Mezőgazdasági Mérnök, 1972 (13. évfolyam, 1-19. szám)
1972-01-29 / 1. szám
Srmlislss»* tue'!. Vefcidie IriHtiillit leteElelilric Srmlalmt luciivklie Sndlalnú ici4‘IIéklde :°z: mutatvány Az acélhuzal ezen az estén is ott volt kifeszítve a magasban. Talán mások eszre sem vettek, de ő tudta, hogy ott van a helyén. Mint minden este, amikor elsétált ide. Régebben csak a kirakatokat, a villogó neon-reklámokat nézte, ahogy ledörgött az utcán. Aztán egyszer meglátta, amint cinikus erővel hivalkodott a háztetők között. Most már nem érdekelte más, csak, hogy odamenjen, s felnézzen rá. Sokszor jött ide, elidőzött itt egy ideig, majd legyőzve, kiütve a gondolkozók közül, hazakullogott. Sokáig nézegette a galambok röptére a rontó tornyokat, percekig bámészkodott felfelé a magas épületek alatt. Valamilyen megmagyarázhatatlan forróság szorította markába, kiszakítva az utca életéből. De a magasból lenézni már nem szeretett. Lent sohasem történt semmi érdekes — össze-vissza rohangáltak az emberek, s senki sem tudott eljutni sehova. Az ablakhoz lépett, végigugrált a háztetőköin a tekintete. Hosszú ideig tudott így álldogálni az üres szobákban. A nézőtéren hirtelen csend lett. Csak a neonok vibráltak filléres közönyükkel. Az ablakokból kiszűrődő bágyalag, sárgás fények mögött elnémult a város. A tél hideg, nyirkos öleléssel vont magához minden élőlényt, a házfalakat és a sötétséget. Néha egy villamos zötyögott tova, vagy egy-egy autókerék felfordult a vizes úttesten. A megszokott környék felsóhajtva várta a nagy produkciót. Valahol messze két gondolat találkozott. Taján a késő esti megnyugvásban sikerült eljutnia hozzá. Elindult felfelé. A szél előugrott a sarok mögül és arcul ütötte néhány havas esőcseppel. Mintha könnyek lettek volna. A nagy feketeség könnye, amely alatt a kíváncsi kisgyerek ajándékok után kutatott. Lassan haladt az acélkötél felé. Nem volt értelme sietni. A reggel úgy is megvárja. Vagy nem? Minden az acélhuzalon múlott. A zene most monoton ütembe csapott át, meg utoljára a parázsba dobva egy-egy dallamot. Azután elhalkult. Almában súlytalanul zuhant le valahonnan a mélységbe. Kiverte a veríték, bár tudat alatt érezte, hogy álmodik. Már majdnem elérte a ház legmagasabb pontját, mindjárt ráléphet a csodálkozva várakozó acélhajszálra. A hajszálra, amely ezüstösen fénylett a tarkóján barna hajában. A reflektorok színt váltottak. A huzal túlsó oldalán a nyár színeiben ott volt, egészen biztosan ott volt. És várta. A nézőknek valószínűleg izzadt a tenyerük, de majd megtörlik, elfelejtik ezt az izzadást. Beszélni fognak róla. Majd meginog úgy félúton, hogy ijedten sikoltson fel mindenki, aki szereti. Tulajdonképpen ki szereti? Úgy, mint az acélhuzal. Ő lenyúlt érte a földre és magához ölelte. De el fogja engedni, ha nem lesz ügyes. Az ügyességén állt most röviden. A szerencse. Nem tudta eldönteni, hogy szerencsés-e eddigi élete, vagy sem. El lehet egyáltalán? Mindig lesznek szerencsésebb és szerencsétlenebb emberek. Volt jó és volt rossz napja, ennyi az egész. Elalvás előtt számolgatta, hogy árót vesz a pénzén. Egy millió ötszázezerért sok mindent lehetett venni. Vagy egymillió kétszázezerért. Mindegy. Egy klasszul berendezett lakás lett volna az első. Egy csomó könyv, kandalló, meg minden. Azután jöhet a kocsi. Egyszer majd lesz egy gyereke — de mikor ?! . Eljött a perc, amikor rá kellett lépnie a drótkötélre, és el kellett indulnia. Az első lépések voltak a legrosszabbak. Ilyenkor szakadt el a két világ egymástól. Az ő világa és a számtalan idegen világ, amelybe csak az ágyban tudott belépni. Mi az élet? Az, hogy végigmenjen ezen a huzalon. Kijött a moziból. Az arcán ott ült a főszereplő magabiztos mosolya. Szép volt, megnyerő és erős. Később megtalálta a zsebében a mozijegyet, összetépte és eldobta. Nem érzett semmit. Itt a magasban már nem olyan biztonságos. Egy mozdulatot azért magával hozott a zsöllyéből. Két kortyra itta meg a féldeci konyakot. Azután ivott egy kortyot a kísérőből is. Az idegek. Idegek kérdése az egész. Innen fontról hülyeség lenézni. Azért nem érdemes felmászni. Különben nem is volt olyan nehéz — már majdnem az acéldrót közepén járt. Kívánta, hogy nézzék és izguljanak érte, őrülten kívánta. A vonat felgyorsított, nyelte az egyhangú téli tájat. De milyen téli tájat? Hiszen ingujjban ült, sütött a nap és kék volt az ég. Ki kellett volna ugrania a játszmából, a sakkfigurákat otthagyva a táblán a gőzölgő hőségben. Az orrára esett egy esőcsepp. Nézze csak a két királynő egymást, védelmezzék a királyt. A király konyakot ivott. Azután egy fejtetőre álló nap úgyis lesöpör mindent a tábláról. Az utolsó lépésekkel vigyáznia kellett. Nem szabad elsietni, most már sikerülni fog. Legyőzte az acélhuzalt, cinikus mosolyt elvette tőle. Szegény huzal, mi maradt neki?! Vajon ő sajnálta volna, ha leesik? Nem. Egy ilyen huzal nem tud érezni, nincsenek érzékszervei. A tért a túlsó oldalra. Felsóhajtott, megtörölte az arcát. Várta a tapsot, de a taps elmaradt. Hol vannak a zenészek? Ki fogja a tust húzni? És pont most nem jutott az eszébe a megfelelő dallam! Pedig ott kapargatta az agyát, de örökké kisiklott a gondolataiból. A fontos dolgok mindig akkor jutottak el a tudatába, amikor már mindegy volt. Lecsúszott a magasból, megigazította a ruháját. Jól átfázott, borzongani kezdett. Hol vannak a nézők? Az előbb még itt voltak valahol. Rá már senki sem kíváncsi? Hol van a porond? Elnyelte az éjszaka, s reggel a neonok is kialszanak. Becsapta talán a drótkötél?! Pedig olyan jó volt ott fent a magasban! És nem látta senki sem a nagy mutatványt, csak magának csinálta. Minek, hiszen ha leesik, az is hiábavaló lett volna. De nem, nem hagyhatja, hogy átverje az acélhuzat! Ez egyszer nem lehet átverni! Holnap ismét eljön és felmászik újra. (A „természet” fotópályázat anyagból.) FÁBIÁN. PÉTER: Miért tűröm el önmagam? Itt állsz most velem, s más vagy, ezt érzem. Borúlátásom megöl. Ments meg! A magányt szerettem, s látom, rosszul tettem.Az embereket kell észre venni hisz én is az vagyok. 5lllllllll|fllllllllll|HllltllllllllllllllltlllillllllllllMIIIIIIIIII!IIIIIIIIIIIIIHIIII i-MiiiitiiiifHiiiiiiiiiiiUttiifii FÁBIÁN P. PÉTER, TORMAI LÁSZLÓ: Apám és én Elcsigázott sóhaja úszik az álmában halálraítélt erdő felett. Égő tenger az arcáról , hulló cseppek S én bénult kábulatban néztem bután, hogy kinyúlnak kezei a tört fejsze után. Lehajol s vág, pedig nyomor-rágta csontjai jajongnak. A fa eszire-szilárdan áll. A fejsze fém-dentritje alvó életnedvtől részegen harap és fal, mint a nyálkás ur, a hatalmas kozmosz Leül, kifáradt öreg. Az én dolgom átvenni mindent, meggyötört életét. Csak ne rágna mint pondró az ellentét, rém éket ver közénk Nem ért meg. A hosszú haj s a farmer aréna szemében, s én lázadok. Mint perpetum mobile vág, zsákol, dolgozik. Nem is akar pihenni csak túl az örök határon. Az égő kén friss húst evő fájdalma, hogy nem hisz semmiben fia. Ő akarta hogy túlnőjem, s most alul érzi magát. Kék-sötét éjben bagoly vijjogása megtört fényű szeme villanása. Kiveszi kezemből a szerszámot s a fűrész-protézis élesen ujjong amint az életbe harap. Nem mai ember. Becsülettel szerez s fáradt forintjai rohannak a városba utánam ha kérem. Ha kért, az élet két lábbal rúgta odább Mit tehetek én? Nyersen г is korom s vad indik kötnek. Két ellem pólus, 1 neg reccs ,5 óriási idill s bennem meghalt valami. De hogyan mondjam el? Játékok Szobám sarkában, s szanaszét elrendezve, szétszórtan hevernek kopottas játékeveim, a szemhéjamon elalélva egy őrtálló ólomkatona mereng, s az utcai neszek fogaskerekibe kap néhány mgrozsdásodva, gyermekes, gépezet. A játékok lassan kúszva betöltik az egész szobát, miközben törött karil fények a mesekönyv színein lovagolva versenyeznek az éjjel, és a vágtától megremeg a képzelet építőkockákból emelt kacat perceket rejtő épület. Játékfények lehelete halvány foltot ejt az ablakon, s ahogy szárad, kibontakozik belőle egy alak, aki régi, apró vasúton utazva a játékok közé téved, majd a kacaj világkifestett, összetákolt bódéi feletti a kamaszkor aprópénzét csörrentve, körhintára száll, és a falak között kering. Eltűnt játszótársak megilletődött emlékeiben porosodnak ócska kardok és pisztolyok, ez már nem az ő harcterük, a vér könnyük, de nem nyugalmuk! A kockák a napokból acél pókhálót építenek, amelyen fennakadnak esték és ébredések, mint a játékokban lüktető, elektromos ütemek — és ott hadakoznak a jelenért a felborzolt könyvoldalaknak a megszokással küzdő, földgolyót ölelő karjai. S ahogy végetér egy pihenő, eljátszadozó gondolat, összeszedem a régi játékaimat, és a lámpaoltásban gyökerező karácsonyfa alá teszem egyenként őket, ahol a várakozás újjávarázsolja álmaimat.