Hajdú-Bihari Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-04 / 103. szám
Tizenévesek és az irodalom Közhely már a megállapítás a közművelődési körökben: az általános iskola elvégzése után kevés fiatal marad rendszeres olvasó még azok közül is, akik iskolásként gyakran látogatták a könyvtárat. Némi javulás mutatkozik ugyan — helységenként más és más arányban —, a tendencia gondja azonban még mindig terhel bennünket. Pedig éppen most, az Olvasó Népért mozgalom idején különösen figyelnünk kellene erre a generációra. Mi lehet az ok és magyarázat? Tanulmányokat lehetne róla írni. Talán az is, hogy az iskolában nem sikerül eléggé megszerettetni a könyvet a fiatalokkal, az olvasás inkább teher, mint felszabadulás; inkább kötelesség, mint kikapcsolódás. S amikor az élet új terheket rak a fiatal vállra, akkor nyilvánvalóan ott könnyít magán, ahol legkevésbé fájdalmas, elmarad hát — végleg vagy ideiglenesen — a könyvtől. Ezért örülök minden olyan kísérletnek, próbálkozásnak, amely arra irányul, hogy a fiatalokat közelebb hozza az irodalomhoz. Nemigen érdekel, milyen a forma, a célt szeretném mögötte látni s kibontani, mert ezt tartom fontosabbnak. S miután mostanában néhány esetben láttam kedvező példákat, elmondanám, hátha okulhat belőlük valaki. Könyvtárban Meghívtak egy beszélgetésre az irodalomról a Szakszervezetek Megyei Tanácsa könyvtára szakmunkástanuló klubjának fiataljai. A név hosszú és csúnya, nem is lényeges. Az a lényeges, amit ott láttam. Húsz-huszonöt fiatalt, tizenéveseket, ültek a könyvek között és beszélgettek, olvasgattak. Beszabadították őket a könyvtárba egyedül, telis tele a polcok könyvekkel, ők magnót hallgatnak, és közben felnyúlnak a polcra, leemelik, ami megtetszik nekik. Barátkoznak. S én az egészben ezt tartom legfontosabbnak. Ezt a barátkozást. Hogy a könyv e fiataloknál természetes velejárójává válik a szabad időnek, szórakozásnak. S nem fontos, mit kérdeztek az irodalomról, az a fontos, hogy kérdeztek, hogy érdekelte őket. S hogy természetesen érzik magukénak a könyvtárat. Nem is tudom elmondani, milyen nagy dolog az, hogy a könyvtárak így kitárulnak a fiatalok előtt. Először talán nem is azért, hogy olvassanak, hanem azért, hogy ott legyenek. S a könyv varázsa megérinti őket, kezükbe veszik, elviszik, elolvassák. Barátkoznak vele. Nemes, szép, tiszta barátság. Bár minden könyvtárban lenne ilyen klub! Mint ahogy tudom, sok van Debrecenben is, a megyében is. A különböző üzemi, szakszervezeti könyvtárak is feladatuknak érzik, hogy odakapcsolják a fiatalokat. Jó ezt látni és tudni. A könyvtár megnyitja kapuit, baráttá válik. S aki egyszer ezt a barátságot elfogadta, annál bizonyosan örökké tart szépiskolában is vele. Pedig különsen szeretik a verset is, a regényeket is. Hol lehet a hiba? Magam sem tudom pontosan megállapítani. De azt láttam, hogy a rezonanciára való készség megvan bennük. Talán gyakrabban kellene az irodalom példáját emberségről, magatartásról, normákról elébük tárni, hogy ráérezzenek: mi mindent rejthetnek a könyvek magukba. Mi mindent, ami számukra is fontos. Éppen abban, amivel most küzdenek: megtalálni helyüket a világban, az emberek között és megtalálni önmagukat. Iskolában különös volt a harmadik délután is. Négy kislány hívott meg az egyik gimnáziumba egy irodalmi délutánra, ahol ők olvasták fel saját verseiket. Érdekelt a dolog, elmentem. S már kezdet kezdetén meglepődtem, ugyanis saját verseik előtt klasszikus és mai költők verseit olvasták fel a sajnos csekély létszámú közönségnek. Nem nagyképűségből, nem azért, mert egybevethetőnek érezték ezekkel saját írásaikat. Dehogy. Versélményeikről akartak számot adni, azt továbbítani, ami nekik tetszett, ami őket megragadta. Aztán jöttek a versek. Diákversek. Sete-suta versek általában. Jó sorokkal, eredeti friss meglátásokkal. S jött ezekkel a versekkel valami új és számomra szokatlan. Nem Petőfi-epigonokat hallottam, nem is a századforduló romantikus-szentimentális költészetének utóhangjait. Ezek a fiatalok azért nyúltak a vershez, mert sok olyan kérdés foglalkoztatja őket, amelyre választ keresnek. És ők akarják megkeresni a választ. Verset írnak hát. S indulataik őszinték, botlásaik tiszták, dühük és magányosságuk megragad, mert hitelt érzek mögötte, nem divatot. Ismétlem, mindez a versek abszolút értékét nem érinti. Nem is ez a fontos. Hanem az, hogy négy diák versekkel akarja bizonyítani osztálytársainak a világról vallott véleményét, kételyeit és kérdéseit. Van véleményük. Sokat olvasnak. Talán írni is részben ezért írnak. De kapcsolatuk az irodalommal nem a jótanuló magolós kapcsolata, talán egyiküknek sincs ötöse irodalomból. De ki tudják keresni a versek, művek közül azt, ami hozzájuk szól, nekik mond valamit, vállalják az utat ezekhez a versekhez. Szerintem bizonyosan nagyon jó olvasók lesznek, ha ezt a szándékot és módszert megőrzik. Hogy költők lesznek-e, most mellékes. (Bár nekik talán nem az.) De ha még közelebb kerülnek a költészethez — mostani igényükkel és tartásukkal —, maguk is megtanulják majd felemelni alkotói mércéjüket s ezzel párhuzamosan kinyílik bennük, kiteljesedik bennük a befogadó. Mindenekelőtt ezért tartottam érdekesnek ezt a délutánt. ««* Tulajdonképpen ennyi az egész. Nem történtek csodák, nem váltotta meg az olvasómozgalom ügyét senki. Három estén három kis közösség igyekezett közelebb kerülni az irodalomhoz. Azt hiszem, ha ezek az igyekezetek szaporodnak, a közelebb kerülés nem is maradhat el. Nem hiszem, hogy a tizenévesek nélkülözhetnék legkényesebb szakaszában életüknek az irodalmat és a művészetet. Csak óvatos és biztos kézzel kell közelíteni ezeket hozzájuk. Nehogy elriadjanak. Bényei József Klubban Egy másik este a KISZÖV ifjúsági klubjába vetett be. Itt ugyan nem láttam könyvet — vagy legalábbis keveset —, dehát ez nem is könyvtár, hanem klub. S ahogy a hivatalos program végén leültünk beszélgetni néhány fiatallal, nagyon éreztem a hiányát a könyveknek. Ezek a fiatalok ugyanis — ugyancsak tizenévesek többségükben —, legfeljebb alig túl a húszon — célokat, eszményeket keresnek a világban, s gyakran nem találnak, önmagukban sem, kívül sem. S érzik a hiányát. Érzik, hogy kellene. Tanulnak, igen, egyikükmásikuk igen okos és sokoldalú. Ismereteket szereznek a könyvekből, addig viszont még nemigen jutottak el, hogy erkölcsi tartást, világnézetet, emberhez, közösséghez, önmagukhoz való viszonyukat is alakítsák legalább a jó irodalom hatására. Miért járnak a klubba? Néztek egymásra. El kell tölteni az estéket. De a klub programját elolvastam, s láttam, hogy sokkal többről van szó. Komoly és fontos dologról: a program úgy alakítja szemléletüket, hogy talán maguk sem veszik észre. S miközben verseket olvastunk tanúnak és bizonyságnak, biztosra vettem, közülük néhányan ráéreztek az emberség és költészet kapcsolatára. Csakhogy mindig azokkal a művekkel próbálunk-e közöttük sikert elérni, amelyek valóban hozzájuk szólnak? Nem biztos. Ezért mondták, hogy idegenkednek a tananyagtól, ők nem megszállott irodalmárok, nehezen boldogultak kö Gabos Gábor zongoraestje Az Országos Filharmónia hangversenyein ebben az évadban másodízben hallottuk az 1961. évi Liszt—Bartók nemzetközi zongoraverseny győztesét, Gabos Gábort, ősszel a Bartók-évforduló ünnepi hangversenyeinek kezdetén a nagy magyar mester III. zongoraversenyének magánszólamát játszotta. Április 28-án — bérleten kívül — a Kodály Teremben önálló zongoraestet adott. Monumentális programján Chopin-, Ravel- és Liszt-művek szerepeltek. Chopin művészete mindig hatalmas vonzóerő a közönség de a zongoraművészek számára is. S bármennyit hallgatjuk, soha nem tudunk betelni gyönyörűségeivel. Talán ezért reagálunk érzékenyebben egy-egy Chopin-produkcióra, ezért várunk mindig valami rendkívülit, valami nagyszerű felfedezni valót, ha Chopin zenéjét hallgatjuk. Az estet nyitó f-moll ballada e várakozások jegyében hangzott el. Az Asz-dúr polonézt figyelmet érdemlően virtuóz, ritmikus és rendezett előadásban részesítette Gabos, néha értelmezésének vitatható megoldásai is voltak. Lényegesen jobban sikerült ennél a b-moll szárnála, mely a sorozat legszebb produkciója volt. Zenei értelemben ennek a műnek is voltak halványabb pontjai, mint pl. a zárótétel, de az első tétel lazas lüktetése és a scherzo feszültségének érzékeltetése maradéktalanul megoldott, emlékezetesen szép teljesítmény volt. A szünet után Ravel Gaspard de la nuit ciklusát játszotta Gabos az éj- és halálhangulat impresszionisztikus megfogalmazásának tökéletes illúziójával. Liszt Szerelmi álmok c. noktürnjeinek a szalonzene határát súroló érzelgős előadásától szinte teljesen sikerült elszakadnia Gabosnak, ugyanakkor a legszebb értelemben vett romantikus zongorázással elérte, amit legrövidebben így fogalmazhatunk: megszólalt a mű.. A programzáró XII. magyar rapszódia érett, minden tekintetben remek előadása igazolta, hogy Gabos sok szállal, mély kapcsolatokkal kötődik Liszt Ferenc zongoramuzsikájához. A ráadások sorában két Chopin-mazurka után Liszt XIII. rapszódiájának fergeteges előadásával ért véget a hangverseny. A Kodály Termet zsúfolásig megtöltő közönség lelkesedése világos bizonyíték, hogy a Filharmóniának eddigi gyakorlatától eltérően nem csupán bérletes koncertekkel kellene próbálkoznia. Vonzó program és neves műszerek szerepeltetése, úgy látszik, bérleten kívül is telt házat vonz. Kövics Zoltán A Gondolat Könyvkiadó jelentette meg ezt az önéletrajzot. Majdnem teljes határozottsággal meg lehet állapítani, hogy nem tartozik bele a kiadó profiljába, mert bátran a szépirodalmi művek közé sorolható, bár minden sora igaz, minden részlete átélt, s minden oldala jellemzi a kort. De éppen ezekért az erényekért, ezt az életrajzot méltán sorolhatjuk Retz bíboros vagy Saint Simon emlékiratai mellé. Talán abban különbözik tőlük — előnyére —, hogy teljesen őszinte, és stílusa minden mesterkéltség nélküli, vagyis: mesteri. Szofka hercegnő talán minden ismert önéletrajz írónál szélesebb és átfogóbb utat járt meg a társadalom különféle rétegeiben. A cári Oroszország egyik leggazdagabb hercegi családjából származik, s az ország egyik legnagyobb vagyona várt rá. Gyermekkorában tehát mindent megkapott, amit csak nyújthat a vagyon és a rang. Később, az októberi forradalom után átment csaknem mindenen, amin egy ember átmehetett századunkban: volt munkanélküli, átélte az éhezés keserveit, boldog házasságot kötött, férjét elvesztette a háborúban, megjárta a náci koncentrációs táborokat, bejárta csaknem egész Európát. Budapesten is élt. Szofka — legalábbis így látszik — hűségesen beszámol életéről, hányattatásairól, szerelmeiről, gondolatairól és az emberekről, akikkel érintkezett. Életrajzja nemcsak korfestő, nemcsak őszinte és egyszerű — s ezért megható —, hanem mindvégig élvezetes, olvasmányos, és a szó jó értelmében szórakoztató. Mélységes humanizmus és optimizmus jellemzi. A könyv megérdemelte volna, hogy gondosabb, jobb előállításban jelenjék meg. Gr. jegyzetek könyvekről Sophy Skipwith Dolgorukij hercegnő: Egy hercegnő önéletrajza HOLLÓ LÁSZLÓ: ÖNARCKÉP BÍRÓ LAJOS: PORTRÉ Segner-kréter Holdon Segner János András dr. 1731- ben Debrecen város orvosa volt, aki a város lakossága előtt már lassan közismert személy lesz. Sokan vannak még olyanok, akik jól ismerik a Segner-kerék nevet, csak még nem tudják, hogy Segner orvosi pályája kezdetén Debrecenben működött. Emlékét sokfelé őrzik: a Református Kollégium ősi könyvtárában állandó jellegű Segner-kiállítás mutatja be műveit és életének egyes mozzanatait. Itt nagyon értékes emlékeket őriznek Segner tudományos munkásságáról. A Füvészkert utcai Általáns Iskola Béke és Barátság terméhez kapcsolódó részen márványtáblába helyezett Segner-emlékérem látható. Képei és bronz emlékérmei sokfelé találhatók a városban: a városi és a megyei tanácson, az Úttörőházban, a Déri Múzeumban stb. Életének kutatását soka sok tudósunk, élükön a debreceniek segítik. Budapesten az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesületben, az Eötvös Loránd Fizikai Társasággal karöltve Segner János András szakbizottság alakult, melynek élenjáró debreceni tagjai aktív tevékenységet fejtenek ki. Itt kezdjük el a mi mondanivalónkat. Ugyanis közismert a nagyarányú Hold-kutatás szerte a világon. A Holdon igen sok kráterképződmény van. Az ezeken való eligazodás csak úgy lehetséges, ha elnevezésekkel rögzítik, a földi módszerhez hasonlóan. A Vezúv említésekor mindenki azonnal tudja, hogy a Föld melyik vulkánjáról van szó. A Hold krátereit és hegységeit is nevekkel látták el, éspedig jórészt oly híres csillagászokról, kik vele kapcsolatosan kutatásokat végeztek. A holdkráterek nemzetközi érvényességgel nagy tudósainkról — szerencsénkre számos magyar csillagászról is — megjelölést kaptak. Tudjuk, hogy Debrecen után a jénai, majd a göttingai egyetem matematika- és fizikaprofesszora lett Segner János András. Göttingához nagyon, sikeres évek fűződtek. Itt 1750-ben alkotta meg a vízikereket, az ún. Segner-kereket, mely egymaga világhírt szerzett nevének. Itt kapott megbízatást egy csillagvizsgáló létesítésére: a göttingaiak 1860-as nyilatkozata szerint nem fogják soha elfelejteni, hogy a csillagvizsgáló alapítója Segner volt. Erről így ír 1970. november 24. számában, a Göttinger Presse, bemutatva a csillagvizsgálót, ahol Segner első igazgató volt. „1748-ban, tíz évvel a göttingai egyetem megalapítása után, Segner János Andrást bízták meg — a városfalnak a Klein Paris-strassénál levő tornyában, amelyet 1897-ben lebontottak és azóta ezen utcán Turm-strassénak nevezik — egy csillagvizsgáló felépítésével. Ezen csillagvizsgáló építőjének — Segner János Andrásnak a nevét ma, egy, a déli Hold-golyón mintegy 40 foknyira nyugat felé holdkráter viseli.” Segner nagyságát ez is bizonyítja, és a holdkráter elnevezés — mely nemzetközi jelölés volt — büszkévé tehet bennünket. Ezért igyekezzünk megismerni őt minél szélesebb körben, és ne feledjük, hogy ez a világhírű magyar származású nagy tudós, pályája kezdetén, Debrecen város orvosa volt. Lengyel Zoltán Segner Hungarus-aranyérmes oki. kohóménok ■' ■ fern A Holdon a Segner-kráter HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1971. MÁJUS 4.