Mezőgazdasági Mérnök, 1972 (13. évfolyam, 1-19. szám)

1972-01-29 / 1. szám

Srmlislss»* tue'!. Vefcidie IriHtiillit leteElelilric Srmlalmt luciivkl­ie Sndlalnú ici4‘IIéklde :°z: mutatvány A­z acélhuzal ezen az estén is ott volt ki­feszítve a magasban. Talán mások e­sz­re sem vettek, de ő tudta, hogy ott van a helyén. Mint minden este, amikor el­sétált ide. Régebben csak a kirakatokat, a villogó neon-reklámokat nézte, ahogy ledör­gött az utcán. Aztán egyszer meglátta, amint cinikus erővel hivalkodott a háztetők között. Most már nem érdekel­te más, csak, hogy odamenjen, s felnézzen rá. Sokszor jött ide, elidőzött itt egy ideig, majd legyőzve, kiütve a gondolkozók közül, hazakullogott. Sokáig nézegette a galambok röptére a rontó tornyokat, percekig bámészkodott felfelé a magas épületek alatt. Valamilyen megmagya­rázhatatlan forróság szorította markába, ki­szakítva az utca életéből. De a magasból le­nézni már nem szeretett. Lent sohasem tör­tént semmi érdekes — össze-vissza rohangál­tak az emberek, s senki sem tudott eljutni sehova. Az ablakhoz lépett, végigugrált a ház­tetőkö­in a tekintete. Hosszú ideig tudott így álldogálni az üres szobákban. A nézőtéren hirtelen csend lett. Csak a ne­onok vibráltak fi­lléres közönyükkel. Az ab­lakokból kiszűrődő bágyalag, sárgás fények mögött elnémult a város. A tél hideg, nyirkos öleléssel vont magához minden élőlényt, a házfalakat és a sötétséget. Néha egy villa­mos zötyögott tova, vagy egy-egy autókerék felfordult a vizes úttesten. A megszokott környék felsóhajtva várta a nagy produkci­ót. Valahol messze két gondolat találkozott. Taján a késő esti megnyugvásban sikerült el­jutnia hozzá. Elindult felfelé. A szél előug­­rott a sarok mögül és arcul ütötte néhány havas esőcseppel. Mintha könnyek lettek vol­na. A nagy feketeség könnye, amely alatt a kíváncsi kisgyerek ajándékok után kutatott. Lassan haladt az acélkötél felé. Nem volt ér­telme sietni. A reggel úgy is megvárja. Vagy nem? Minden az acélhuzalon múlott. A zene most monoton ütembe csapott át, meg utoljára a parázsba dobva egy-egy dal­lamot. Azután elhalkult. Almában súlytala­nul zuhant le valahonnan a mélységbe. Ki­verte a veríték, bár tudat alatt érezte, hogy álmodik. Már majdnem elérte a ház legma­gasabb pontját, mindjárt ráléphet a csodál­kozva várakozó acélhajszálra. A hajszálra, amely ezüstösen fénylett a tarkóján barna hajában. A reflektorok színt váltottak. A huzal túlsó oldalán a nyár színeiben ott volt­­, egészen biztosan ott volt. És várta. A nézőknek való­színűleg izzadt a tenyerük, de majd meg­­törlik, elfelejtik ezt az izzadást. Beszélni fog­nak róla. Majd meginog úgy félúton, hogy ijedten sikoltson fel mindenki, aki szereti. Tulajdonképpen ki szereti? Úgy, mint az acél­huzal. Ő lenyúlt érte a földre és magához ölelte. De el fogja engedni, ha nem lesz ügyes. Az ügyességén állt most röviden. A szerencse. Nem tudta eldönteni, hogy sze­rencsés-e eddigi élete, vagy sem. El lehet egy­általán? Mindig lesznek szerencsésebb és sze­­rencsétlenebb emberek. Volt jó és volt rossz napja, ennyi az egész. Elalvás előtt számolgat­ta, hogy árót vesz a pénzén. Egy millió ötszáz­ezerért sok mindent lehetett venni. Vagy egy­millió kétszázezerért. Mindegy. Egy klasszul berendezett lakás lett volna az első. Egy cso­mó könyv, kandalló, meg minden. Azután jö­het a kocsi. Egyszer majd lesz egy gyereke — de mikor ?! . E­­­ljött a perc, amikor rá kellett lépnie a­­ drótkötélre, és el kellett indulnia. Az első lépések voltak a legrosszabbak. Ilyenkor szakadt el a két világ egymástól. Az ő világa és a számtalan idegen világ, amelybe csak az ágyban tudott belépni. Mi az élet? Az, hogy végigmenjen ezen a huzalon. Kijött a moziból. Az arcán ott ült a fősze­replő magabiztos mosolya. Szép volt, megnye­rő és erős. Később megtalálta a zsebében a mozijegyet, összetépte és eldobta. Nem érzett semmit. Itt a magasban már nem­ olyan biz­tonságos. Egy mozdulatot azért magával ho­zott a zsöllyéből. Két kortyra itta meg a féldeci konyakot. Azután ivott egy kortyot a kísérőből is. Az idegek. Idegek kérdése az egész. Innen font­ról hülyeség lenézni. Azért nem érdemes fel­mászni. Különben nem is volt olyan nehéz — már majdnem az acéldrót közepén járt. Kívánta, hogy nézzék és izguljanak érte, őrül­ten kívánta. A vonat felgyorsított, nyelte az egyhangú téli tájat. De milyen téli tájat? Hiszen ing­ujjban ült, sütött a nap és kék volt az ég. Ki kellett volna ugrania a játszmából, a sakk­figurákat otthagyva a táblán a gőzölgő hő­ségben. Az orrára esett egy esőcsepp. Nézze csak a két királynő egymást, védelmezzék a királyt. A király konyakot ivott. Azután egy fejtetőre álló nap úgyis lesöpör mindent a tábláról. Az utolsó lépésekkel vigyáznia kellett. Nem szabad elsietni, most már sikerülni fog. Le­győzte az acélhuzalt, cinikus mosolyt elvette tőle. Szegény huzal, mi maradt neki?! Vajon ő sajnálta volna, ha leesik? Nem. Egy ilyen huzal nem tud érezni, nincsenek érzékszer­vei. A tért a túlsó oldalra. Fel­sóhajtott, meg­törölte az arcát. Várta a tapsot, de a taps elmaradt. Hol vannak a zenészek? Ki fogja a tust húzni? És pont most nem ju­tott az eszébe a megfelelő dallam! Pedig ott kapargatta az agyát, de örökké kisiklott a gondolataiból. A fontos dolgok mindig akkor jutottak el a tudatába, amikor már mindegy volt. Lecsúszott a magasból, megigazította a ru­háját. Jól átfázott, borzongani kezdett. Hol vannak a nézők? Az előbb még itt voltak valahol. Rá már senki sem kíváncsi? Hol van a porond? Elnyelte az éjszaka, s reggel a neonok is kialszanak. Becsapta talán a drót­kötél?! Pedig olyan jó volt ott fent a ma­gasban! És nem látta senki sem a nagy mu­tatványt, csak magának csinálta. Minek, hi­szen ha leesik, az is hiábavaló lett volna. De nem, nem hagyhatja, hogy átverje az acélhuzat! Ez egyszer nem lehet átverni! Holnap ismét eljön és felmászik újra. (A „természet” fotópályázat anya­gból.) FÁB­IÁN­­. PÉTER: Miért tűröm el önmagam? Itt állsz most velem, s más vagy, ezt érzem. Borúlátásom megöl. Ments meg! A magányt szerettem, s látom, rosszul tettem.­­Az embereket kell észre venni hisz én is az vagyok. 5lllllllll|fllllllllll|HllltllllllllllllllltlllillllllllllMIIIIIIIIII!IIIIIIIIIIIIIHIIII i-MiiiitiiiifHiiiiiiiiiiiUttiifii FÁBIÁN P. PÉTER, TORMAI LÁSZLÓ: Apám és én Elcsigázott sóhaja úszik az álmában halálraítélt erdő felett. Égő tenger az arcáról , hulló cseppek S én bénult kábulatban néztem bután, hogy kinyúlnak kezei a tört fejsze után. Lehajol s vág, pedig nyomor-rágta csontjai jajongnak. A fa eszire-szilárdan áll. A fejsze fém-dentritje alvó életnedvtől részegen harap és fal, mint a nyálkás ur, a hatalmas kozmosz Leül, kifáradt öreg. Az én dolgom átvenni mindent, meggyötört életét. Csak ne rágna mint pondró az ellentét, rém­ éket ver közénk Nem ért meg. A hosszú haj s a farmer aréna szemében, s én lázadok. Mint perpetum mobile vág, zsákol, dolgozik. Nem is akar pihenni csak túl az örök határon. Az égő kén friss húst evő fájdalma, hogy nem hisz semmiben fia. Ő akarta hogy túlnőjem, s most alul érzi magát. Kék-sötét éjben bagoly vijjogása megtört fényű szeme villanása. Kiveszi kezemből a szerszámot s a fűrész-protézis élesen ujjong amint az életbe harap. Nem mai ember. Becsülettel szerez s fáradt forintjai rohannak a városba utánam ha kérem. Ha kért, az élet két lábbal rúgta odább Mit tehetek én? Nyersen г is korom s vad indi­­­k kötnek. Két ellem pólus, 1­­ neg reccs ,5 óriás­i idill s bennem meghalt valami. De hogyan mondjam el? Játékok Szobám sarkában, s szanaszét elrendezve, szétszórtan hevernek kopottas játék­eveim, a szemhéjamon elalélva egy őrtálló ólomkatona mereng, s az utcai neszek fogaskerek­ibe kap néhány m­­grozsdásodva, gyermekes­, gépezet. A játékok lassan kúszva betöltik az egész szobát, miközben törött karil fények a mesekönyv színein lovagolva versenyeznek az éjjel, és a vágtától m­egremeg a képzelet építőkockákból emelt kacat perceket rejtő épület. Játékfények lehelete halvány foltot ejt az ablakon, s ahogy szárad, kibontakozik belőle egy alak, aki régi, apró vasúton utazva a játékok közé téved, majd a kacaj­ világ­­kifestett, összetákolt bódéi felett­i a kamaszkor aprópénzét csörrentve, körhintára száll, és a falak között kering. Eltűnt játszótársak megilletődött emlékeiben porosodnak ócska kardok és pisztolyok, ez már nem az ő harcterük, a vér könnyük, de nem nyugalmuk! A kockák a napokból acél pókhálót építenek, amelyen fennakadnak esték és ébredések, mint a játékokban lüktető, elektromos ütemek — és ott hadakoznak a jelenért a felborzolt könyvoldalaknak a megszokással küzdő, földgolyót ölelő karjai. S ahogy végetér egy pihenő, el­játszadozó gondolat, összeszedem a régi játékaimat, és a lámpaoltásban gyökerező karácsonyfa alá teszem egyenként őket, ahol a várakozás újjávarázsolja álmaimat.

Next