Hajdú-Bihari Napló, 1972. április (29. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-08 / 82. szám
A múzeum és a közönség kapcsolata Néhány hónapja hírt adtunk egy olyan kezdeményezésről, amely a múzeum népművelési erőit megsokszorosítandó indult a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban. A múzeum iránti érdeklődés lanyhulása, illetve stagnálása (amit számszerűen is le tudtunk mérni a múzeumi hónapban) adta a kényszerű felismerést: új közönséget kell intézményünknek toborozni. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a múzeum ne csak várja, fogadja a látogatókat, de újabb és érdekesebb módokon tárva fel műhelytitkait , maga keresse meg a közönséget. A kísérletet elvégezni leghelyénvalóbbnak a fejlett gondolkodású, de még nem túlságosan szakérdeklődésű diákság körében, tehát a középiskolában tartottuk. Lényege abban állt, hogy kéthetes periódusokban kiállításokat szereltünk fel az iskola folyosóján, aktív közreműködésével a tanulóknak. Egy hét után a szemlére tett anyagok témájához kapcsolódva előadást tartottunk, majd még egy hétig „állni hagytuk” a kiállítást. Négy ilyen ciklust tartottunk, s az alatt az idő alatt a muzeológia fő ágazatait tekintették át a tanulók, illetve megismertetni próbáltuk őket a múzeumban folyó munkával. Alapvető népművelési elv, az érdeklődés kielégítésével egyúttal újabb igényt is ébreszteni. Munkánk során ezt tartottuk szem előtt. A kiállítás minden esetben az iskola folyosóján épült, tehát mindenki láthatta, tanulmányozhatta. De nemcsak a szemlélésben, a kiállítás megrendezésében is bárki társ lehetett. Azt is mondhatnék, hogy tulajdonképpen maguk a diákok szerelték fel az anyagot, helyezték el vitrinben a tárgyakat — irányításunkkal persze —, s írták a magyarázó cédulákat. Közben megforgatták alaposan a tárgyakat, kérdezősködtek. Az így megindult aktivitás később megnyilvánult az előadásokon is, vagy nagyobb lendületet vett. Jó segítséget nyújtott hozzá a xerox eljárással sokszorosított, témáinkat sommásan összefoglaló képes leporelló, amit nagy számban terjesztettünk. Fokozott, élénk érdeklődés kísérte a régészeti és néprajzi előadásokat, melyek különös sikere bátran mondatja velünk: a természetes, majd felcsigázott — s már biztos tudásra is támaszkodó — érdeklődés elegendő erő lesz ezeknek a diákoknak eljutni a múzeumig. De — s úgy gondoljuk, ez sem kisebb eredménye ennek a kísérletnek — nemcsak mi adtunk újat a diákoknak: kaptunk is tőlük. Az előadások, a rendezés és magánbeszélgetések során olyan kérdések vetődtek fel, melyek a múzeum tudományos gárdáját arra kell, hogy ösztönözzék: keményebb kérdésfelvetésre, világosabb megfogalmazásra, s nem utolsó sorban a mai élettel való szorosabb kapcsolattartásra. Történeti múlttal foglalkozó intézményről lévén szó, nem szükségtelen talán mindig és újra eszünkbe vésni ezt. S illesse köszönet azokat, akik ezt újra és újra eszünkbe juttatják. Munkánkat — lehetőségeihez mérten — végig szívesen támogatta az iskola, annak vezetői és szaktanárai, bonyolításában pedig — s úgy érezzük a sikerben is — aktív részesek voltak Szolnok megye muzeológusai. Ők a debreceni tapasztalatok nyomán — annak hiányosságait kiküszöbölni igyekezve — hasonló sorozatot indítanak a maguk területén. De láncreakciószerűen folytatni lehet ezt a kezdeményt Debrecen, a megye, s más megyék iskoláiban, sőt alighanem meg lehet találni a módját annak is, hogy a társadalom egyre szélesebb rétegeit hódítsuk meg — a múzeumi munka megismertetése révén — régmúltunk védelme, az értékek őrzése ügyének — kultúránknak. Sz. Máthé Márta Porczogival sokáig nem volt semmi probléma. Tulajdonképpen nem is nagyon vették észre, hogy a hivatal kötelékébe tartozik. Mindennap reggel nyolc előtt tíz perccel már a munkahelyén volt, pontban tizenkettőkor ebédelni ment egy közeli kis étkezdébe és délután fél ötkor olyan észrevétlenül hagyta el az épületet, mint amikor a cigarettafüst kiillan a szobából. Néhány héttel ezelőtt aztán munkaértekezlet volt a hivatalnál. Porczogi az utolsó sorban ült, nem is nagyon figyelt az előadóra, csak a beszéd végén felcsattanó tapsra kapta fel a fejét, s főleg a beszámolót követő felszólítás tette figyelmessé: — Most pedig, kedves kartársak, mindenki mondja el meglátásait, illetve építő javaslatait! Porczogi, mint gyakorlatlan értekező, bírta a legrövidebb ideig a felszólítás utáni mély hallgatást. — Kartársak — rebegte megilletődve —, én csak azt szeretném mondani, hogy a szobám ajtaja fölött már hónapokkal ezelőtt megrepedt a vakolat. Akkor figyeltek fel rá először a hivatalban, nyüzsög a legjobban. Na lám, miből lesz a cserebogár! Egy hét múlva aktakarbantartási értekezletet tartottak a hivatalban, Porczogi megint nem bírta kivárni a többieket. — Kartársak, az ajtóm felett még mindig repedt a vakolat — hebegte zavartan. Egyáltalán, hogy hívják és hol dolgozik? Valami Porczogi ... Na, érdemes az ilyennek megjegyezni a nevét! Nem sokkal később, az egyik munkakezdés előtti bélyegzéstechnikai megbeszélésre már persze senki nem invitálta Porczogit, ő azonban mégis elment. S feszült figyelemnek gondolván az előadást követő némaságot, megint csak elsőnek kért szót: — Kartársak, az a repedés az ajtóm felett azóta még nagyobb lett — dadogta. Most épp a feléje áramló csend volt félelmetes, mely mintha egy sárkány barlangjából érkezett volna. De Porczogit ez se zavarta. Pedig a folyosókon akkor már megindult utána a sárkány is, osztályvezetője személyében, kénköves tüzet fújva haragjában, amiért valaki piszkálgatni merészelte barlangjában ... így aztán, alighogy Porczogi a szobájába lépett, maga után behúzva ajtaját, az újra kivágódott! Abban a pillanatban szakadt le egy nagy darab vakolat az ajtó fölül, épp a küszöbön álló osztályvezető fejére, aki az ütéstől aléltan rogyott össze. Azok pedig, akik ezért követték őt messziről, hogy végre egy kis botránynak legyenek tanúi, most elhűlten látták a visszájára fordult fejleményeket. Egy kolléga végre összeszedte magát, s ráförmedt a reszkető Porczogira: — Szégyellje magát! Nem tudott előbb szólni, hogy magánál repedt a vakolat? Németh Géza Többen összesúgtak kö- Most már a méltatlan körülötte: ki ez a szószátyárdás moraja zúgott végig a figura? Eddig a kutya se termen, mit piszkálódik ismerte, most meg éppen ő már megint ez a mitugrász? Alulról jövő jelzés Hetvenéves világhír 1902-ben Dékányi Árpád rajztanár és Markovits Mária kézimunka-tanító kezdeményezésére, a halasi motívumok alapján megindult a szervezett csipkevarrás Kiskunhalason. Azóta a halasi csipke világhírre tett szert, az aranynál is értékesebb. A jellegzetes motívumú kézimunkák számos külföldi és hazai kiállításon nyertek díjakat. Ma a Kiskunhalasi Háziipari Szövetkezetben a hagyományos csipkevarrás mellett iparszerűen készítik a divatos, hímzett térítőket, gyermekruhákat és női fehérneműt. A 450-es létszámmal dolgozó szövetkezet kiváló munkáját szerte a világon ismerik. Török Imréné csipkét varr a csipkeház múzeumában. (MTI-fotó Fényes Tamás) KÖNYVJELZŐ Dersi Tamás: Thália magyarul tanul A tanulmánykötet a magyar drámairodalom néhány művét elemzi, kortársakét és klasszikusokét, olyanokat, amelyek ma már vitathatatlan értékei drámairodalmunknak és olyanokat, amelyekről már eddig is sok vita folyt. A klasszikusok közül elsősorban Krúdy, Madách és Vörösmarty színpadi alkotásaival foglalkozik és vitatkozik, természetesen azzal is irodalomtörténeti háttérrel, amely az életmű helyét már kijelölte és amely egyben megkönnyíti, de bizonyos értelemben meg is nehezíti az elemző munkát, ha azt eredeti gondolatokkal kívánják gazdagítani, ahogy ez Dersi Tamás esetében történt. De természetesen és érthető módon, számunkra érdekesebb és izgalmasabb, ahogyan a szerző, a kortárs színház kritikusa a kortárs drámaírókkal foglalkozik. Örkény, Gyurkó, Illyés Gyula, Németh László és mások drámáit vizsgálva, írásainak, tanulmányainak egyik vonzó tulajdonsága, hogy nem a sikerek okát kutatja, nem magasztal és nem példát állít — mint ahogy nem is lehet — hanem a tanulságok után kutat. Egyes részek kiemelése a szűk keretek miatt lehetetlen, de lehetséges annak a szándéknak felismerése, amely a szerző írásait összeköti és szemléletében vonulatot képez. Ilyen mindenekelőtt, hogy jelzi azt a változást és előrehaladást, amelyen a kortárs drámairodalom a közelmúltban átesett és jelzi azt is, hogy ez a fordulat — ha nem is minden részletében és minden esetben — kedvező. A kortárs dráma törekvésének és tendenciáinak erővonalait rajzolja meg, amely amellett, hogy típusában, műfajában lehet groteszk, parabolisztikus, vagy dokument kísérlet, sikeres vagy kevésbé sikeres realizálásában , de útkereső, méghozzá a mához vezető utat keresi és függetlenül témájától olyan erőfeszítéseket tesz, hogy napjaink világából lássa ne csak a jelent, hanem a múltat és a jövőt is. A magyar dráma ügyével foglalkozni nemcsak hálás feladat, hanem mondjuk ki, egyenesen szükséges. Köztudott, hogy nemcsak műveiben, de a drámairodalommal foglalkozó tanulmányokban is sok a törlesztenivaló. A tanulmánykötet — a klasszikusokat is ideértve — kortársi színvonalon teszi ezt. (Ks.) Mesélő Magyarország A hajdúk földjén Az ifjúsági rádió szerdai műsoráról Pár hónapja japán újságírókkal utaztam a Hortobágy felé. Vendégeim állhatatosan faggattak a rájuk váró élményekről, összeszedtem hát azt a keveset, ami emlékezetemben maradt tudós Balogh István egy-két tanulmányából, s utólag bevallom, meglehetősen nagy feneket kerítettem csekélyke tudásomnak. Igaz, a messziről jött újságírók szemlátomást elégedettek voltak a „kiselőadással”, mégis furdalt a lelkiismeret. S most, amikor éppen befejeződött a rádió hajdúsági hónapjának legújabb adása, bosszankodom is. Bosszankodom azért, mert ha a rádiósok hamarabb rendezik meg a hajdúsági hónapot, és Feledy Péter hamarabb vállalkozik gazdag múltú tájegységünk bemutatására, talán az én beszámolóm is tartalmasabbra sikeredett volna. De maradjunk most már a szerdai hangélménynél, egy röpke meditáció és egy elemző értékelés erejéig. (A lehetetlen megkísérléséről.) Nézzük először a feleimet, aztán pedig az alcímet! Mindkettő pontosan eligazít. A mostani műsor ugyanis a „Mesélő Magyarország" sorozatának szerves része, s az alcím arról is tudósít, hogy ezt a mesét a rádiósok mindenekelőtt a fiataloknak szánták. Vagyis a felvilágosítás mikéntje sem mellékes: egyszerűen, de nem gügyögve, hatásosan, de nem hatásvadászóan kell tudósítani a hallgatókat a Hajdúság múltjáról és jelenéről. Hm. A jelenéről is? A mai táj körvonalazása alighanem már a lehetetlen megkísérlése lenne egy alig háromnegyedórás műsorban. Nem véletlen, hogy a rádiósok csupán a megvalósíthatóra, a történelmi visszapillantásra vállalkoztak. Hallunk a zsoldos hajdúk rideg életformájáról és könyörtelen hadi viselkedéséről, a letelepített hajdúk Bocskai Istvánhoz való ragaszkodásáról, hallunk arról, hogyan packáztak a hatalmasságok ezekkel a kemény katonaemberekkel, de arról is, hogy milyen legendák teremnek a böszörményi határban. Élvezzük Balogh István pontos és Móricz Zsigmond érzékletes mondatait. Azt írtam, hogy élvezzük, s azért az ismétlés, mert az érdeklődő ténymegállapításai itt kezdenek átváltani a csodálatba. Hiszen nem lehet nem élvezni a megszólaltatott parasztemberek íző, ízes beszédét, Murvai Mihály bácsi dalolászását. S a műsor utolsó harmadában már azt sem bánjuk, hogy a készítők indokolatlanul széttördelték Veres Péter egyik, 1934-es cikkét. Nem bánjuk, mert a fülünk hallatára bontakozott ki az értekező prózából a regényszőttesből és a frissen fölvett riportokból egy tájegység — s éppen a Hajdúság — régmúltja, közelmúltja, s egy kicsit a jelene is. A műsor hatásossága tehát nem kétséges, mert azonosultunk a benne elhangzottakkal, az összeállítás azonban mégsem egyértelműen sikeres. Igaz, Feledy Péter aligha küszködött a bőség zavarával, amikor szűkebb hazájának bemutatására alkalmas anyagok után kutatott, mégis nehezen szabadulok attól az érzéstől, hogy a dolog könnyebbik végét fogta meg. Így kerülhettek előtérbe azok az események, amelyekről az átlagosnál nagyobb írásos anyag áll a rendelkezésünkre, ám amelyek nem feltétlenül a Hajdúság legjellegzetesebb történelmi pillanatait ragadják meg. Ettől a csupán félhangosan megfogalmazott fenntartástól függetlenül azonban az országszerte hallgatók tényleg a mesélő Magyarországgal, annak egyik izgalmas — hadd legyünk egy kicsit lokálpatrióták, szerintünk a legérdekesebb tájegységével ismerkedhettek meg. (A többi lokálpatriótáról is néhány sort.) Ha olvasnám az előbbi bekezdést, a végén leereszteném a hangom. Kész, vége. Bár más műsor esetében biztosan hozzácsapnék még a szokvány befejezéshez egy-két mondatot a közreműködőkről is, ezúttal azonban ennek különösen nincs értelme. A Hajdúság múltját ugyanis a debreceni Csokonai Színház művészei elevenítették föl. Értelmező munkájukat alighanem már az eddig leírtak sem tüntették fel rossz színben, s ha ehhez még hozzáteszem, hogy pontosan egy évvel az emlékezetes debreceni városműsor sugárzása után egyértelműen bebizonyosodott, hogy fokozottabban kell és lehet építeni mikrofonérettségükre, akkor még mindig keveset mondtam. Az mindenesetre újra kiderült, hogy Sárosdy Rezső és Kiss László alkalmas még a legjobb hangot kívánó rádiószereplésre is, s kiderült az is, hogy az ilyen közös vállalkozás sikeréhez most először hozzájáruló Farkas Zsuzsa és Fonyó István is tartalmas alakításokkal örvendeztethetné meg a friss hangokra vágyó hallgatókat. Két művész kimaradt a felsorolásból. Nos, Kóti Árpád nevét azért nem említem a hatásos közreműködők sorában, mert hangja, tájszólása mindenekelőtt a népi karakterek megszólaltatására teszi alkalmassá, s a rendező — akinek egyébként ez volt az egyedüli melléfogása — hivatalos iratot is fölolvastatott vele. A másik művész, Szűcs András nem vált ki a kis alkalmi együttesből, s tartok tőle, hogy ez a szürkeség nem feltétlenül válik hasznára egy jellegzetességre orientált műsornak. Ugyanez mondható el Ruszt Józsefre is, csak éppen ellenkező előjellel. Elvégre a jó rádióműsort éppen az élteti, hogy a rendező nem hivalkodik, hanem arra törekszik, hogy egységbe foglalja az összeállítás különnemű elemeit. S végül egy mondat az erjesztőről, szerkesztőről is. Padisák Mihály immár a sokadik hajdúsági műsort hozta tető alá. Nem tudom, hogy mi köti a megyénkhez, de azt tudom, hogy ez a szerény és tehetséges rádiós nagyon sokat tett azért, hogy az egész ország megismerje a hajdúsági embereket. Ideje lenne már ismeretterjesztő misszióját nyilvánosan is meghálálni. Zöldi László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. ÁPRILIS 8.