Hajdú-Bihari Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-30 / 151. szám
özpont kiható u. i.) rendeztekssy Ferenc képzőműveldei évzáró tárlatát. A Dob és Hajdú-Bihar Megyei Művelődészpont keretében működő amatőr párt ezzel a bemutatkozásával is tovább gazdagította eddigi sikeres szerepléseinek sorát. A képzőművészet szeretete, az alkotás - rajzolás, festés, mintázás - öröme köti össze a csoport tagjait, akik a gyárban, üzemben, irodában vagy iskolában eltöltött napi munka után sajátítják el a képzőművészetben való jártasság alapjait. Az idei év eredményét reprezentáló kiállítás anyagának tematikája széles skálájú, bemutatja a stúdiumok, kötelező jellegű tanulmányok - aktok, arcképvázlatok, csendéletek, tájrészletek - gazdag sorát, a merészebb fantáziát megcsillogtató dekoratív, absztrakt ötletekig. Néhányat kiragadva a mintegy huszonöt kiállító több mint száz műve közül, Szoboszlai Kálmán dekorativitás iránti érzékenységéről valló képeit és rajzait, Almer Zsuzsa montázsait és stilizált olajképeit, a plaszticitás iránt fogékony Szabó Csaba széntanulmány-sorozatát jegyezhetjük fel. Megemlíthetjük még Burai István és Berta Ágnes érzékeny színharmóniájú festményeit és Győri László igényes fémdomborításait. Egyes, a tanulásnál nélkülözhetetlen témák, különösen sokat szerepelnek, ezeken a munkákon jól lemérhető, ki hol tart tanulmányaiban. A csendéletfestés területén méri össze tudását Kenyeres László, Mester Valéria, Bereczky Sára, Pazonyi László, Bíró Erzsébet, Fatér László, Kántor Gyula, Fátyol Zoltán, Sarkadi Attila. Képeik különböző részleteket mutatnak meg a tárgyi valóságból. A csendéletek mellett tájkivágások, utcarészletek változatos képi megoldásai vonultak fel a kör kiállításán. A képek ízelítőt adnak abból is, hogy a jártasság milyen fokát érték el a kör tagjai a színkezelésben. Bátortalanabb kezdeményezésektől, önállóbb megoldásokig találhatunk erre példákat. Színválasztásban általában a sötétebb tónusok kedvelése jellemző, az oldottabb pasztell színek kevesebb teret kapnak. A képek technikai kivitelezésénél különböző perspektivikus lehetőségek csillannak meg, ötletes megoldásokat találhatunk a felülnézetből ábrázolt tárgyaktól, az egyszerű, minden perspektívát mellőző vázlatokig. A nagyszámú kiállított mű nem lép fel egyértelműen az önálló műalkotás igényével, többségükben találmányok, sikeres kísérletek a műalkotás mélységeibe való behatolásnak, a képzőművészet minél mélyebb és eredményesebb megismerésének útján. Az itt kiállított képek által egy jól irányított, aktív, a képzőművészet szeretetétől áthatott, fejlődőképes amatőr csoport képe bontakozik ki előttünk. A tárlat tanulsága alapján jól sikerült, eredményes évet fejezett be a Medgyessy Ferenc képzőművészeti kör. M. Szabó Anna Felszabadultan, tiszta szívből daloló, népviseletbe öltözött, pántlikás, bőszoknyás, hímzett papucsot, kislányok, kackiás kalapos, lobogó ingujjú legénykék kerítették be a Bartók termet, mintha a fel-felszökő tapsvihart, a tenyerek önfeledt jókedvű összecsattanását csak a szabadon hagyott hátsó ajtón akarták volna kiengedni. A hátsó ajtón, hogy minden errejárónak, Bika előtt sétálónak, cél nélkül őgyelgőnek megbizseregtesse kíváncsiságát az ünneplés. Hogy legalább részesedni vágyjon a közös öröm utolsó pillanataiból! Mint minden igazi, nagy örömöt e mímelni azt sem lehetett, amely itt, a Bartók teremben fogta el a nézőt, a csekély számú közönséget. Miért is volt ez öröm? Június tizenharmadikétól huszonharmadikáig, másodízben rendezték meg Debrecenben a népi táncos úttörők országos táborát. A megyék legjobb gyermekcsoportjai töltöttek tíz napot a nagyerdei táborban. Itt volt a miskolci, a gyöngyöstarjáni, a nagykanizsai, a tatabányai, a kőszegi, a bátmonostori, a nagykátai, a székesfehérvári, a mezőmagyari, a vági, a pásztói pajtások megyéjük képviseletében. Hajdú- Biharból a Hajdú Táncegyüttes úttörőcsapata táborozott, pihent, szórakozott és dolgozott, próbált nap mint nap igen fegyelmezetten, igen keményen, a többi pajtáshoz hasonlóan. A tábor vezetői az odaadó, lelkes munkára szándékoztak koronát tenni azzal, hogy június 21-én, vasárnap bemutatót rendeztek az összes csoport részvételével. És jóformán közönség, érdeklődő sereg részvétele nélkül — mint kiderült. Pedig a rendezőket, a jegyárusítókat, a tábor kultúrfelelősét nem lehet elmarasztalni. Több mint ezer jegyet eladtak. A bevételt az árvízkárosultak megsegítésére ajánlották fel. Lehet, hogy akik kifizették a belépődíjat, még csak nem is gondoltak rá, érdemes lenne megnézni ezeket a táncoló gyerekeket? A „nézők” kiadtak öt forintot jótékony célra, de önmagukkal szemben nem voltak jótékonyak. Különben bizonyára megnézik a Perenyei seprűst, a Kalocsai párnástáncot, a Sapkás verbunkost, a Borsodi fonójátékot, hogy csak egy párat említsek a sikerült bemutatószámok közül, mint érdemeseket a szórakozásra, felüdülésre. „Úgy érezzük, nemcsek a gyerekek kaptak jutalmat, hanem ők is adtak: szép színfoltot jelentett a tábor a város életében . . Minden táborozó táncosnak további jó munkát kívánunk, és bízunk benne, hogy jövőre ismét találkozhatunk Debrecenben” — mondotta a bemutató befejezéseképp Reszler Ernesztin, a tábor kultúrfelelőse. Szépen csengő szavai mögül fel-feltolakodtak a kétely hangjai is. Mert szép színfoltot jelentett-e valóban a tábor? Továbbá: mik az akadályozók, miért csak bízni lehet abban, hogy jövőre ismét Debrecenben találkoznak a pajtások? E kérdésekre is vártam a választ, amikor felkerestem az egyetemi sportpálya mögött elterülő árnyas, csendes táborban Molnár György táborvezetőt, Kovács András vezetőhelyettest, Kardos Lászlóné szakvezetőt és Reszler Ernesztint. Kovács András ezeket mondta: — A népi táncosok tábora, mint általában minden tábor, hármas cél elérése érdekében toborzódik. Egyrészt a megyék legjobbjainak megjutalmazása a célunk, másrészt a gyerekek szakmai továbbképzése, harmadrészt pedig a mozgalmi munkában, életben való jártasságok, készségek kialakítása, fejlesztése. Szorosan összefügg ezzel, hogy a táboron belül minden mozgalmi keretben történik, az úttörőmozgalmi formaságok szerint. A szakmai részről: a szakvezető kiválasztotta és gyakoroltatta a hozott táncok közül azokat, amelyek az együttes bemutatóra legmegfelelőbbeknek tetszettek. Elmondhatjuk, hogy gyarapodott a pajtások tánctudása, bővült szakai ismeretük. Ami a jövőt illeti: vannak rendezvények, amik egyes városokban hagyományossá válnak. Debrecenben elevenek a népi táncok hagyományai. Ha már két évig helyt adott ez a város az ország legjobb együtteseinek, akkor jó lenne ebből hagyományt csinálni. Csillebércet két évig rekonstruálták, s fennáll az a lehetőség, hogy jövőre már oda kerülnek a népi táncos gyerekeink. Mi pedig ragaszkodnánk hozzájuk, s ahogy hallottuk, ők is, dunántúliak, észak-magyarországiak is szívesen visszajönnének ide. Jól érezték magukat itt, ragyogó volt a hangulat, lelkes kis közösségek formálódtak. » Nem messze attól a padtól, ahol a tábor vezetőivel beszélgettünk, egy másik kis közösség formálódott. A Megyei Művelődési Központ gyermektáncoktatói tanfolyamának első éves hallgatói ismerkedtek a tánc, a mozgás alapelemeivel, a gyakorló teremben pedig a másodévesek vettek részt esztétikai szemináriumon. Ragyogó kezdeményezés egy időben tartani a tanfolyamot és tábort! A tanfolyam hallgatói eleven „próbababákon” gyakorolhatják az oktatás mesterségét Kihasználták-e vajon ezt a lehetőséget? — kérdezem Kardos Lászlónétól. — Nem, vagy alig-alig. A tanfolyam előadásai, foglalkozásai a legtöbb esetben függetlenek voltak az úttörők munkájától. Pedig nekem mint szakvezetőnek alig volt segítségem. Debrecenbe már felkészült úttörőcsoportok jöttek, és nem tarthatott velük az iskolai csoportvezetőjük, sem a zongoristájuk. Fogadtunk ide egy zongoristát, meg kellett tanulnia vagy tizenöt új számot, össze kellett szoknia a csoportokkal, egyszóval sok idő elment látszólag fölösleges dolgokra. Feltétlenül szükség lenne arra, hogy a csoportvezetők itt legyenek a gyerekeikkel. Biztosan eljönnének társadalmi munkában is. Még egy égető probléma: rossz a táborban a próbalehetőség. Ha nem esik az eső, szabadtéren lehet ugyan gyakorolni, de rosszabb idő esetén az egyetlen, betonozott teremben hamar kikészülnek a bokák, lábak. És egyszerre csak huszonöt-harminc fő próbálhat. Nagyon elkelne egy fedett, parkettás próbaterem. — Hogy miért maradt el a közönség a bemutatóról? Debrecen aligha tudott arról, hogy itt országos úttörőtábor van. Különben biztosan többen eljönnek a Bartók terembe. A jövőben, talán már jövőre is, szép színfoltot jelenthet a tábor a város életében. De addig még meg kell oldani a próbatermi és egyéb gondokat. És tudatosítani kell a várossal, az iskolákkal, a népi tánc iránt érdeklődőkkel az úttörők országos táborának jelentőségét. Biztosítani kell a gyerekek magas színvonalú tánctudásához a magas létszámú közönséget. Hogy igazán jól érezze magát mindenki. M. 3. Chapotázó bokák NÉPI TÁNCOS ÚTTÖRŐK ORSZÁGOS TÁBORA Népviseletbe öltözött úttörő táncosok a debreceni utcán A nagy sikerű „Sapkás verbunkost” bemutató vági fiúk SZABÓ LÁSZLÓ-SÓLYOM JÓZSEF: Kémek a búvárhajón Ez a tárgy olyan volt, mint egy repülőgép légcsavarjának kicsinyített mása. — Hát ez meg mi? S hogy kerül ide? — kérdezte Ranken. A tiszt elmondta ... Néhány hónappal előbb a német hajóstiszt egy New York-i bárban megismerkedett bizonyos Fritz Soehnnal, egy idős amerikai némettel, akit a környéken csak Papa néven ismertek. Soehn tétovázás nélkül közölte a tengerésztiszttel, hogy a führert és hazáját kívánja szolgálni, s ezért akar vele kapcsolatot tartani. A későbbiek során a kocsmában át is adott a tengerésznek egy légcsavarmodellt. Közölte, hogy a kis légcsavar abból a gyárból származik, ahol ő üzemvezetőként dolgozik. — Otthon tudni fogják, mi ez . .. — mondta, s egyelőre többet nem volt hajlandó elárulni. Nos, ezt hozta el a hajóstiszt Rankennak, aki mérnök volt, de hiába vizsgálta a kis légcsavart, semmi különöset nem fedezett fel rajta. Elküldte Berlinbe a Luftwaffe, vagyis a légierők vezérkarához is, ám ott sem fedeztek fel különösebbet a csöppnyi propelleren Ranken ennek ellenére azt javasolta a tengerésztisztnek, hogy tartsa az összeköttetést továbbra is a Papával, hátha egyéb értékes adatokat is tud szolgáltatni az amerikaiak felfedezéséseiről. A tengerésztiszt három hét múlva ismét jelentkezett Rankennél, s ekkor két csomagot vett elő. . .— Hát most meg mi jót hozott? — kérdezte Ranken. A hajós elmondta, hogy Soehn révén megismerkedett egy Paul nevű amerikai némettel, aki ugyanabban a gyárban dolgozik, ahol Papa üzemvezető. Ez a gyár az úgynevezett Norden-gyár, s Paul az egyik futószalag főellenőre, ő adta át a két csomagot, hangsúlyozva, hogy rendkívül értékesek. — És mennyit kért érte? — kérdezte Ranken. — Semmit! Pedig megkérdeztem tőle, hogy milyen díjazásra számít, és azt a kérdést is föltettem, hogy menyiért szerezne be egyéb tervrajzokat, amelyek bennünket érdekelhetnének. Úgy tett, mintha dühös volna. Egyre csak azt hangoztatta, hogy amit csinál, azt kizárólag Németország érdekében teszi. Ranken régi róka volt az Abwehr szolgálatában, alaposan ismerte a kémkedés furfangjait, s ezért kissé furcsának találta, hogy akad olyan ember, aki visszautasítja a pénzt. A kis csomagocskák tervrajzokat tartalmaztak, amelyek Ranken számára túl bonyolultak voltak ahhoz, hogy megfejthesse. Így aztán ez a csomag is a német légügyi minisztériumhoz került, de ezúttal is az a válasz érkezett, hogy a rajzok nem tartalmaznak semmi különöset. A légierők vezérkara szerint az amerikai német ily módon akar pénzhez jutni... Ranken ekkor már nem elégedett meg ezzel a válasszal, mert sehogyan sem akarta elhinni, hogy akad egy ember, aki szolgálataiért nem kér pénzt, viszont értéktelen tervrajzokat ad át a náci hírszerző szolgálatnak. Az Abwehr éppen ezekben a hónapokban kezdett hozzá egyesült államokbeli kémhálózata kibővítéséhez, így Rankennak személyesen is találkoznia kellett Duquesne-nel, és más amerikai ügynökeivel. Ezért úgy határozott, hogy átutazik az Egyesült Államokba, és ennek során kivizsgálja a pénzt visszautasító ügynök esetét. Dr. Ranken a Bremer nevű hajón kelt át az Egyesült Államokba, és néhány nap múlva meg is érkezett New Yorkba. Az FBI — anélkül, hogy dr. Ranken ezt sejtette volna —, még partraszállás közben lefényképezte. Szállodába költözött, de aztán néhány nap múlva egy másik helyre hurcolkodott, az Abwehr óvatossági rendszabályainak megfelelően. Amerikai tartózkodása idején szakadatlanul változtatta lakóhelyét. Közben találkozott Duquesne-nel, utasítást adott neki különböző szabotázscselekményekre, amelyeket csak akkor kell végrehajtaniuk, ha az USA hadba száll Németországgal. Rankennek sok dolga volt, így csak egy idő elteltével tudott komolyabban foglalkozni a tervet ingyenesen átadó emberrel. Egy este elment abba a sörözőbe, ahová a Papa szokott járni, aki most is ott ült megszokott helyén. Ranken bemutatkozott neki, s azt mondta magáról, hogy a német hajóstiszt barátja. Beszélgetés közben óvatosan érdeklődni kezdett Paul iránt. — Nem ez az igazi neve! — válaszolta Papa. — Hermann Langnak hívják, de ha komolyan érdekli, látogasson el hozzánk. Ranken örömmel fogadta a meghívást, és azonnal meg is beszéltek egy időpontot, másnap este hét órára. Ranken pontosan ott volt. Az idősebb ember köszöntötte, majd leültette vendégét, aztán egy sovány, barna férfit vezetett be, aki szemüvege mögül jól szemügyre vette Ranken doktort. A Papa bemutatta őket egymásnak. Lang nem volt túlzottan bőbeszédű, sőt igen bizalmatlannak mutatkozott. Az Abwehr ügynökének az volt a benyomása, hogy egyszerű munkással áll szemben, aki csupán szaktudásának köszönheti, hogy a Norden-gyárban kinevezték termelési ellenőrré. -34- -35- -36- HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. JÚNIUS 30.