Hajdú-Bihari Napló, 1977. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-16 / 88. szám
— Filozofálhatnánk arról, milyen a jó operaénekes. Beszélhetnénk a hangterjedelemről, a hangszínről, a variációs és alkalmazkodó készségről. Sorolhatnánk tovább: az opera drámai cselekményének átélése, vagyis pszichikailag, etikailag elhitető erejű játék, ezzel együtt a fellépés, a megjelenés biztonsága. Ha a fiatal énekesek között olyat keresünk, aki mindegyik szempontnak megfelel, szinte biztos, hogy az elsők között jut eszünkbe Horváth Bálintnak, a debreceni Csokonai Színház magánénekesének a neve. Nyilvánvaló, hogy nemcsak az opera iránt érdeklődők, hanem a magyar zenei élet szakemberei, művészetpolitikánk felelős vezetői is így ítélnek, hiszen ebben az évben, felszabadulásunk évfordulóján Horváth Bálintot az Érdemes Művész címmel tüntették ki. Valóban fiatalon és valóban megérdemelten lett a kitüntető cím birtokosa. És valószínűleg nemcsak azért, mert mindazon adottságokkal rendelkezik, amelyekkel a jó művésznek rendelkeznie kell, hanem azért is, mert mindent megtesz azért, hogy adottságaiból felkészültség, tehetségéből tudás, a színpadi éneklés során kamatoztatható tudás legyen. A Csokonai Színház műsorfüzete ez évi második számában két új operaénekest mutat be: őt, Horváth Bálintot és feleségét, Mészöly Katalint. A bemutató szöveg így folytatódik: Horváth Bálintot nem is szükséges bemutatni az operakedvelő debreceni közönségnek, hiszen énekes pályafutását Debrecenben kezdte, a hatvanas évek végén, Rubányi Vilmos segítségével operaénekesi pályája alig tízéves — ez még értékesebbé teszi a sikereket, a viszonylag rövid idő még nagyobb fontosságot kölcsönöz az Érdemes Művész címnek. Érettségi után a Magyar Optikai Művekben látszerészként dolgozott. Énekelni magánúton tanult, a Zeneművészeti Főiskolát azóta sem végezte el. Első mestere Komáromi Pál volt, később Réthegyi Ferencnénél tanult. 1968- ban következett be döntő fordulat életében: a Magyar Állami Operaháznál jelentkezett próbaéneklésre. Szerződtetni akarták, de — a kórusba. Ekkor fordult Rubányi Vilmoshoz, a Csokonai Színház akkori zeneigazgatójához, aki énekesként szerződtette a debreceni operatársulathoz. Az első főszerepet az 1968—69-es évadban kapta: Pincertont énekelhette a Pillangókisasszonyban. Ettől kezdve, 1973-ig szinte minden kitűnő tenorszerepet elénekelhetett. Így a Tosca, a Trubadúr, a Sába királynője, az Aida, az Ernani, a Manón Lescaut, a Traviata tenor főszerepét. Sorolhatnánk az operákat, amíg a mintegy harminc főszerepet felidéznénk. De csak azt a kettőt említsük meg, melyről Horváth Bálint az előbbiekhez hasonló szeretettel beszélt: Mascagni: Parasztbecsület és Leoncavallo: Bajazzók című művét. A kritika sem fukarkodott az elismerő szavakkal. Ha találomra belelapozunk a debreceni operatársulat történetébe, az 1970—71- es évadban például Puccini: Tosca című operája bemutatóját emeli ki: az előadáson „Czakó Mária a címszerepben, Horváth Bálint a tenorfőszerepben és Berczelly ist- KITÜNTETETT MŰVÉSZEK Horváth Bálint van... Gazsó Jánossal felváltva Scarpia szerepében emlékezetesen szép produkciót nyújtottak. »A bemutatón igényes, művészileg jól értelmezett előadásnak tapsolhattunk« írta a kritika.” Az 1972- 73-as évadban bemutatott Manci Lescaut-ról írta Straky Tibor , „... A Des Grieux-t megformáló Horváth Bálint, és a debütáló Korcsmáros Péter, Lescaut figurájaként Nagy Miklós, illetve Virágos Mihály, a gazdag csábító szerepében színrelépő Tóth József és Tréfás György egyaránt részesei a sikernek.” 1973-ban Horváth Bálint a pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött. Az ott töltött három évad alatt a legnehezebb — és legszebb — feladatot Bizet, Carmen, Offenbach, Hoffman meséi és Webern: Bűvös vadász című operájának bemutatója adta. Pécsett is komoly sikereket ért hát el. Az elmúlt év őszén mégis visszatért Debrecenbe. — Miért? — kérdeztem tőle beszélgetésünkkor. — Mert nagyon szeretem a várost, és úgy érzem, Debrecen is szeret engem. Ugyanígy szeretem a színházat, az itteni kollektívát is. — Mit jelent ön számára az éneklés? És mit jelent vidéki operatársulat tagjának lenni? — Nagyon-nagyon sokat jelent számomra az éneklés, azt mondhatom, hogy az életet jelenti nekem. És mindent a muzsikának adok — ne értse félre, ebben nincs panasz, nem áldozatról van szó, másként nem is tehetnék. Akkor sem, ha az operaéneklésnek nagyon sok nehézsége is van: egyegy előadás alatt komoly fizikai megterhelésről van szó, kilókat fogy le az énekes, emellett a pszichikai igénybevételt is említeni kell. A súgó nem segíthet, a szerepet elejétől a végéig tökéletesen tudni kell. Hogy mit jelent vidéken énekelni? Ösztönző lehetőségeket, mivel itt kevesebb énekes van, mint a fővárosban, több feladatot — ez azonban nem mindig jó. Hogy mennyi feladata van a vidéki operaénekesnek, arról az évi műsorterv áttekintése során is meggyőződhetünk. Horváth Bálint ebben az évadban hét bemutatón — felújított, illetve most bemutatott operában — szerepel. A Bánk bán címszerepét például most énekelte először. Énekel a Parasztbecsületben, Puccini: A köpeny című vígoperájában. Mielőtt azonban a legutóbbi, nagysikerű bemutatóról szólnánk, beszéljünk arról, hol lépett fel, hol énekelt Horváth Bálint Debrecenen és Pécsen kívül Énekelt Csehszlovákiában, Romániában, feleségével 1975-ben Kairóban Bartók-, Kodály-, Erkel-műveket adtak elő. Néhány héttel ezelőtt a Magyar Állami Operaházban a Bánk bán címszerepét énekelte. Az említett legutolsó sikeres bemutató Muszorgszkij Hovanscsina című operája volt. Az Új Tükör kritikusa nemcsak a rendezést tartja kitűnőnek, hanem az énekesek teljesítményét, köztük „a két Hovanszkij, apa és fia, illúziót belső megformálóit, Krémer Józsefet és Horváth Bálintot” is. Ez a bemutató az Érdemes Művész cím elnyerésekor tehát bizonyítás és egyben további ígéret is. Sz. E. I _ _ _ sunkba a ma élő zongoraművészek egyik legnagyobbika. Néhány mondatban megkísérlem leírni, mi az, ami Richter művészetét egyedülállóvá teszi és magával ragadja mindenkori közönségét. Nehéz ezt szavakban érzékeltetni; ilyenkor is kiderül, hogy a zenének van egy sajátos belső rendszere, amely igazán csak magán a zenén keresztül válik érthetővé. Az élménykeltés előzetes feltétele természetesen az, hogy a hangszerkezelés semmilyen technikai problémát ne jelentsen. Ezt ma már viszonylag sokan meg tudják csinálni. Ezután következik a zene törvényszerűségeinek ismerete, mondhatnánk így: a zenében való élés. Magán a zenén belül ehhez csatlakozik az egyes zeneszerzők megértése, a velük való azonosulás. Végül az előadó saját egyénisége következik, amelynek minden esetben egyéni szűrőjén keresztül az alkotás a közönség elé kerül. Hozzátehetnénk még a közönség reagálását, amely befogadja, vagy nem fogadja be azt, amit az előadóművész saját elképzelése szerint a zeneműből neki közvetít. Nos, Richter természetesen tökéletesen tud zongorázni. A többi, amit tesz, jelenti tulajdonképpen az, amitől ő Richter. Nemcsak meg- A ZENEMŰVEK „FELFEDEZŐJE” SZVJATOSZLÁV RICHTER DEBRECENBEN érti, de valósággal fefedezi a zeneműveket. Olyan dolgokat hallunk meg Beethoven, Schumann, Chopin műveiből, amik mindig is bele voltak írva a kottafejekbe, de ennyire világosan nem jelentek meg előttünk. A lényeges és kevésbé lényeges — de azért nélkülözhetetlenül szükséges — csodálatosan eltalált arányban szólal meg. Rejtett szólamok hangzanak fel a fődallam mellett, harmóniák találkozásának, ütközésének titkait fejtjük meg. Interpretálásban határozottan egyélű vonások vannak s lehet, hogy ezek nem mindenki elképzelésével találkoznak, de hatása alól nem igen lehet kivonni magunkat Április 6-i koncertjén rendkívül finom, a piano ezernyi árnyalatát ismerő billentése kezdetben talán csalódást okozott azoknak, akik a zongorán végigdübörgő futamokat várják el a legnagyobbaktól. Chopin C h-moll scherzojának démoni kergetőzését viszont még feszültebbé tette a hangerővel való takarékoskodás, amely a pianoból való kilépéseket még döbbentesebb kontraszttá tette. Csodálatosan tud énekelni a zongorán. Még a tompító pedállal játszott kantilénája is a legszebb éneklő hang volt. Elfelejtettük, hogy a zongora ütőhangszer, mert a leghosszabban tartott (tehát fizikailag elhalkuló) hangok folytatásában sem éreztük azt, hogy a kalapács ismét koppan a húron. Nem túlzás azt mondani, hogy Richter költői ihletettséggel zongorázik. Schumann Bécsi karneváljának lassú tétele, Chopin h-moll scherzojának középső része, de az egész Beethoven: F-dúr Andante és a Chopin: Barcarola a bensőséges líra szívbemarkolóan szép dalolása volt A Bécsi karnevál játékos Rondinoját sem felejtjük el egyhamar. Chopin tisz-moll scherzoja kontrasztjaiban is egységes felépítésével nyűgözött le. De talán mindent túlszárnyalt a ráadásként adott három Chopin-etűd előadása. Megértettük, hogy ezek az ún. tanulmányok zenei költemények: ezt hallottuk belőlük és legfeljebb láttuk azt, hogy milyen ördöngös technikai tudás kell előadásukhoz. A Filharmónia gondosan megtervezett évi programjának ez a programon kívüli része az évad kiemelkedő zenei eseménye volt; ilyen meglepetést mindig szívesen veszünk. Straky Tibor TÉVÉJEGYZET ADY ÉS A TELEVÍZIÓ A legavatottabbak szóltak, szólhattak végre Adyról vasárnap este a televízióban: egy kései poétatársa, utóda Adynak: Nagy László, s egy rendező, Kása Ferenc — aki számára nyilvánvalóan ugyanolyan fontos, hogy az „örökül hagyatott költészetet” megtisztítsa a „vádaktól”, mint a költő Nagy László számára, hogy legalább az utókor ne torzó képét lássa Ady Endrének. Hogy az „ifjú szívekben” , akikben Ady egyedül bízhatott, tisztán és élesen világítson „Isten szörnyetegének”, a „fekete királyiasnak” képe. Vagyis, hogy abban a véget érni alig akaró nagy „perben”, amely Ady Új versek és Vér és arany című kötetének megjelenése után, az első Holnap antológia és a Nyugat megszületésekor, 1908-ban kezdődött, s tart ma is — legalább a legfontosabb kérdésekben, „perújrafelvételt” kérjenek Ady „megszenvedett igazának” mostani értői, s vállalói. A film — e perújrafelvétel eredménye — József Attilát idézi meg utolsó „tanúként”, s 1929- ben zárul. Ami a másik költőzseni Adyt értő, Adyt védő cikke után történt Ady megértésében, védelmében, a legújabb kor Ady-képének vonásai, akár egy másik film tárgya lehetne. Egy nagyon különös filmé, amelyben sokkal több Adyrajongó, őt elfogadni, érteni, kisajátítani akaró vonulhatna föl, s amely mégsem szólhatna egyértelműen arról: győztesen és „rehabilitáltan” hagyhatja el a képzelet tárgyalótermét a legkülönösebb magyar poéta. Merész vállalkozás volt ez a film. S nemcsak azért, mert hosszú évtizedek félreértéseit, félremagyarázásait akarja cáfolni, hanem azért, mindenekelőtt azért, mert a vádakkal szembe csak, kizárólagosan a művet, Ady költészetét állítja. Ady nem védekezik és nem magyarázkodik ebben a filmben: itt nincsenek kitalált, már az utókor emberének logikáját, módosult értékítéletét tükröző szövegek. Az van, amit Ady megírt, s hogy mennyire elégséges mindez, hogy milyen lefegyverző a műnek igazsága, azt nemcsak a film summázata bizonyítja. Nemcsak az utolsóként elhangzó, s a talán legsúlyosabb, legtelítettebb, legérvényesebb Adyvers, az Új s új lovat jogos reményű óhaja: „Fortelmeit egy rövid mának / Nézze túl a szemem.” — de bizonyítja az utókor is, Ady „utóélete”, amely, ha nem tudja is még teljességében értékelni a költőt, de azért nem is cáfolt rá erre az óhajra, reményre. A filmet nézve úgy tűnhetett föl nekünk, hogy a szerzők Németh László tévedhetetlenül pontos ítéletét tartották munkájuk, munkamódszerük alapeszméjének. ......Mi azt hisszük, Adyról nem is kell vitatkozni, rekonstruálni kell az ő élete egymásba olvadó hullámait, ahogy megírta, befeketítés vagy kimagyarázás kísérlete nélkül s akkor kitűnik, hogy Ady Endre ma már történelmi jelenség, föllebbezhetetlenül”. A vádakkal szembe Ady-versek zengenek föl: a magyar irodalom leggyötrelmesebb magyarság versei, az új hangú, új esztétikájú, „űzött” poéta messiás versei, a hivatalos korerkölcsnek fittyet hányó Ady dacosan merész szerelmes versei, s mindenfajta „degeneráltságot”, szellemnélküliséget haraggal elutasító, a zseni tudat jogos gőgjével valló költő versei, a nép létalatti életet élő emberiről dühösen megértő énekeket író, a forradalmat áhító, a háborútól rettegve elforduló Ady költeményei. Kimagyarázás nélkül, rekonstruálva csupán az életutat, a magatartást. A film harmadik fejezete az Ady Endre halála után felcsapó, értékelő és becsmérlő véleményekből mutat be néhányat: Kosztolányi nyíltan támadó és elítélő cikkéből idéz, s József Attila nagy jelentőségű, értő soraiból. A forgatókönyvíró Nagy László és Kása Ferenc rendező hajszálpontosan egyeztették elképzeléseiket a film képi megoldásait illetően is — ez bizonyosra vehető. Abból a szép és átgondolt egységből látszott ez elsősorban, amelyben gondolat és kép ellentmondások nélkül egészítette ki egymást. A nagy, szellemi Ady-per „színhelye” egy valóságos tárgyalóteremre emlékeztető helyiség volt a filmben, de nem voltak benne emberek, csak székek. Kinek milyen járt, mi jellemezte leginkább a megszólaló, vádaskodó, bíráskodó, védelmező személyiség szavait, helyzetét, álláspontját. Hallatlanul kifejező megoldásnak tetszett ez, s különösképpen úgy, hogy egy ember mégiscsak ült ebben a kafkai teremben: Ady Endre. Vagyis Juhász Jácint, a költő megszemélyesítője. Mélyen átélt, igaz szerepet játszott a színész, szép, értelmes versmondással tolmácsolta Adyt, bár ez a versmondás hagyott valamelyes hiányérzetet bennünk. Kissé talán lefokozta Juhász Jácint a költemények érzelmi, indulati hevét: Ady érzelmi, indulati hevességét. Persze a választott, a felhangzó költemények elsősorban intellektuális tartalmaik okán alkalmasak arra, hogy képviseljék a „vádlottat”, s a film alapszituációja — a tárgyalás — is feltételezi és igényli a higgadt, józan dialógusokat. De mert a „vádakra” a teljes életmű felelt az idézett darabok által, a színész érzelmi visszafogottsága kicsit az alkalomhoz igazította, hűtötte, egységesítette ennek az életműnek árnyalt izzását: az igaztalan vádakra itt egy keserűen, bölcsen, okosan józan, a dolgokat mindent tudó fölénnyel figyelő Ady reagált. Akiből mintha kihunyt volna már a szeretetigény is: a műsor címében is jelzett és a gőgös költő zsenit annyira jellemző, gyermeki szeretetvágy. A filmet vasárnap, késő este vetítette a televízió. Költészet napi műsor gyanánt, a későn fekvő kevesek számára. A korán fekvők a Majdnem baleset című filmkomédia után kikapcsolták a készülékeket. Még azok is, akik talán szeretik vagy szeretnék Adyt, kíváncsiak rá: az újságokban közölt műsorcím még annyit sem jelzett, hogy miféle műsor lesz ez, kiről szól a film. Mindezzel kapcsolatban csak néhány kérdést: miért vélik úgy a televíziós műsorszerkesztők, hogy a költészet napja néhány száz ember magánügye; hogy az Ady-évforduló országos ünnepségei közepette Ady néhány „megszállott” sajátja, akik, jobb híján, maguknak bizonyíthatják csak, hogy Ady költészete nem magánügy, hogy Ady költészete — bárkié, mindenkié. Legalább egyetlen este adassék mód a televízióban ennek bebizonyítására — s várjunk egy napot a Majdnem balesettel. Mert a rétegművelődés elvének ilyetén alkalmazása láttán egyre fenyegetőbbnek tetszik például a közműveltség emelésének elvi szempontjai és gyakorlati megvalósulása között levő szakadék, és jeleit tapasztalhatjuk annak, amit elméletben tagadunk: a „két kultúra” gyakorlati létének. Az már szinte pikantériája a dolognak, hogy ezzel a műsorelhelyezéssel, a műsoridő ilyen kijelölésével a televízió tudatosan cáfolta, amit a film bizonyított: hogy Ady korszerű, időszerű, szükséges — élő. Cs. Nagy Ibolya Józsa János festőművész kiállítása Debrecenben Április 19-én, kedden délelőtt 11 órakor nyílik meg a Debreceni Agrártudományi Egyetem kiállító termében Józsa János festőművész gyűjteményes, mintegy 50 festményt bemutató kiállítása. Józsa János két évtizede dolgozik Debrecenben, városunkba Budapestről tért vissza, ahol művészeti tanulmányait folytatta. 1959-től állandó résztvevője az alföldi, balatoni, budapesti, debreceni, egri, miskolci és szegedi tárlatoknak. Igen sok egyéni kiállítást rendeztek műveiből (például Budapest, Kaposvár, Debrecen, Nyíregyháza), Bulgáriában is egyéni kiállításon mutatta be festményeit és grafikáit. A nemzetközi csoportos kiállításokon kívül könyvillusztrációi is ismertté teszik nevét az olvasók előtt, illusztrációkat készített Brecht: Kurázsi mama, Fagyejev: Tizenkilencen, Magyari Lajos: Csorna Sándor naplója stb. című művekhez. A kiállítás megnyitóján dr. Sziki Gusztáv egyetemi tanár, dékán köszönti a vendégeket. Megnyitó beszédet Gazda László, a megyei pártbizottság osztályvezetője tart; közreműködnek Józsáné Bíró Mária (fagott) és Szálkay Andrásné (zongora). HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1977. ÁPRILIS IS.