Hajdú-Bihari Napló, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1957-05-30 / 124. szám
Migyártmánynl bevezetésével, »• /y . t\,/ jl. fi VÁLASZTÉKOT.I GÉPEK KORSZERŰSÍTÉSÉVELa OoUOHtyQyac fl MEH(mSEGEI Nem is olyan régen még arról vitatkoztak a debreceni Dohánygyárban: vajon elérik-e az októberi termelési szintet iá második negyedév végére? A vita azóta eldőlt. Ez év áprilisában az üzem dolgozói 13 százalékkal túlhaladták a múlt esztendei átlagot. Negyedéves szinten 400 000 forint tiszta nyereséget értek el. Áprilisban 202 millió szivarkát gyártottak. S bár megannyi gonddal-bajjal küzdöttek, az engedélyezett hat százalékos intenzitás csökkentést is figyelembe véve, az egy munkásra eső termelési érték a múlt esztendőhöz viszonyítva 97 százalékos. Szép teljesítmény. Áprilisban még lemaradás volt Szép, csak éppen nem elég. Mert az előírt 4,3 százalékos nyereséget csak nem érték el. Bér- és anyagköltségük egyaránt magas volt. Több dolgozóval sem termeltek annyit az első negyedévben, mint 1956 harmadik negyedében, jóllehet, a fizetésük 33 százalékkal emelkedett. Végeredményben tehát ráfizetéssel dolgoztak. Ezt felismerték a dohánygyári munkásasszonyok és az üzem vezetői is. A pártszervezet tagjai pedig megmagyarázták a dolgozóknak, hogy a termelés növekedése mindegyikőjüknek saját érdeke. A nyereségrészesedés jobb életlehetőségeket teremt a szivarkagyártás, vagy a csomagoló dolgozóinak és a népgazdaság egyensúlyát is biztosítja. Beszélgettem több emberrel a gyárban ezekről a kérdésekről. Valamennyien azt mondották: a pártszervezet, sorainak rendezése mellett a rentábilis termelés megvalósítását tekintette fő feladatának. Ennek érdekében kért segítséget a műszakiaktól és adott segítséget az egyes gyárrészlegeknek. Az eredménye ss második negyedévben már nyereség lesz Áprilisról már szóltunk. A második negyedévben pedig 23 millió szivarkával, 1600 mázsa fogyasztási dohánnyal és 50 mázsa nikotinnal többet ad a gyár, mint a múlt esztendő harmadik negyedévében. Értékben ez összesen 17 és fél millió forintot tesz ki! Ennyivel haladják túl az ellenforradalmi időket. A várható nyereség az első negyedévi 400 ezer forinttal szemben másfél-két millió forint lesz. Érdemes tehát körültekintéssel, nagyobb alapossággal dolgozni, mert ha száz százalékra teljesítik a tervet, az igazgatói alapból jutalmazásokat eszközölhetnek, év végén pedig a nyereségrészesedéssel gyarapszik a gyári aszszonyok fizetése. Ehhez elsősorban a termelékenység növelése szükséges. Mivel a dohányiparban 90 százalékos az anyagköltség, gyári viszonylatban is százezreket hozna csak néhány százalékos anyagmegtakarítás. Takarékosságot eredményezne a technológiai fegyelem betartása. Például: bosszúsággal fogadja a dohányos ember a keményre töltött cigarettát. Veszteség éri a gyárat is, mert az ilyen cigarettához több anyagot kell felhasználni. A június elsejével bevezetésre kerülő teljesítménybérezés gátat szab az ilyen gyártásnak. Ez a bérezési forma egyrészt megszünteti a korábbi szakmánybérrel járó plafont, tágabb teret enged a jó munkásoknak és ugyanakkor minőségi követelményeket is támaszt, tehát ösztönző hatású, s a gyár érdekeivel azonos. Változást hoz és népgazdasági szinten jövedelmező a kerti pipadohány gyártásának bevezetése. Ez a gyártmány jobb minőségű, mint a Hortobágy és más néven ismert pipadohányok. A kerti pipadohány első vizsgája a budapesti ipari vásáron lesz, ott kerül először a fogyasztóhoz. A dohányosok igényeinek jobb kielégítését szolgálja a kocsánytartalom csökkentése. Most bevezetik a gépi kocsánytalanítást. Papírvastúságúra istermészetesen a tervezett és már betervezett intézkedések felsorolása elég hiányos, nem számol be az üzemrészlegek munkáját segítő új módszerekről. Ezek is bizonyítják azonban, hogy a termelés további növekedése mellett a fogyasztó közönség igényeit is eredményesebben akarják kielégíteni. De szűk a gyár jelenlegi raktárterülete. A Delimítják a visszamaradt „finánclábszárakat”, majd egy gépen 0,3 milliméter vékonyságra vágják a kocsányt, így keverik a dohányt. A laposító gép már meg is érkezett, kísérleti munkákat végeznek rajta. A jövő hónapban a tiszai szivarkadohányt már a „kocsánytalanított” kocsánnyal árusítják. Új terméke lesz még ebben a negyedévben a Debreceni Dohánygyárnak a Mátra szivarka. Ha a kerti pipadohány és a Mátra gyártása sikeres lesz, ha tehát a dolgozók minden eszközzel segítik a tökéletes minőségi áru készítését, más értékes termék gyártását is megkapják. receni Dohánygyár ma az országban valamennyi dohánygyár közül a legtöbb anyaggal dolgozik. Jellemző például, hogy a Lágymányosi Dohánygyár feleannyi nyeranyagot használ fel. A debreceni gyár raktárterülete viszont a legkisebb ! Építettek ugyan egy 1600 négyzetméter területű raktárt, de nem tudják lefedni- Hullámpalára volna szükség. Felhasználjuk ezt az alkalmat is, hogy felhívjuk az építőipari vállalatok figyelmét: ha módokban áll, segítsenek a Dohánygyár nehéz helyzetén. Úgy gondoljuk, a gépi berendezés korszerűsítésével, az új gyártmányok folyamatos készítésével, a technológiai fegyelem további javításával, a minőségi termékek növelésével újabb sikereket érhet el a dohánygyár. Az eddigi eredmények igazolják az üzem kommunistáinak szavait, igazolják módszerük helyességét. A sikerek alapja csakúgy, mint eddig, a pártszervezet további jó munkája, felvilágosító tevékenysége, segítségadása kell, hogy legyen. Ez az üzem nem panaszkodhat kollektívájára sem. Annak idején jó talajra találtak itt a termelékenységet növelő, a gépek jó kihasználását és a minőséget biztosító mozgalmak- Nem ártana ezeket a mozgalmakat sem felújítani, hiszen hasznuk volt esztendőkön át. Most, amikor előbbre akarunk lépni, még nagyobb szükség van rájuk. S. Gy: Kicsi a raktár! Pályázati felhívás A Napló Szerkesztősége pályázatot hirdet szépirodalmi jellegű prózai írásokra. A pályázó falujának, községének, ellenforradalmi eseményeivel foglalkozzék, illetve annak egy kiemelkedő mozzanatával Az írások lehetőleg rövid terjedelműek legyenek, hogy azokat a szerkesztőség közlés céljára felhasználhassa. A beküldött pályaműveket jutalmazzuk- A szerkesztőség három díjat tűz ki: Egy 500 forintos első, egy 300 forintos második és egy 200 forintos harmadik díjat. A beküldés határideje: július 20. Eredményhirdetés: augusztus 20-án, alkotmá telink ünnepén. A magyar képzőművészek Kritika című folyóiratának május havi számában lapozgatok. Csak amolyan böngésző kedvvel, érdeklődő hévvel, mint akit izgat egy másik művészeti ág holállása, problémája. Mert képzőművészetünkben ugyancsak zajlik az élet. A tavaszi tárlat vitái országos hullámokat vetettek, s az „absztrakt elvű” csoport talán meg sem érdemli azt a nagy hajcihot, amit kritikusi berkekben csaptak miatta-De jelen esetben mégsem ez adta kezembe a tollat. A képzőművészet szuverén joga, hogy házatáján olyan ütközeteket vívjon, amihez éppen kedve van. Legfeljebb annyit mondhatok, hogy a végső szó, tehát a perdöntő mégis csak az lesz, ami a legteljesebben, legművésziesebben fejezi ki korunk vívódásait. Hát akkor miért okvetetlenkednek a képzőművészek házatáján? Ezért: A folyóirat 11. oldalán ugyanis egy nagyon érdekes hírre figyeltem fel. Pályázatok, megbízatások címen a következőket olvasom: „Debreceni pu. Postaház felvételi kupolacsarnokának két végfalán elhelyezendő sgraffito megtervezése (egyenként 54 négyzetméter). Részv. díj: 12 000 forint. Részt vettek: Domanovszky Endre, Hintz Gyula, Szentgyörgyi Kornél, Szentiványi Lajos (Bán Béla nem küldött be munkát). A beérkezett pályamunkák alapján az egyik falfelületre Domanovszky Endre pályaművét fogadták el, míg a másik sgraffito megtervezésére újabb pályázatot írtak ki Domanovszky Endre, Hintz Gyula és Szentiványi Lajos festőművészek bevonásával.” „A debreceni új pályaudvar postaépületének felvételi termében a bejárattal szemben levő falon elhelyezésre kerülő három darab, egyenként 4,5 méteres mozaik megtervezése. Részv.díja 8000 forint. Részt vettek: Gadányi Jenő, Miháltz Pál.” |Y megvallom őszintén, mikor •*-” e szaknyelven megfogalmazott két közleményt olvastam, elcsodálkoztam. Hogyan? Nem tévedés ez? S aztán megnyugtattam magam: nem — Ha a közlésnek hinni lehet, a pályázat minden kétséget kizáróan Debrecenről beszél. Az új pályaudvar postaépületéről - mikor lesz ez még kész? — és a postaházról. Ahogy a magam nyelvére lefordítottam, körülbelül arról van szó, hogy a két épület ékességét festményekkel is — képzőművészeti alkotásokkal — emeljék. Eddig természetesen nincs is semmi hiba. A baj ott kezdődik, hogy ez a pályázat roppant ravaszul, roppant fondorlatosan létetett A képzőművészeti szövetség azt kész örömmel tudomásul veszi, hogy Debrecenben alkotási alkalom — nem keresett? — adódott, arról azonban egyszerűen elfeledkezik, hogy Debrecenben képzőművészek is vannak. Csodálatosképpen a debreceni festők a folyóirat lapjaiból értesültek az eseményről, amikor már pontot is tettek a mondat végére. — Igaz, végeredményben 20 000 forint a tét s azt úgyse nem mindegy, hogy ki vágja zsebre. — Nem vagyok én szálkakereső, de az eseten mégis elgondolkoztam. S leginkább akkor, amikor Maksai László cikkében — Képzőművészetünk tagozódásának indokai — az alábbi passzust olvastam: „A túlzott centralizmus is hátráltatta a differenciálódást. A kezdeti években művészeti szerveink centralizálását az új törekvések önvédelme bizonyos mértékig indokolta. Ma azonban már a túlzott centralizmus fékezi művészetünk fejlődését, mert alkalmasak arra, hogy bizonyos körök monopolisztikus helyzetet biztosítsanak a maguk számára, holott mindnyájan valljuk, hogy a művészet területén a tehetségesek versenyének intézményes biztosítása különösen fontos követelmény” Tehát még ez is. Prédikáljuk a vizet, s közben megisszuk a bort. Haj haj, képzőművészeti szövetség. Ezért nem kellene ilyen naturálisan csinálni. Kicsit absztraktabban, hogy a látszat is mentődjék- Például úgy, hogy néhány debreceni festőművészt is bevonunk a pályázatba. Nagy baj nem történik, legfeljebb kizsűrizik őket. A pénz meg úgyis megmarad. (iroda) kritikába avagy ami egy pályázat mögött meghúzódik Debrecen irodalomtörténetének legékesebb lapjait kell betöltenie annak a fejezetnek, amely Jókai Mór, a költőfejedelem és Debrecen városának és népének kapcsolatairól szól. Ez az összeköttetés a költő haláláig tartó legbensőbb érzelmekre támaszkodó barátságon alapult. Kezdődött a 48-as szabadságharc idején, amikor Jókai Debrecenben fiatalos lendülettel, mint újságíró harcolt a lankadni készülő nemzeti érzés felemeléséért az Esti Lapok hasábjain, és részt vett a városba menekült íróvilág összejövetelein, melyen Petőfi Sándor és Vörösmarty Mihály barátainak részvétele mellett megbeszélték a magyar irodalom jövőjének alapvető gondolatait. Jókai a szabadságharc után öt ízben járt Debrecenben s nyilatkozataiból meglehet állapítani, hogy ezt a várost és annak népét örökre a szívébe zárta. Erről tanúskodnak Debrecennel foglalkozó írói művei is,, mint a „Debreceni lunatikus”, melyben a kollégiumi diákéletet örökítette meg, tudós professzor Hatvani emlékét az „Eppur si muove“, a Hortobágyot „A sárga rózsa” ” regénye és forradalmi időkről szóló írásai pedig Debrecen lelkének sokszínű pompáját tette halhatatlanná. Többszöri debreceni tartózkodása közül emlékezetes 75 év előtti látogatása az 1876- ban alakult Petőfi-Társaság első vidéki vándorgyűlésén, 1882 május utolsó napjaiban, amikor mint annak elnöke érkezett Debrecenbe. A város nagy ünnepélyességgel fogadta író és költő vendégeit, akiknek sorában voltak Jókain kívül Várady Antal, Komócsy József, Kiss József, Günther Antal, Endrődy Sándor, Eötvös Károly, Teleki Sándor, Szász Gerő, Bartók Lajos, Reviczky Gyula, Abafi Lajos, P. Szatmári Károly, Szana Tamás, Ötvös Adolf, Prém József, Tóth Endre, Csengey Gusztáv, Kvassay Endre, Bodon József és mások. Simonffy Imre polgármester üdvözlő szavaira Jókai válaszolt röviden. Jókai megnyilatkozásai még ma is eleven erővel hatnak és ékes bizonyságai költő zsenijének. Mikor tiszteletére a kollégiumi ifjúság fáklyás zenével tisztelte meg, Erőss Lajos szenior (a későbbi püspök) beszédére ezeket mondta: Az ihletett költő nem kérdezi, hogy hallgatják-e, zeng a börtönfalaknak, mint Balassa Bálint, zeng a pusztáknak, mint Petőfi és zeng kicsúfolóinak, mint Debrecen nagy szülötte, Csokonai Vitéz Mihály. Mi volt a nagy korszakalkotó eszme Petőfi költői működésében? Felemelni a magyar nép költészetét s irodalmi nyelvvé tenni, magas poézissé tenni, a pusztát felvinni az Olimpuszra. Ez az eszme diadalmaskodott az irodalomban s diadalt ült az életben, ez az eszme felemelte a magyar népet magyar nemzetté. Másnap délben a Petőfi Társaság tagjai a színház épületének fülkéjében elhelyezett Petőfi-szobrot virággal borították el és megkoszorúzták. A felolvasó ülés a színházban volt. A színpadon létesített emelvényen foglaltak helyet az írók és nagyközönség jelenlétében Szana Tamás, Várady Antal, Komócsy József, Szász Gerő adták elő írói műveiket. Utoljára Jókai jelentkezett a „Drága fütty“ című munkájával, mely viharos tetszést keltett. Jókai vezetése alatt a Petőfi-Társaság tagjai leleplezték a Hunyadi utca (akkor Várad utca) végén lévő alacsony, rozzant ház falára elhelyezett emléktáblát. Ebben a házban lakott ugyanis Petőfi 1844 dermesztő hideg telén és nagy nyomorúságban, éhezve élt és alkotott A következő napon a pallagi gazdasági akadémiát látogatta meg. Az ifjúság felkérte Jókait, hogy a 46. parcellában elvetett nemesített búzát kapálja meg. Jókai megragadta a kapát és görnyedezve végezte el ezt a mezei munkát. A 46-os parcellát Petőfi Sándorról nevezték el, az ott termett búzát pedig Jókai-féle nemesített búzának. Ezek a nevek évtizedekig éltek a pallagi akadémia emlékei között. Jókainak meghitt jó barátja élt ez időben Debrecenben. Könyves Tóth Mihály ref. lelkész, aki 1849-ban lelkes szónoklataival élesztette a szabadság szent tüzét s ezért hosszú rabságot szenvedett az olmützi várbörtönben. Alakját a Kossuth-szobor is megörökíti. Jókai, ha Debrecenbe érkezett, mindig K. Tóth Mihálynál szállt meg ezúttal a Széchenyi utcai ref. lelkészlakban, ahol Debrecen híres egyházszónoka teljesített szolgálatot. Jókai minden szabad idejét ott töltötte és nagy érdeklődéssel hallgatta a papiak oszlopcsarnokában barátjánál jelentkező emberek ügyesbajos dolgainak előadását. Az előző évben, 1881 őszén Jókai részt vett a zsinati gyűlésen is és két hétig volt a Széchenyi utcai paróchia vendége. Az egyik oszlophoz támasztott karosszékben ült és eléje tett kis asztalon készített jegyzeteket egyik debreceni tárgyú regényének alakjairól, akiknek élő másai ott vonultak el előtte. Érdekelte a nagy írót a debreceni nép gondolkozási módja, beszéde, melyből gazdag költői fantáziájával formálta meg új regényének pompás figuráit. A Petőfi Társaság tagjai már napokkal előbb elutaztak, Jókai csak egy hét múlva hagyta el Debrecent. Még ugyanezen évben visszatért feleségével, Laborfalvy Rózával, a kiváló drámai művésznővel, s ezúttal is írói munkássága hozta vissza. Elvállalta az Osztrák—Magyar Monarchia írásban és képben című harminckétkötetes műnek szerkesztőbizottsági tagságát és ambicionálta, hogy a Debrecenről szóló fejezetet maga írja meg. Ezen írásához szükséges adatok gyűjtése céljából töltött Debrecenben hosszabb időt. Akkor is K. Tóth Mihály barátjának vendégszerető házánál szállt meg s ott rendezte kéziratait nyomda alá a történeti részében szállásadójának gazdag ismereteire támaszkodva. Jókai ekkor írta Debrecen múltját megörökítő ötsoros emlékversét, amely márványtáblára kívánkozik. Íme: Századok vihara közt Debrecent nem védte kőfal* De védte ész, tudomány* szorgalom, Erkölcs, hűség, honszeretet. Ez tartotta, ez tartja meg. Ha az elődök késtek is ezen emléksorok kőrevésésével, a hálás utókornak lenne kötelessége a mulasztást pótolni, most 75 évvel a nagy író utolsó debreceni látogatása után. Massa Sándor A PETŐFI-TÁRSASÁG ELSŐ VIDÉKI VÁNDORGYÜLÉSE 75 ÉVVEL EZELŐTT DEBRECENBEN Jókai Mór baráti kapcsolatai a város népével Egy francia gyógyszer és az életszínvonal Mindjárt előrebocsátom, hogy jómagam sem vagyok elégedett életszínvonalammal. Szeretnék több könyvet, ruhát, szép bútorokat vásárolni. Remélem, hogy erre nekem is, másnak is előbb-utóbb (inkább előbb, mint utóbb) lehetőségünk is lesz. De a napokban kezembe került egy Franciaországból érkezett gyógyszeres doboz, s ez késztet e sorok megírására. Az orvosságot rokonom, az Állami Népi Együttes tagja hozta Párizsból tüdőbeteg húgának. A gyógyszert a tüdőbetegek biztosan jól ismerik: PAS a neve. Hogyne ismernék, amikor minálunk ezt az orvosságot a tüdőbajosok ingyen kapják a tüdőgondozó intézetekben, a hozzá tartozó izomiciddel együtt. Művész rokonom viszont kifizetett ezért az egy doboz francia gyógyszerért, amely körülbelül két hónapra elegendő, mintegy 270 forintnak megfelelő frankot. S elmondta, hogy odakint ezt a betegeknek saját pénzükért kell megvásárolniok — ha bírják, ha futja nekik. Hogy miért vette meg a gyógyszert Párizsban, amikor húga ezt Debrecenben ingyen is megkapja? Hát istenem, mit meg nem tenne az ember beteg húgáért, hátha éppen ez a párizsi gyógyszer segít rajta? (Megjegyzendő, hogy a beteg a magyar gyógyszertől is nagyon szépen javult.) Mi a tanulsága ennek az esetnek? Mindenesetre az, hogy a magyarországi tüdőbetegek csupán abból, hogy a PAS-t ingyen kapják, havonta körülbelül 135 forintnyi kiadástól szabadulnak meg. Nem kétséges, hogy a tüdőbaj elleni gyógyszerek ingyenes kiosztása jelentősen hozzájárult a tüdőbeteghalandóság nagyméretű csökkenéséhez hazánkban. Valaki azt mondhatná erre, hogy jól van, a szegény tüdőbetegek igazán megérdemlik az állami segítséget — ez az egy, eset tehát az égvilágon semmit sem bizonyít. Viszont ami a felszabadulás óta eltelt időben a magyarországi lakosság egészségügyi ellátásának javulását illeti, erre ezer meg egy, példát lehet említeni. Ki hallott például manapság angolkóros megbetegedésről? Én nem, bár elvétve valószínűleg még ma is előfordul ez a régebben nagyon k is gyakori gyermekbetegség. Az óláb, az ikszláb, a karikaláb, a görbe csontozat azelőtt — sajnos — nagyon gyakori volt, különösen a „szegényebb néposztály“ gyermekei között. Ma pedig? Ha megszületik a csecsemő, azonnal ingyenes orvosi és védőnői felügyelet alá kerül, s úgy szúrkálják szegénybe egymásután a csonterősítő D-vitamin injekciókat, védik az angolkór (és persze minden másfajta gyermekbetegség) ellen. Hogy egy harmadik példát is említsünk! A mai általános iskolás gyermekeknek pillanatnyilag talán kellemetlen is, hogy annyi védőoltást kapnak — de milyen jó érzés szüleiknek, hogy fiaik és leányaik ma már jóformán megszabadultak a régebbel, olyan súlyos gyermekbetegségtől, mint a torokgyík, s még egy sereg más bajtól is megóvja őket az oltás. Gondolunk-e rá, hogy ez a rengeteg orvosság, injekció, oltás, gyógykezelés mennyi pénzébe van államunknak? Ha mindezt az összeget nekünk kellene megfizetnünk, bizony tetemes summa jönne ki. S biztos, hogy a szülők túlnyomó többsége valóban gyógyszerre költené ezt a pénzt, hiszen ki ne védené meg gyermekét előre a betegségtől, bármily áldozatok árán is? S az egészségügyi juttatásoknak csak egy kis töredékét említettük, nem is beszélve azokról a más irányú szociális kiadásokról, amelyekkel az állam hozzájárul mindennapi gondjainak enyhítéséhez. Persze, szocialista típusú államban éppen ez a természetes. De a dologhoz hozzátartozik az is, hogy amikor abban a bizonyos kis zacskóban elénk rakják keresetünket — ne feledkezzünk meg ezekről a rejtett forintokról sem, amelyeket az előbb említett — és más — címeken ugyancsak megkapunk. Igaz, hogy ezeken a rejtett forintokon nem lehet kenyeret és húst vásárolni, de ezek — mivel rengeteg fajta kiadástól szabadítanak meg bennünket — mégis csak jövedelmünket szaporítják. Ugye nem árt néha elgondolkozni, ha egy külföldről ide szakadt gyógyszeres doboz kerül az ember keze ügyébe? P. P.