebkendőt lobogtatott utána. Hát nem elég az? Elküldte neki a naplóját is, amit aztán mutogatott Pesten. Nem volt abban elég áivatag és álmatag? „ , Júlia idegesen tépdeste a zsebkendődet és rágta meggyszinűi száját. Már képzelődött is. Már úgy érezte, hogy itt mindenki őt lesi, mind Jenkinek az arcán káröröm vigyorog. A mamák, a lányok, a mellőzött udvarlók, a cigányok, az öregurak, mindenki tudja az ő nagy felsülését. Mindenki tudja, hogy ő Petőfit várta, Petőfit hívta, Petőfi kedvéért van itt a bálban és Petőfi nem jött el. Dühében sírva fakadt volna, ha nem szégyelli magát ennyi szem előtt. Éppen akkor, a legkritikusabb percben, mondja neki egy ifjú hölgy: — Olvastad, édesem, Petőfi versét az Életképekben? — Nem — felel Julia. — Igazán nem? Pedig kár! Nagyon érdekes vers. Neked szól. Rólad írta. — Mi van benne, édesem? — Az van benne, édesem, hogy már meggyógyult, hogy . . . gombház! Remélem, drágám — tette hozzá ennivalóan — örülsz ennek! Bizonyosan már nagyon terhedve volt annak a szegény embernek a tolakodó udvarlása. Júlia, aki szeretett volna fölkapni a buffetasztalról egy limonádéspoharat és az arcába vágni az édesded beszélőnek, kényszeredetten mosolygott, mialatt a szín egészen elhagyta az arcát és csak annyit dadogott: — Hogyne ... nagyon örülök... Aztán odament Térey mamához, aki gardedámja volt ezen az estén és azt mondta: — Néni, ha Istent ismer, menjünk haza, nagyon rosszul érzem magamat. Marikám, ne haragudj — fordult oda Térey Marihoz — ha elrontom a bálodat, de igen-igen gyönge vagyok. ... Mikor Térey Mari a fal felé fordult a sötét lányszobában, még igen jól hallotta Juliska fojtott sírását, amelyből néha szaggatott, halk, öntudatlan szavak bugyborékoltak ki: „Azért is . . . Nem engedem ... Az enyém lesz . . . Most már nem hagyom". Mert addig, amíg a költő nagyon akarta őt, neki nem kellett a költő, csak játéknak, csak udvari bolondnak, csak csalogatónak gazdag udvarnéi számára. Most, hogy a költő látszólag félredobta az útból, már szilaj vággyal vágyódott utána és féktelen akarattal, tonorzékolva, izzó testtelés fölgyűlt fantáziával kívánta. Amíg Szendrey pápa közönyösen, semmibe se véve nézte játszadozásait az idegen legénynyel, ő maga sem vette komolyan a dolgot. Mikor Szendrey pápa kolostorral fenyegette és jupiteri haragját menydörögte feléje, egyszerre úgy érezte, hogy minden poklokon keresztül az övének kell lennie! * Most munkába lépett Marika. Az örök barátnő, aki megpukkad, ha legjobb barátnőjének sikerült ruhája és még jobban megpukkad, ha sikerült udvarlója van, de páratlan, rajongó, hisztérikus részvéttel siet segítségére, amint az szerencsétlennek látszik, bajba jut, támaszra szorul. A nőknek ebben a viharos részvétében egymás iránt, amely sokszor minden átmenet nélkül váltja föl a legvonoszabb áskálódást, különös, atavisztikus ösztönök szólalnak mag. A nők örök harca a férfinéni ellen, a nők szilaj összefogása a másik nemmel szemben. Az egyetlen szolidaritás, amely a nőket összeköti a közös ellenséggel folytatott örök harcban. A barátnő, aki tegnap még megölt egy kanál vízben és fullánkos nyelvével keresztülszúrta a szívedet, mára megszán, segítségedre siet egy nővér lágy gyöngédségével, csak azért, mert az a komisz, gyalázatos, elvetemült férfi — mindegy, hogy akárki, elég hogy férfi — bántott, elhagyott, könnyeket sajtolt a szemedből. Egyszerre csak felejtve van minden, még Juliska rózsaszín tüllből készült báli ruhája is, melyen fekete bársony rózsák voltak. A gyöngéd barátnő a szövetségi hűség nevében már írja is azt az örök levelet, amely az idők nagy messzesége óta, amióta csak a nők egyáltalán levelet írnak, mindig ugyanaz: „Maga gonosz ember . . . fájdalmat okoz egy ilyen angyalnak . . . szégyelje magát! . . . Hogyan fogja jóvátenni egy élet gyöngédségével, amit most vétett? ... Egy ilyen szivet, amely annyira imádja magát, így megsérteni!... Maga sem érdemti meg, hogy anynyira szeressék, maga gonosz, kegyetlen brutális ember..." Mivel pedig a férfiak nagyon szeretik, ha őket brutálisaknak és kegyetleneknek, vagyis oroszlánnak titulálják, ez föltétlenül talál. És mert az olyan férfi, aki szeret az oroszlán bőrében tetszelegni, rendesen nagyon jámbor, nagyon gyöngédszívü háziállat inkább. Olvastad, édesem, Petőfi versét az Életképekben? — Nézd, Sándor. Mintha e kövek között már szűnt volna minden élet. 1929 május 26. A FRISS ÚJSÁG VASÁRNAPJA n ni ifi iw in—i'hmhf ......................................... V. ■se