Gazdaság, 1971 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1971-03-01 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Lengyel László: Szociálpolitikánk néhány alapkérdése
SZOCIÁLPOLITIKÁNK 139 Közös sajátjuk ugyanis, hogy az adott tőkés társadalmi rendszeren belül kívánnak — nem egy esetben ugyan némi eredménnyel — gyógyszert vagy egyes esetekben drasztikus ellenszert adni a szociális feszültségekre. Sajátságos módon pontosan ugyanazon időszakban, amíg az uralkodó felfogás tagadta a szociálpolitika szükségességét a szocializmusban, a többi szocialista országhoz hasonlóan hazánkban is szinte törvényszerűen kiépült a szociálpolitikának egy olyan intézményrendszere, amely a kiterjedési körét és több vonatkozásban színvonalát tekintve is — közismerten messze meghaladja a legfejlettebb tőkés országokét. Elegendő utalni a lakosság 98%-ára kiterjedő társadalombiztosításra, ezen belül a betegségi biztosítás és az egészségügyi ellátás fejlettségére, nyugdíjrendszerünkre, a középiskolát bezáróan ingyenes köz- és szakoktatási rendszerünkre, a főként közpénzből fenntartott kulturális- és népművelési intézményhálózatra, az ösztöndíj és a családi pótlék, általában az anya-, gyermek-, ifjúság és családvédelmi intézményeinkre, a teljes foglalkoztatottság nem mindenben problémamentes megvalósítására, a bérezésben az „egyenlő munkáért — egyenlő bért” elvének realizálásában elért eredményekre, az öregekről, a betegekről, a magatehetetlenekről való sokoldalú gondoskodás többfajta intézményére stb. Nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő eredményeink feltétlen elismerése mellett пещ feledkezhetünk azonban meg arról a nyilvánvaló tényről (ennek egyik, talán elsődleges oka a szociálpolitika szükségességének a tagadása volt), hogy hazánkban a szociálpolitika szocializmusbeli fogalmára, szerepére, funkcióira vonatkozó elméleti-tudományos kutatások nagyon hiányosak, hogy nem volt s mind a mai napig nincsen kidolgozva és megfogalmazva az egységes, átfogó szociálpolitikai koncepció. Ennek sok hátulütője volt és van. Ilyen például: az egyes, általában erőltetetten gyors szociálpolitikai intézkedésekben nem mindig érvényesült, nem is érvényesülhetett kellő átgondoltság, előkészítettség, megalapozottság, és mindezek miatt kellő hatékonyság. A gazdasági jellegű kérdésekben való döntést lépten-nyomon átszőtték és átszövik a „szociálpolitikai meggondolások,” vagy a vélelmezett, de eléggé nem bizonyított „szociális indokoltságra” való hivatkozások, s így összekeverednek a gazdasági és szociális jellegű kérdések. Ez végső soron mindkét vonatkozásban zavarokat okoz. Sok zavar forrása az is, hogy nincsen megfelelően, érdemileg elhatárolva, hogy szociálpolitikai vonatkozásban mi tekinthető központi (állami), és vállalati stb. feladatnak. A szociálpolitikának nem alakultak ki a megfelelő szervezeti keretei. Ez is maga után vonja, hogy a szociálpolitikai célokra szolgáló jelentős összegek a szükségesnél nagyobb mértékben dekoncentráltak (a tervezés és a végrehajtás fázisában egyaránt), s így nem tudjuk pontosan felmérni, kimutatni, áttekinteni, hogy végeredményben mennyit is költünk e tevékenységre, s kikre költjük a számottevő összegeket, így nem mindig azokat részesítjük előnyben, akiket akarunk. Nem egyszer szándékainkkal ellentétes eredményt idézünk elő, mert szinte megszüntethetetlenül léteznek olyan „szociálpolitikai” intézmények, amelyek talán a létrehozásukkor helyesek, előrevivők voltak, ma már, s különösen perspektívában, azonban „idejét-múlt”-nak tekinthetők. Szociálpolitikai meggondolásaink nem épülnek szervesen az általános jövedelmi helyzetre, a mindenkori jövedelemeloszlás adott körülményeire és