Gyógypedagógia, 1981 (26. évfolyam, 1-6. szám)
1981 / 1. szám - Hatos Gyula: Hogyan fejlődött a kisegítő iskolai nevelés korrekciós jellegének értelmezése?
azt tartotta, hogy az értelmi fogyatékosoknál a pszichés folyamatok legsérültebb területe az érzékelés. Ezért a speciális intézmények gyakorlatában az érzékszervi kultúra fejlesztésére vonatkozó sajátos foglalkozásokat vezetett be. Kidolgozta az érzékszervek fejlesztésére irányuló gyakorlatok speciális rendszerét, különböző játékok formájában (didaktikus játékok, lottójátékok, összerakható játékok), feltételezve, hogy ezeknek a segítségével gazdagodik a gyermekek érzéki tapasztalása és ezáltal létrejönnek gondolkodásuk előfeltételei. E gondolatmenet hibája az a feltételezés, hogy a gyermek gondolkodásában mutatkozó javulás automatikusan jön létre, az érzékelés, ill. észlelés ilyen jellegű gyakoroltatása következtében. Éltes is megjegyzi, hogy ,,az érzékek gyakorlása csak a figyelem megfeszítése mellett történhet... Ez leginkább az örömérzések keltésével történhetik, hogy a gyakorlat a gyermekre ösztönzőleg hasson, sok változatossággal legyen összekötve, soha hosszan egyfolytában ne tartson, gyakran ismétlődjék és gyakori, de mérsékelt erősségű ingerek alkalmaztassanak” (ÉLTES, 1905). Ennek az irányzatnak, mellyel Éltes is rokonszenvezett, volt egyik jelentős képviselője O. Decroly (1871—1933), aki miután átvette Montessori rendszerét, kidolgozta az értelmi fogyatékos gyermekekre vonatkozó saját fejlesztő eljárásait. Ennek során három szakaszt emelt ki: a megfigyelés, az asszociáció és a kifejezés szakaszait. Ezekhez alkalmazta a különféle pedagógiai eljárásokat. Az ő és a svájci A. Descoendres gyakorlatai, „nevelő játékai" Eltes közvetítésével a magyar iskolai gyakorlatban is ismertté váltak, s egyes elemei még ma is használatban vannak. A német kisegítő iskolákban ebben az időben elsődleges didaktikai, metodikai vonatkozásban keresték a sajátos jegyeket. A kisegítő iskolai pedagógia a német felfogás szerint jellegében ösztönző és megerősítő pedagógia. Frenzel, Herrix és Raatz úgy értelmezi a kisegítő iskolát, mint „segítő” iskolát, amely a tanuló elé kerülő tanulási nehézségeket igyekezik leküzdeni, válogatott tananyaggal, változatos módszerekkel, a „kislépés technika” alkalmazásával, a lassú előrehaladással, a sokáig elidőző gyakorlással és a tananyag tanításának hézag nélküli felépítésével. (KLAUER, K. J., 1967.) Ezek a didaktikai jellemzők azonban,, bár fokozott mértékben érvényesülnek a kisegítő iskolában, mégsem magyarázzák meg annak sajátosságait. A húszas években, amikor a formális képzés győzelmét ülte, egy eddigelé sohasem észlelt gyógypedagógiai enthusiasmus fejlődött ki. Ebben az időben dolgozták ki a szellemi „ortopédiai gyakorlatok” rendszerét és a német Karl Bartsch a kisegítő iskolát „gyógypedagógiai intézet”-té kívánta átalakítani, Wolf pedig „pedagógiai gyógyhelynek” nevezte. Divat lett a kisegítő iskolát a formálisan képző munkaiskola-mozgalommal kapcsolatba hozni (Gürtler és Raatz). Míg Éltes a francia-belga-svájci gyermektanulmányozók törekvéseit támogatta, ez utóbbi mozgalmakat — mert sok formális és mesterkélt elemet talált bennük - elutasította. Mégis, azt hisszük, hogy a kisegítő iskolának a harmincas évek végén „gyógypedagógiai” iskolává való átkeresztelésében e mozgalmak hatásait fedezhetjük fel. Magyarországon ebben az időben a gyógypedagógia egyik kiemelkedő teoretikusa Tóth Zoltán is foglalkozik a kérdéssel. Könyvében idézi W. Raatz-ot, aki azért tartotta a kisegítő iskolai pedagógiát gyógypedagógiának, mert — értelmezésében — minden gyógyítási szándék beteges állapotot feltételez, és ő az értelmi fogyatékosságot olyan „defekt pszichózis”-nak tartotta, amit a kisegítő iskola neveléssel igyekszik megszüntetni. (TÓTH Z. 1933, 51. old.) Tóth Zoltán hozzáteszi azonban, hogy nem fogadja el a gyógyításnak ezt az értelmezését, és számára a „nevelés útján való gyógyításnál nem a beteges állapotok megszüntetésére törekszünk. Ez esetben a talált lelki hibákat, rendellenességeket és fogyatékosságokat, mint az emberi életnek a normálison aluli értékű tevékenységét kívánjuk normális, vagy pedig normálisan megközelítő értékűvé tenni.” A gondolatmenetből kitűnik, hogy Tóth értelmezése mennyiben tér el az idézett szerzőkétől. Egyéb