HELIKON - IRODALOM- ÉS KULTÚRATUDOMÁNYI SZEMLE 63. ÉVFOLYAM (2017)
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Murray Krieger: Kép és szó, tér és idő. Az ekphraszisz témája iránti lelkesedés - és elkeseredés
MURRAY KRIEGER / KÉP ÉS SZÓ, TÉR ÉS IDŐ 521 de tanának uralmát, és ezzel együtt - a „vizuális episztemológiára" való folytatódó apellálásnak köszönhetően - az ut pictura poesis tekintélyét is. Ez témám narratívájának második, az előbbinél sokkal kevésbé bonyolult mozzanata, ami verbális festményként fogja fel a költészetet - ezt a Harmadik fejezetben tárgyalom részletesen. A verbális művészetek médiumát a tökéletes áttetszőségig fogják vékonyítani az arra irányuló erőfeszítések által, hogy egy előnytelen viszonyban a természetes jel alapú művészeteket utánozzák, amelyek ekkor újra visszakapják elsőbbségüket, újra az összes művészet modelljévé válnak. Amikor például Joseph Addison, John Locke hűséges híve, felvázolja a művészetek spektrumát - vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy rangsorát? - a szobrászattól, a „legtermészetesebb", „az ábrázolás tárgyához leginkább hasonló művet" létrehozó művészettől a kétdimenziós képfelületet illuzórikusan használó festészethez jut, és csak ezután említi a verbális „leírást", „betűit" és „szótagjait", amelyek a képpel szemben „csöppet sem hasonlítanak az eredetijükhöz".20 Végül a zenéhez, a nem-természetes jel legszélsőségesebb változatához, a mimetikus reprezentáció minden nyilvánvaló fajtájától legtávolabbihoz fog elérkezni. Ezzel szemben az irodalomban még mindig van némi esély arra, hogy vizuális jelentéseket utánozzanak verbális képek készítése által, különösen, mivel Addison az irodalom szerepét a „leírásra" korlátozza azt illetően, hogy fogyatékos mesterséges jeleivel ellássa a vizuális feladatát. Nem csoda, hogy miután a verbális művészetekre rótta a képek nem-piktoriális jelekkel való festésének lehetetlen feladatát, Addisonnak feltételül kell szabnia, hogy ezek a jelek az áttetszőségre törekedjenek, elhárítva minden olyan játékot a betűkkel vagy a szavakkal, amelyekkel betű vagy szó mivoltukra hívhatnák fel a figyelmet ahelyett, hogy önmagukat kitörölve, minden beavatkozás nélkül a jelentéseikre mutatnának. A szónak tehát olyan médiumként kell viselkednie, ami a természetes jel áttetszőségének hiábavaló keresése során elkendőzi az összes mediális tulajdonságát, és ezzel igyekszik minket megfeledkeztetni ottlétéről.21 Ilyen kikötések mellett minden ekphraszisznak a másikra, (a leírás által) imitált „természetes jel"-szerű tárgyra kellene szolgaian irányulnia: nemcsak mint tárgyát kellene imitálnia a természetes jelet, hanem a tárgy szemiotikai intencióját is imitálnia (azaz utánoznia) kellene. De ez a neoklasszicista mozzanat, ami a „testvérművészetek" koncepcióját dicsőíti és az irodalmat tartja a hátrányos helyzetű testvérnek, egy második, ellentétes (a Negyedik fejezetben elemzett) tendenciát is elindíthat, ami elismeri, sőt bátorítja a verbális médium sűrítését, valamint nagyra becsüli homályosságát. On 20 Spectator, 416. szám, 1712. június 27. Ezt a bekezdést egészében idézem és hosszabban elemzem a könyvem harmadik fejezetében. 21 Lásd a Spectator 62. számát (1711. május 11.), ahol Addison az „igazi szellemességet", a „hamis szellemességet" és a „vegyes szellemeséget" határozza meg és hasonlítja össze egymással, főként arra alapozva, hogy mennyire aktívak vagy passzívak a verbális médium szerepét illetően, következésképpen pedig láthatóságának tudatosításában. Ezt a hatodik fejezetben fejtem ki bővebben.