Hajdú-Bihari Napló, 1975. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-27 / 98. szám
io . S Péterfia utcai Nemzeti Színház – Az utolsó modulációk Egyre inkább közeledett az állandó színház megnyitásának ideje. Reszler szerette volna, ha minél természetesebb, simább modulációk kapcsolják az ideiglenes színházat az állandóhoz. Az 1865. év első előadásakor, Jósika „Két Barcsay” c. történelmi tragédiájának felújításán, telt ház jelezte a közöny jegének olvadását. A felvonások között Rácz Marci cigányzenekara muzsikált. Január 15-én illusztris vendég: Tausig „a zongoraművészet technikájának netovábbja’’ Wagner „A Walkürök lovaglásá”-nak átiratával próbálta a zeneóriás útját egyengetni Debrecenben, de a legnagyobb hatást mégis a Rákóczi indulóval és Liszt rapszódiáival érte el. Január 27-én, népelőadáson, Moliere „Botcsinálta doktor’’-a Kazinczy Ferenc fordításában került előadásra. A sajtó fokozottabb mértékben sürgette a népelőadásokat, hivatkozva arra, hogy az ínséges évek idején a színházlátogató közönség anyagilag kimerült, s egyelőre a „fizetőknek” csak kis csoportjára lehet számítani. Ezt a kis csoportot akarta Reszler felduzzasztani Strommayer Károlynak az „Ernani”-ban való vendégszerepeltetésével, de a kritika többre értékelte a helybeli Resztemét nála. A lapokban vita folyt az opera szükségességéről a színháznál. Ezek a viták már a leendő színházzal kapcsolatos problémák előjátékai voltak, az áthajlás előjelei. Az állandó színház igazgatói állására Illyési György, Reszler István és Zlatabár Endre nyújtotta be pályázatát. Az opera körüli vihar az év második operaelőadása, a ,Bűvös vadász” kavarta fel, amikor a dalműtársulat olyan gyenge lábakon állt, hogy a zsúfolt ház csak Mezeynek volt köszönhető. Reszler ellenlábasai mindent felhasználtak tekintélyének csorbítására, mégis az állandó színház igazgatói állását ő nyerte el, s javára a város 78 000 forintot biztosított, de cserébe „elvárta, hogy Reszler opera-, dráma-, és népszínműtársulata akképp szerveztessék, hogy azt a nyert előnyök után a közönség igényelheti, s hogy a Színházi Bizottság őrködjék a színház belügyei és a játékrend hetenkénti összeállítása fölött.” Deáknak 1865 áprilisában, a Pesti Naplóban megjelent húsvéti cikke, melyben síkra szállt a 48-as törvények érvényessége mellett, s a kiegyezés fő feltételét Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek biztosításában jelölte meg, új remények forrását fakasztotta fel. Offenbach „Az ördög pirulái” c. zenés bohózata előadásakor ez a cikk is hozzájárult a közönség derűjének fokozásához, bár az ötödik színrehozatal után a sajtó zsörtölősködött: „Reszler a látványosságot kedvelők ízlését ezentúl hasonló bohóságok által elrontani őrizkedjék” Panaszok merültek fel, hogy az állóhelyeket váltók az előadás megkezdésekor „befészkelték magukat az üres támlás- és zártszékekbe, s ott hangos csevegéssel az ott joggal ülők kényelmét és figyelmét zavarták”. Május 25-én a „Fortunia dala” c. operett énekrészei gyarlan mentek, az ének -és zenekar ritkán vágtak össze. Zökkenő zökkenő után. Június 5-től a társulat Nagyváradon játszott. Az opera-előadásokról kedvezőtlen bírálatok láttak napvilágot a váradi lapban: Reszler hangja már gyenge, Mezey, Baróthy éneke tiszta ugyan, de játékuk? Legjobban Füris Leonóra, de különösen Reszlerné képviseltek „magas szintet”. Heksch János tenoristát az ezredese előtt álló őrmesterhez hasonlította a kritikus, s a kórus gyengeségét sem győzte eléggé hangoztatni. Ezek a vélemények nem sok jóval biztatták a debreceni közönséget, a moduláció nem is volt kimondottan „szabályszerű”. Míg Reszlerék Nagyváradon állomásoztak, a Péterfiai Színházban zajlott le a helybeli dalárda és főiskolai énekkar hangversenye, melyen Beethoven „Fidelio” nyitánya, Erkel „Hunyadi László”jából készült egyvelege, s Gounod „Faust”-jának részletei kerültek közönség elé. Július 7-től július 31-ig Szerdahelyi Kálmán társulata tartott ugyanitt előadásokat. Prielle Kornélia és Szerdahelyi Kálmán voltak a közönség kedvencei. Reszler már Nagyváradon megkezdte a megnyitandó színházzal kapcsolatos szervezkedéseket. Kezdetben Baráthy és Fehérváry rendezői megbízatásáról is volt szó, augusztus 20-án azonban Molnár György lett a rendező. „A debreceni állandó színház” c. cikk arról írt, hogy Debrecen a színművészet sokféle nemén kívül még operát is kíván, miáltal a havi budget a társulat szervezésében 1000 forinttal emelkedik. Molnár György írásában a közönségszervezés kérdését helyezte középpontba: „Lényeges dolog, miképpen édesgettessék be Debrecen néptömegű osztálya a színházba, s tetessék színházképessé”. Tehát már Molnár 1865-ben felvetette a nép „színházképessé tételének” problémáját, s a dolgozó tömegek- I re akart építeni. Helyesen állapi- I totta meg, hogy „Debrecenben van I csírájában fejlődő, már-már szín- házképes publikum, de van egy roppant nagy számú, színházi fo galommal sem bíró néposztály is”. Szana Tamás „Állandó színhá- s zunk megnyitásáról” címen írt cikket, s Katona József „Bánk bán”-ját ajánlotta nyitó darabul. Mások javaslataival szemben ez a javaslat volt a legegészségesebb. Reszler az állandó színház helyárait igen magas összegekben szabta meg, ezért a lapokban „Többen a közönségből" aláírással tiltakozások jelentek meg. A tiltakozások hatására a debreceni Színházi Bizottság az előbbi magas díjszabás helyett újabbat készíttetett. Ha az ideiglenes színházból az állandó színházba való átmenet nem is volt olyan zavartalan, döccentőmentes, mint azt Reszler szerette volna, a debreceni állandó Városi Színház 1865. október 7-én, ünnepélyes keretek között, megtartotta első előadását, amikor is, Szana Tamás javaslata alapján Katona József „Bánk bán” c. történelmi tragédiája szerepelt nyitódarabként. Az állandó színház megnyitásával Reszler ideiglenes Nemzeti Színháza, a Péterfia utcai színház, hivatásának eleget téve megszűnt. A régi helyen, Thália immár homályba borult templomában, elhalt a szó, elhallgatott a muzsika is: csend lett, csaknem öt évig folytatott művészeti miszsziós munka minden örömét és baját az emlékezés raktározta el. A korabeli értékelésnek igazat kell adni abban, hogy „Jó volt az átmeneti korszak az állandó szín- házra nézve”. Közönséget nevelt az állandó színháznak, táplálta, szította a reménység, s hazafias lelkesedés tüzét a magyar nemzet történelmének egyik legválságosabb korszakában. Az igazgatónak, s társulatának ezernyi nehézséggel kellett megküzdeniük, vállalni sokszor a meg nem értés, a rosszindulat, s a nyomor okozta sebek felemelt fővel való hordozását, de fanatikusai voltak hivatásuknak, s apostolai a magyar szónak, a halhatatlan muzsikának. „Torkon akarom ragadni a sorsot” — mondotta egyszer Beethoven, s ezt tették ők, soha nem tévesztve szem elől, hogy „az ember célja a küzdés maga”. Reszlernek voltak hibái, de áldozatkészsége, hivatásszeretete, a művészet közkinccsé való tételére való törekvése, a Habsburg-abszolutizmus elleni harca a színjátszás fegyvereivel komoly pozitívumai. Még 50 évet sem élt. Mások szolgálatában égett el korán, s célkitűzései közhasznúak voltak. " (Vége) Dr. Nyakas László If. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1975. ÁPRILIS 27. A nemzeti hagyomány és az iskola Harmincéves szocialista nevelésügyünk megteheti, hogy — hagyománykörét egyre bővítve — ne engedjen elpusztulni-feledni semmilyen valódi értéket. Nagyon igaza van Klaniczay Tibornak (Kortárs, 1974. 5. sz.), amikor ennek „hasznáról” ezeket írja: „A nemzeti hagyomány ápolása objektíve szocialista társadalmunk belső összeforrottságát növeli: a nemzeti hagyomány olyan erőforrás, melyet súlyos mulasztás nem messzemenően felhasználni és mozgósítani.” S hozzátehetjük: olyan erőforrás, mely táplálja azt a belső kohéziót, ami immunissá tesz a visszahúzó erőkkel szemben, az arányt tévesztő nacionalizmus mérgével, s a talmi ragyogású kozmopolitizmussal, az elvágyódással, de a nihilizmussal és közömbösséggel szemben is. Mindezekért fontos és érdekes rákérdeznünk — most csak szűkebben — az iskolára: jól sáfárkodunk-e nemzeti hagyományainkkal? Annak három körével. A sok jó példa mellett gondok (elvi és módszertani), sőt értetlenségek is tapasztalhatók, nem is beszélve a figyelmetlenségekről. Lássuk az első kört, s nekünk — nyilvánvaló — a legkedvesebbet: a forradalmi hagyományt. Kisebb mértékben igen, nagyobb mértékben, nem használjuk kellő színvonalon. A frázis, az élménytelenség itt kettőzötten nagy bajokat „eredményez”. De nem figyelünk kellően a második körre sem, a haladó hagyományra, s különösen helyi hagyományokra. (Például: Álmosd: Kölcsey-kúria, Bakonszeg: Bessenyei - emlékház, Nagykereki: Várkastély, Debrecen: Csokonai-emlékhelyek stb.) S itt érdemes a haladó hagyomány mibenlétére emlékeztetni: „A nem forradalmi, de a forradalmi folyamat irányába mutató, előkészítő, az osztályelnyomás ellen fellépő, a nép mellett álló hagyomány.” Ez képezi történelmünk jórészét, igen színes anyag, tehát érzelmileg is jól „adminisztrálható”. A debreceni és megyei haladó hagyományok állandó (nemcsak évfordulón, nemcsak a kitűnő Kaleidoszkóp, s egyéb alkalmakkor) hasznosítására nagyobb figyelmet kell fordítanunk. A harmadik kör eddig fölöttébb tisztázatlan volt. Arról a nemzeti kincsről van szó, mely tartalmát tekintve, ideológiai töltését illetően nem haladó ugyan, de érték, színvonalat jelent művelődéstörténetünkben, s amelyet — kellő kommentárral — de fel kell használnunk. Olyan példákat említhetnénk, mint a templomok freskói, festményei, vagy a zsoltár dallam- és szövegkincsünk, vagy a debreceni Református Kollégium, mint olyan, vagy „Pázmány Péter írásai, Eszterházy Pál herceg zeneszerzői tevékenysége” stb. Arról van szó, hogy ezeket elsősorban? Nem. Az értékrend ma is osztályszempontoknak engedelmeskedik. De ezekről igenis szó kell, hogy legyen: ezek is beletartoznak a nemzeti hagyományba és a szocialista állam ma már kiterjeszkedhet ezek befogadására is. Nem mindenáron, nem kritikátlanul, de nem is „szőrösszívűen”. Tény, hogy az iskolai tananyagból mostanában sok minden kimarad, ami a nemzeti kultúrához szervesen tartozik (pl. irodalomból és történelemből), s ez szükségessé teszi a „perújrafelvételt”. Aki iskolában dolgozik, jól tudja, hogy a helyes arányok (természet- és társadalomtudomány között) biztosítása nem egyszerű dolog. Mégis, mi vezetne eredményesebb neveléshez? Legalábbis három dolog. 1. Le kellene küzdenünk szemléletünk merevségeit. 2. Ezen belül: Ne szaktárgyat oktassunk, hanem képességeket fejlesszünk általa, ne reprodukálásra, hanem gondolkodásra, ne befogadásra, hanem felfedezésre tanítsunk, ne ismereteket oktassunk, hanem ismeretelsajátításra neveljünk — elsősorban. 3. Az oktató-nevelő munka gyakorlatában az órák szövegébe iktatni-olvasztani a folytonosság szempontjából összes és fontos témákat és a helyi hagyománykincset is. Igen ám — mondhatják, de hogyan, amikor nincs benne a tanmenetben, a tankönyvben? Igaz. De benne van a „nagykönyvben ", a szívünkben és agyunkban! (Ez utóbbiban a szükségszerűség gazdaságitársadalmi okainak felismeréseképpen.) S ha ebben vonzóan van ott, és színes sugárzásban, akkor — legalábbis az informatív kategóriában — benne lehet „előírás" nélkül is. Mellesleg előírásosan is benne van. Közismert, hogy a tananyagot tavaly óta három részre osztották: törzs-, kiegészítő és tájékoztató anyagra. Ez utóbbiba „minden belefér”. Ezt nem kell az ifjúnak megtanulni s éppen ezért(?) lesz, vagy lehet vonzó. Lesz vagy lehet kohéziós erő. Lesz együvétartozásunk, nemzeti voltunk ébrentartója, a többivel együtt. Csak akarni kell s átrendezni a megszokottat. Tágszívűbb elmélettel és sokszínűbb gyakorlattal. Nagy László János KIS DEBRECENI SAJTÓTÖRTÉNET Művészeti lapok SZÍNHÁZÉS FILMMŰVÉSZETI LAPOK IV. Thália (1910-1911) A színházi iroda kiadásában, Ferenczy Frigyes szerkesztésében 1910. szeptember 29-én indult. Alcíme: Színházi napilap, a Debreceni Színház színlapja. Belső oldalán — hirdetésekkel keretezve — az esti előadás színlapját közölték. Az első és negyedik lapon csak a bemutatásra kerülő színdarab tartalmi összefoglalását, a heti műsort, esetleg a bérlők névsorát közölték és időnként a műsortervről néhány szót. Gyakorlatilag alig különbözött a színház XIX. századbeli nyomtatott színlapjaitól. Nagysága változó volt, de mindig négy lapon jelent meg, a Városi Nyomda nyomtatásában. Egész idényre szóló és havi előfizetést hirdetett, számonként 6 fillérért árusították. Utoljára 1911. január 25-én jelent meg. kesztett lapocska, amelynek alcíme: „A debreceni mulatók napi értesítője". Hozta a színház és moziműsort, szereposztással, tartalmi ismertetéssel, valamint a műsoros szórakozóhelyek, mulatók programját. Tájékoztatott az alkalmi előadásokról, hangversenyekről, vendégművészek fellépéséről. Közölte a közönség kedvenceinek arcképét és a legnépszerűbb slágerek szövegét. Utolsó oldalát elborították az üzleti hirdetések. A lap mérete 31X24 cm, minden száma négy lapos volt. A Liebermann-nyomdában nyomtatták. Kezdetben 6 fillérért árusították, december 12. után ingyen osztogatták. 1911. november 2-án indult, de a szerkesztőnek rövidesen meggyűlt a a baja Zilahy színigazgatóval, a mulatók tulajdonosaival és a bohémvilág más képviselőivel, ezért 1911. december 22-én abbahagyta a lap szerkesztését, kiadását. Színházi Újság (1912) 1912-ben, a Színházi Újság indulása idején már folyamatosan megjelent a Debreczeni Szemle című kulturális, irodalmi hetilap — nem volt tehát időszerű egy hasonló jellegű lap kiadása, még akkor sem, ha a színházművészet kérdéseivel többet kívánt foglalkozni, mint az előbbi. Az új orgánum nem is bizonyulthosszú életűnek, mindössze két száma jelent meg: 1912. április 21-én és április 28-án. Alcíme: ,,Debreczeni Figaró. Illusztrált színházi és művészeti hetilap”. Felelős szerkesztője Barna Jenő volt, a Horovitz-nyomdában nyomtatták. Külső megjelenésében újszerű, kisformátumú (22,5X14,5 cm), 14 lapos kiadvány. A szokásos színházi tájékoztató közleményeken kívül kritikai cikkeket, színházi munkával kapcsolatos írásokat és más, művészeti témájú beszámolókat közölt. ZWS fcxtO, 1m *npt »KMUMttftm 4. %*+* ligy«-* steiti Áru 1~» titkár. Debrecen Este wlaw» WUTTt'jOtiter ; TWdW **> ————«ti«h-mwit» StSTISTÄ FSAI! TtSfftSHfit Ap* r*'**?'*l; Városi f|| Kró†ház '%£ *« Tr;~rT~— ’“U. LAKÁJOK A'ife r;: £—• Sri? HEWM1 £r — srsá. A lakájok t&eseft ijBwkl W Diwtti ssslf! , nn.*«»»»:«-** »*- »•*•*.. »ros* . ..............I1":!"::::::1 " -----...............m DEBRECZENI SZÍNPAD _____________A BKBBECZESI MtítÁTÖK NAPI ÉRTESÍTŐJE Ha jól akar srfmkaai «WKS »ittfOWlSi« IMtir* <>>“*» **»»<•«« **■/?«*• rw&xf SBIBW Keniat« * érahar. "Mi f*r totiua tammut. yáropi iziibát : i «u» g&ßft j*“ *7'rr sssss A flöPQin mfSljj. :rzj">z („ä'ätä ......... zz sss tzt sr sstSSKSrS ■cLrsíSs*'1 ... 1.1: .: K-tx SS sw* kikj - i1"!!!.'*' j* **"“« ; jjysV'.tSU*S»1 A rwraraassjg - «•..<. :>*••» ------------------------ K Sílnhé* Mién V'T ’1'vé’ÁzÍÚ ! Kobrák cipőt! | % HAJNAL • .. —- j if mulatóba. Debreczeni Színpad (1911) Debrecen valamennyi szórakozóhelyéről tájékoztatást adott a Domanek István által indított és szer Debrecen Este (1913) Pálfy József 1913. augusztus 30- án ismét Debrecen Este címmel indított színházi lapot. Mint előbbi kezdeményezése, úgy ez is korszerűbb újságírói, szerkesztői törekvéseit tükrözi. Új lapjának főleg külső megjelenése, formája üt el a Debrecenben addig megjelent színházi lapoktól. Nyomtatását Rosenfeld Henrik nyomdájában végezték. Alcíme: „Színházi lap, az összes debreceni mozgószínházak és mulatók napi értesítője.” Pálfy ízlésesen, jól értesülten tájékoztatta a közönséget a városban adódó szórakozási lehetőségekről és színészek, színésznők képeivel tette még vonzóbbá lapját. Természetesen közölte az esti előadással kapcsolatos tudnivalókat, szereposztást, vendégművészek fellépését, a színdarab „meséjét”. Délután az utcán 6 fillérért, este a moziban 10 fillérért árusították. 1913. december 20-án jelent meg utoljára. dr. Korompay Gáborné Fotó: Vasváry Endréné