Függetlenség, 1943. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

1943-01-01 / 1. szám

MA: Rádió melléklet Mindelőtt áll előttem: h­űség fajtámhoz Er­i Szirtien­fi létrái Telefonszám: 1-444-00 Szerkesztőség­ és kiadóhivatal: Bpest, VIII., József­ körút S. SZERKESZTI VITÉZ KOLOSVÁRY-BORCSA MIH a 1­0 FICCER «..1 eSI hira 2P 10 HMI I negyedévre 7 P 20 fillér ­ Kormányzó urunk hitvesének rádiószózata a honvéd­ családokért Gondoljunk katonáinkra: mindenki oszfordok a Harcoló magyar Hősök családjainak gondjaiban Az áldozat és a kötelesség jogán hívok minden igaz magyart újabb áldozatokra. Negyedik esztendejében jár a világszerte tomboló háború s hazánk immár második éve fegyveres résztvevője, szenvedője, de minden megpróbáltatás ellenére is a nemzet örökkévalóságában hívő harcosa a népek sorsát eldöntő küz­delemnek. A háború, amelyet az Úristen akaratából egy ideig polgári nyugalomban szemlélhettünk, immár a mi életünkben is viharzik, kérlelhetetlenül szedi áldozatait azok közül, akik nekünk a legdrágábbak. Sok anya velem együtt tudja, milyen súlyos az a kereszt, amelyet hordozunk: meglátogatott ben­nünket a Mindenható s mi mindnyájan egyek vagyunk a fájdalomban, ne érezzük legjobban, mi az, magyarnak lenni. Éppen ezért most, amikor arról van szó, hogy meg­gyógyítsuk a háború sebei közül azokat, amelyeket emberi erővel meg lehet gyógyítani, jogunk van kérni, sőt kérnünk kell! Meg szeretnénk érinteni a szíveket, egyenként szembe szeretnénk nézni mindenkivel s hozzá intézni a kérdést­­„Felelj! Megtetted-e te is kötelességedet a hazáért, enyhí­tetted-e azoknak a bánatát és gondját, akik hozzátartozóju­kat, atyjukat, fiaikat, testvéreiket, családjuk támaszát és reménységét, vagy pedig egyetlen kenyérkeresőjüket veszí­tették el a becsület mezején? Levetted-e a gondot azoknak a válláról, akiknek családfői most is odakünn harcolnak a mi biztonságunkért és életünkért?” Válaszoljon erre a kérdésre mindenki becsülete és lelkiismerete szerint. Ne szavakkal, ne az együttérzés hangoztatásával, hanem némán: cse­lekedetekkel. Amikor ez év augusztusában azzal a kéréssel fordultam a társadalom­hoz, hogy adjon mindenki tehetsége szerint téli holmit messze orosz földön harcoló véreink részére, kérő szavam meghallgatásra talált. Most még többet, még bensőségesebben kérek: a hadba vonultak családjainak, az emberfeletti áldozattal harcolók itthonmaradottainak. Január 17-étől február 7-éig országszerte minden eddiginél nagyobb arányú gyűjtést rendezünk a harctéren lévők itthonmaradottainak támoga­tására. Ezúttal pénzt kérünk: a tehetősektől ezreket és százakat, a szegényeb­bektől filléreket, de mindenkitől kérünk. Sok könnyet akarunk letörölni, a gondok áradatát fel­tartóztatni, tehát anyagi erőink határáig kérjük a társada­lom támogatását. Gondoljunk arra, hogy a magyar haza ezer és ezer családja némán és zokszó nélkül soványabb kenyérrel, aggodalommal és önmegtagadással áldoz napon­kint a magyar igazságnak, mert hozzátartozója mindnyájunk fennmaradásáért harcol vagy szolgál. Gondoljunk kato­náinkra, akiknek fegyvereit megacélozza, bátorságát és hősiességét fokozza az a tudat, hogy itthon mindenki részt vállal családjának gondjaiból. A létünkért és népünk igazságáért folyó harctól függ minden. Az állam ezért minden fillért a háborúra áldoz és a lehetőség határain belül gondoskodik a harctéren lévők itthonmaradottairól. De ez még nem elég! Szükséges, hogy maga a társadalom vegyen részt az áldozatban, kell, hogy az áldozatot egyenlően osszuk meg s ennek az emberi harcnak egyetlen eredményes fegy­vere van: a jó szívvel adott fillérek és pengők tömege. Ez a gyűjtés több mint jótékonykodás, több mint emberi együttérzés megmutatása. Most látjuk majd, meny­nyire szereti népünk minden rétege, lakosságunk minden egyes része családját és azt a nagy közösséget, amelynek tagjai vagyunk s amellyel együtt élünk vagy pusztulunk ebben az országban. Adjatok! Avassa a magyar társadalom ezt az alkalmat nemzeti áldozatkészségünk legszebb ünnepévé! Adjatok, hogy a legtöbbet áldo­zok hozzátartozóit, gyermekeit minél erősebben és melegebben ölelje át az örök Hungária istápoló karja! Adjatok, hogy az elkövetkező nem­­zedékek áldás­sal emlékezzenek a ma élőkre, akik a szeretet és a jóság erőit is mozgósítani tudták! Adjatok azért a Magyarországért, amelynek eljöveteléért imádkozunk! Budapest, 1942 december hó 31. napján. Az Édesanya, a nemzet Nagy­asszonyának szava csendül fel az újesztendő előestéjén, hogy em­beri jócselekedetre hívjon min­den igaz magyart. Az áldozat és a kötelesség jogán fordul hoz­zánk a szelíd intelem és felhívás, amelynek emberi nagysága szin­te túlemelkedik a küzdelmes élet távlatain. Súlyos megpróbáltatá­sokat hozott az elmúlt év, harc­ban áll ismét a magyar és sok édesanya — közöttük a nemzet első asszonya is — fájó lélekkel, de büszkén viseli a megváltó ál­dozatot, a jobb jövőért. S a seb­zett szívből nem a keserűség hangja tör fel, hanem a szere­­teté, hogy mindnyájunkat figyel­meztessen a megváltozhatatlan igazságra: magyarok vagyunk, egyetlen család tagjai, együtt élünk, vagy pusztulunk s a világ­­történelem legvéresebb küzdel­meinek van olyan fegyvere, amely legyőzhetetlenné teszi az erős nemzeteket: a felebaráti szeretet, egymás gondjának készséges vál­lalása. Adakozásra hívja a Főméltó­ságú Asszony a magyar társa­dalmat, adakozásra a honvéd­családokért, a harcolók és szol­gálók rászoruló hozzátartozóiért. S ezúttal a hívó, kérő szó nem mindennapi apró jótéteményt kö­vetel, nem az emberi együttérzés tessék­-lássék megmutatását, ha­nem komoly és őszinte áldozatot. A szelíd anyai hang a szeretet teljes mozgósítását kívánja, a jó­szívvel adott fillérek és pengők tömegét. Igéző erővel mutat ránk egyenként, személy szerint is a gyengéd anyai kéz, s a szózat a lelkiismeret hangjával kérdezi tőlünk: felelj! megtetted-e köte­lességedet a hazáért? Enyhítet­ted-e azoknak a gondját, akiknek hozzátartozói éretted is harcol­nak; levetted-e a gond súlyát vállukról; becsülettel mérheted-e a magad kis lemondását és áldo­zatát az ő gondjaikhoz, akik zokszó nélkül soványabb kenyé­ren, szegényen, de bízó lélekkel viselik a magyar élet megváltá­sának keresztjét?... Ebben az adakozásban semmi sem sok. Pénzzel felmérni nem lehet azt, amit a honvéd és a honvéd­ család a hazának, mind­nyájunknak adott és ad. Tör­vényekkel és rendeletekkel nem lehet pótolni, adókkal, intézmé­nyes szociális védelemmel nem lehet helyettesíteni a legfőbb ál­dozatot. Ennek ellenértéke csak a szeretet és az áldozatkészség lehet. „Meg szeretnénk érinteni a szíveket...” — mondja a szó­zat, mert most már igazán a szívek összedobbanását kívánja tőlünk a sors. Senki se „váltsa meg“ tehát a jótékonykodást, ne igyekezzék „elvetni a gond­ját“ a hazafias kötelességnek, hanem adjon úgy és annyit, hogy ezzel a maga viszonyaihoz mérten igazán áldozatot, terhet is vállaljon. A honvédcsaládokért megindí­tandó gyűjtés érdekében az egész ország apraja-nagyja megmoz­dul: minden hivatal, érdekkép­viselet, társadalmi egyesület, az ország milliónyi leventéje, egy­háza, világi szervezete. A gyen­géd hívó és kérő kéz elér a pa­lotákba és kunyhókba egyaránt, mindenütt fellobban majd az ál­dozat lángja, egyetlen szív sem lesz az országban, amely el volna zárva az adakozás lehetőségétől. S erre szükség van, mert ez lesz a nemzeti öntudat és az élet­akarat legnagyobb belső próbája. A történelmet csatatereken írják és a nemzeteket a közös cselek­vés szelleme tartja meg az örök­kévalóságra. A harcoló hős hon­védhez csak cselekvően jó, tet­tekkel emberséges társadalom le­het méltó. A legfőbb és minden­kire kötelező cselekvés most­ adni. S ebben nem lehet különb­ség az ország egyetlen gyermeke között sem. Az eljövendő Magyarországért adunk, azért az országért, amelynek eljövete­léért imádkozunk, amely minden becsületes magyar ember álma, amiről nem mindig beszélünk, de eljövetelét mindnyájan érezzük, életcélnak hisszük és tudjuk, cél­nak, amely nélkül élni nem érde­mes! Adakozzunk anyagi lehetősé­geink határáig és erőnkön felül mert a honvédcsaládok, a katona­feleségek és gyermekek sorsa — a mienk. Nem mások, nem idege­nek ők s gondjuk-bajuk mahol­nap a mi gondunk és bajunk is lehet. Senkinek sem szabad tő­lük elkülönülnie. Ebben a kérdés­ben már nem lehet megbocsáj­­tani az önzést, nem szabad tűrni az elzárkózást. Egyek vagyunk velük s aki most nem ad: ön­magát rekeszti ki a magyar csa­ládból s ki tudja, milyen hamar, keservesen meg fogja bánni ok­talan ridegségét, mert vágya­kozni fog a szeretetre, a többiek segítő akaratára. Értsük meg jól: magunkért adunk, önmagun­kat tiszteljük és becsüljük meg a honvéd­ családok támogatásá­val. Ez az első gondolat, az első irányítás 1943. hajnalán. Magya­rok, halljátok meg a hívó szót! * A Főméltóságú Asszony szóza­tát Szilveszter estéjén 6 óra 30 perckor vitéz Náray Antal nyu­galmazott vezérőrnagy, a Rádió elnöke olvasta be a mikrofonba. A felhívást éjfél után megismé­telték a rádióban. "

Next