Hajdú-Bihari Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-09 / 6. szám
A művészek s a művészet nagykorúsága mindig azzal mérhető legkézzelfoghatóbban, ha eltűri, vállalja beépíti eszköztárába az őt körülvevő irányzatok hasznos alapértékeit. A XX. századi izmustörekvések, az azokat végig járó művészek munkássága jól példázza az e fajta populáris — leginkább érett, öreg korra jellemző — szintézisteremtés lehetőségeit. Nem Kultúrrétegek Gyarmathy Tihamér kiállítása a Műcsarnokban gondolnunk, csak Picasso művészetére, ak amellett, hogy gyökereiben sosem szakadt el saját spanyol miliőjétől, mégis képes volt alkotásaiba diffundálni a kor néha felkapott néha meghatározó törekvéseit. A magyar művészet 40-es éveket követő időszaka hamar monopolizálta a sematizmust. A szocialista realizmusnak kikiáltott csoda formájában, három évtizedig stagnálásra kényszerítve a művészeket. Mindazok az alkotók, akik egyrészt a művészet szuverenitásának védelme, valamint a „szélsőséges elhajlás” kísértetére ragadtatva másképp gondolkodtak , automatikusan kizárták magukat a képzőművészeti élet vérkeringéséből. Persze sokan választották azt az utat is, amely tipikusan a kispolgári művészet sajátja, hogy megteremtették saját idillvilágukat, s ezeknek művi lenyomatait prezentálták művészetként. Úgy gondolom, felesleges lenne itt most nevekkel előhozakodni. Ez a múlt , s minek emlegeti az elfelejtenivalókat. A művészek mellett elsősorban a művészeti élet, a művészet, légkör flexibilis kitágulás£ tette, s teszi lehetővé azt hogy a művészet szabadságmadara kinek-kinek a maga nyelvén szólalhasson meg s ilyen formán a 70-es évek kultúrpolitikája, ha megkésve is, de rehabilitált olyan művészeket, akik egykor — a személyi kultusz idején — makacs igazságvágyukkal lehetetlenné tették magukat Számtalan alkotót sorolhatnék föl, de talán egyet érdemes kiemelni a legutóbb feltámadottak közül. GYARMATHY TIHAMÉR neve a bennfentesek, a művészeti ínyencek számára sem a 40-es években, sem azóta egyfolytában napjainkig nem volt ismeretlen. Az 1915-ben Pécsett született mester GÁBOR JENŐ és MARTYN FERENC szabadiskoláján nevelkedett, s a főiskolán VASZARY növendéke volt. A 30-as évek derekán Derkovits vonzáskörébe került, s a mester hatása fiatalkori képein szinte kizárólagosnak mondható. Hamar bekapcsolódott az európai avantgarde mozgalomba, amelyre az indíttatást a HANS ARP-al és MAX BILL-el való kapcsolata határozta meg. Idehaza tagja lett KASSÁK és VAJDA művészeti körének, s ez a kör meghatározó jelentőséggel bírt egész pályafutása során. GYARMATHY oly mértékben magáévá tette az avantgarde kultúrát, hogy a magyar, s az európai ez irányú hagyományok szó szerinti megnyilvánulásai végül is egyetlen képen sem mutathatók ki. Az avantgarde szemére mindig azt szokták vetni, hogy formalista, s a tartalmat másodlagosnak tekinti. (Ez a vád érte egykor Kassákot is.) GYARMATHY képeinek nem jellemzője a formalizmus, nem olcsó megoldásokat hajszol, s nem az attraktivitás a vezérfonala. Képei — Kállai Ernő kifejezésével — a „természet rejtett arcának” elvonatkoztatott lenyomatán Alkotásaiba hihetetlen kultúr- és kül- s túsz tömeget sűrít bele. Nem kell azt hinnünk, hogy mindezt az életkép, a pillanatnyi látvány szintjén teszi. Hisz az általa átfogott teljesség „kifestése” ily módon lehetetlen vállalkozás lenne. GYARMATHY képein szinte definíció erejűek a gondolati törekvések, hisz amikor azt adja egy kép címének, hogy „ANYASÁG”, akkor ebben benne foglaltatik a fogantatástól a születés kínjáig bejárt út, a teljes evolúció képe. Egy másik művénél, amely „ISMERETLEN KÖZEGBEN” címmel került falra. Új, érdekes könyvvel gazdagodott az útleírást kedvelők tábora. Az olvasóközönség körében jól ismert világjáró karsztkutató Balázs Dénes Világjárók sorozatban megjelent kötete Dél-Afrika távoli, alig ismert tájait mutatja be. A sokrétű, ügyesen ötvözött földrajzi, geológiai, történelmi és néprajzi ismeretanyagot nyújtó kötet — amellett, hogy izagalmas olvasmány — e térség politikai változásainak megértéséhez a történelmi gyökerek részletes feltárásával iránytűként szolgál. Az újságolvasót segíti eligazodni az európai ember számára szokatlan ellentmondásokkal, megalázó „fajvédő” törvényekkel terhes országok viszonyaiban. A szerző nem újságíró, hanem geográfus. Utazásának elsődleges célja a dél-afrikai karsztvidékek tanulmányozása volt, de a tudományos kutatómunka mellett számos néprajzi vonatkozású érdekes megfigyelést tett és a mindennapi élet apró rezdülései sem kerülték el figyelmét. Saját élményei tükrében életszerűen ábrázolja az egyes társadalmi rétegek, népcsoportok életét, s egyegy emberi sors felvillantásával ad képet a Dél-Afrikában nagy számban élő magyarok helyzetéről. A könyv elkalauzol a nagyvárosok üvegpalotáiba és a nyomortanyák lakói közé. Útja során lépten-nyomon maga is tapasztalta az apartheid-politika külföldieket is érintő kellemetlen hátrányait. Balázs Dénesnek sikerült eljutnia Zalaföldre, s olyan rezervációkat is felkeresett, ahová magyar állampolgár a mai viszonyok között be sem teheti a lábát. Megismertet e távoli világrész érdekes növény- és állatvilágával. A pumagába sűríti világunk absztrakt-nonfiguratív félelmeit, bizonytalanságait. Életművén belül szinte kiemelkedő jelentőséggel bírnak afrikai indíttatású képei. Szó sincs itt a nyüzsgő bazárok, a semmibe meredő piramisok, kurióz népünnepélyek megörökítéséről. GYARMATHY hagyta magába szívódni az afrikai ember tudását, s szellemi kultúrájának legjavát. S az ősi kifejezési formák, ősi világkép-modellek konstruktív megfogalmazásait tárja elénk a maga analitikus absztrak módján. Művészete csak a legnagyobbakéval mérhető össze. VASARELY és KEPES csendes társaként élt és él GYARMATHY TIHAMÉR egy füstös budapesti lakásban, egymás mellé sorakoztatott képek társaságában. Várt évtizedek óta türelmesen, hittel, s bízva művészetének igazában. Kicsit késve érte utol a figyelem, s felelősségünkből semmit sem von le az a tény, hogy egy alkotói teljében levő művészt volt szerencsénk újra felfedezni. Épp itt van a mi közös felelősségünk, az elhallgatott alkotások, a nyilvánosságra sosem került értékrend majdhogynem posztumusz bemutatásakor. Úgy tűnik Debrecen egy lépéssel előrébb jár GYARMATHY felfedezésében, mint más magyar városok. Hisz a 70-es évek közepén a HORTOBÁGYI ALKOTÓTELEP kiállításán már bemutatta a művész néhány képét a város közönségének. Budapest GYARMATHY rehabilitálását s műveinek a nagyközönséghez való eljuttatását a MŰCSARNOKBAN rendezett életmű-kiállítással tette végre közkinccsé. Vadász György András fogó viperával való szerencsés kimenetelű találkozását olvasva tudatosul bennünk, milyen veszélyekkel járt tanulmányútja. Nemcsak a felszín jelenségeit tárgyalja, hanem bepillantást enged a karsztvidék barlangjaiba is. Magyar szerzőtől első ízben e könyvben olvashatunk leírást a hegyei miatt Dél- Afrika Svájcaként emlegetett Lesothóról, a világ egyik legszegényebb országáról, és az egykori Becsuana földről, a mai Botswanáról. A szerzőt, a vérbeli geográfust, szinte fanatikus mindent megismerni akarása hajtja, s vesebántalmaktól gyötörve csatlakozott a Kalahári-sivatagba induló térképész expedícióhoz. Feltárult előtte Makarikáki sósmezőinek és Okovango mocsarainak világa. Tanulsá-gos utat tett a sivatag primitív körülmények között élő, bozótlakó népei közé. Meglátogatta a gyűjtögető-vadász életmódot folytató busmanok kezdetleges településeit. Rámutat arra, hogy ez az egyszerű nép jó ismerője a természetnek, s nehéz körülmények között találékonyan kénytelen megküzdeni a mindennapi élelemért. Megelevenedik előttünk a felületes szemlélő számára a látszólagos egyhangúságot jelentő, de a valóságban élő, izgalmas világ, a Föld leg-dősebb sivatagja, a Namib. [ Utoljára Szváziföldet és Rhodesiát ismerhetjük meg. Búcsúzóul a Föld egyik legszebb zuhatagához, a Viktória-vízeséshez látogat el a szerző. A könyv stílusa mindenki számára élvezetes, s ennek megértését a szerző által készített eredeti felvételek nagymértékben elősegítik. (Gondolat). Kubassek János Balázs Dénes: A Zambézitől délre rm/^ék. perr^u^ -friteJflks/Ck., fiOArcfT 'Ifi K/.U—VH. Már beszélgetésünk kezdetén alkudoztam: nem baj ugye, ha ezúttal mellőzzük a kérdezz-felelek merev szabályait? Egy mozdulattal elhárítja a kérdéseket — majd lesz belőle valami, mondja. Nyilvánvaló, nem fél a véleményemtől, miként a másokétól sem, megszokta a megítéltetést is — volt benne része bőven. A világ, amelynek sűrűjében utat keresett,ösvényt vágott ambícióinak, tele volt jó barátokkal, őszinte hívekkel, kedves drukkerekkel, de rosszindulatú, gáncsoskodókkal, alattomos irigyekkel is. S ha mégsem voltak elegen, mindkét oldalon szaporította „híveit” az ő különös indulatokat felkavaró, vibráló egyénisége ... — Apám és anyám révén a színház világához kötődtem. Utólag döbbenek csak rá, mit jelentett számomra, hogy négyéves koromtól félhangosan gyakorolt. Shakespeare-szövegek hangzottak apám szájából naponta. Thuróczy Gyula, az édesapám egyébként puritán férfi, érdemes művész létére sem volt elvakult „színházi ember”. Mivel nővérem már akkor tanár lett, nekem a jogász pályát szánták ... Dr. Thuróczy Györgyből természetesen sohasem lett ügyvéd. Először közbeszólt a háború, a rideg valóságélményhez kötődő két év hadifogsággal, majd pedig az örökölt nagy szerelem, a színház következett. Sikeres felvételi vizsgát tett a Színművészeti Főiskola rendezői szakára Budapesten , és maradt segédrendezőnek a Csokonai Színházban, ahol később rendezőként is dolgozott, majd utólag dramaturgként távozott és meg sem állt Balmazújvárosig. — Édesapám azt mondta, nem való neked a színház fiam, sok ott a fals ember, nem fogsz kijönni velük. De én kezdetben nem éreztem rosszul magam, igen derék, jó ember volt az igazgatóm, Théry Árpád, s az ő vezetése idején szilárd pontot reméltem a talpam alatt, amin megállhatok. De nem tudom miért — talán, mert a háború volt az életem nyitó, konkrét élménye? —, egyre inkább éreztem, hogy a valóság szélesebb horizontjától elzárt tenyészet ez a színházi világ. Csak áttételesen kapcsolódtam a valósághoz. Volt még valami, amivel nehéz számot vetnem. Ez apám erőteljes egyénisége, ő emberi és művészi példaként lebegett előttem. A színházban aztán érezni kezdtem ennek a bénító hatását is. Hogy a színházi világot nem tudtam soha bevenni s meghódítani igazán, ebben nagy szerepe volt annak is, hogy mindenképpen bizonyítani akartam. Mindenesetre a felnőtté érés tanulságos iskolája volt ez, mert rájöttem, hogy ismeretlen hit dolgozik bennem, emésztő nyugtalanság, ami állandóan tettre sarkall. Ezért töltöttem csak rövid időt a városi tanács művelődésügyi osztályán, s hiába voltak tiszták, áttekinthetők ott az emberi kapcsolatok — a bennem fortyogó nyugtalanság kívül rekesztett a közösségen. Balmazújvároson a művelődési központ igazgatója lett Thuróczy György. Úgy érezte, jó helyre menekült. Itt lehetősége volt munkával gyógyítani a sértett hiúságát, s újra viharba edzeni sebzett szárnyait. Az egyszerű újvárosi lelkek értették különös lendületét — hozzájuk a boldogtalan századok mind ez ideig csak megszállott emberekkel üzentek enyhülést a balsorsra. — Életem legérdekesebb szakasza volt ez, a csodálatos Veres Péter árgus szemekkel figyelte, mit dolgozom, többet tanultam tőle, mint bárkitől, az emberség és az emberiség kulcskérdései vetődtek ott fel a napi munka kapcsán. Messze jártam már én akkor színházi élményvilágtól. Visszajött alkotókedvem, fontosnak éreztem, amit csinálok. Máig is vallom: ebben a viszonylag konszolidált világban igazán cselekvő, forradalmi tettet a népművelő vihet véghez. Közbeszólok, hogy tűrte a sikereket? — Szeretem és kívánom a sikereket, mint a pillanatnyi jóleső pihenőt. Ezzel nem zárhatja le az ember az életet — tovább kell menni! Amíg csak újabb és újabb tettek lehetősége izgat. Nem hagy nyugton a kérdés: miért jött mégis viszsza Debrecenbe? — Nem volt az ilyen egyszerű. Annyi mindent csináltam én Újvároson és olyan kitűnő segítőtársak-kal, hogy amikor 1968-ban Gyarmati Kálmán megkeresett, nem volna-e kedvem a megyei művelődési központban dolgozni — csak egy év múlva mondtam igent. — Úgy érezte, tartozik a Debrecennek? — Magamnak tartoztam. Be akartam bizonyítani, hogy a fizikai elpuhulásnak, szellemi lustaságnak nem estem áldozatul. Dolgozni akartam ismét valami újat, hiszen Újvárosban már nél-külem is jól mentek a dolgok. És még valami. Gyarmati Kálmán az az ember, aki leginkább mederbe tudja terelni az én nyugtalanságomat ... Hát ez az, ami nekem nem sikerült...! Mert az igazi beszélgetés valójában most kezdődnék. Hiszen az Alföld Ifjúsági Színpadról eddig egy szót sem ejtettünk. Okkal. A csaknem tízesztendős amatőr együttes kérész életű társai közül messze kimagaslik szakmai sikereivel, amelyekről rendszeresen tájékozódhatnak lapunk olvasói. Úgy érzem azonban, azt az embert kevésbé ismerjük, aki a sikerek mögött áll vezetőként, lelkesen, újra és újra fiatalodva közösségével. Aki hatvanhárom évesen is őszinte hevülettel vallja: az amatőr együttesek eredményének titka a kemény vezetőegyéniség, a szárnyaló fantázia és a pontos kivitelezés, hogy hamisítatlan esztétikai érték jöhessen létre. S akit mindezek után is tovább gyötör a bizonytalanság , sok lehetőségéhez képest vajon jól gazdálkodott-e a rábízott szellemi energiával? A töprengéshez ezúttal sem hiányzik a siker. Győrből érkezett a hír, hogy a Radnóti Emlékbizottság kétévenként esedékes döntése alapján az 1979-es Radnóti-díjjal Thuróczy Györgyöt jutalmazta, a vezetése alatt álló Alföld Ifjúsági Színpad színvonalas működtetéséért, s azért a fontos közművelődési szerepért, amelyet az együttes az igazi esztétikai értéket jelentő irodalmi alkotások tolmácsolásában játszik. Dankó István „A keresés tüze hajt, mióta élek” Radnóti-díjat kapott Thuróczy György, az Alföld Színpad vezetője TÉVÉJEGYZET CSÚSZÓPÉNZ Nem valószínű, hogy valaha is forgalomba kerül majd olyan tévékészülék, amelynek oldalzsebébe dugva egy ötvenest, jobb műsorra, egyáltalán jó műsorra kapcsol át, behízelgő hunyorgások közepette. Nos, azt reméltem, hogy a néhány héttel ezelőtt általam is megdicsért Hét munkatársai nem használják ki a hét végi műsorfogyasztási kényszert — vasárnap még második műsor sincs —, s elemző riportokkal erednek a csúszópénz után. Nem így történt. Alapos dokumentációval, válogatott és változatos nyilatkozókkal végül is sikerült mindent utolérni — a felszínen. Csaknem oda jutottak a nagy igyekezetben, hogy lelkiismeretfurdalásom támadt. Lehet, hogy én vagyok az oka mindennek, én a fogyasztó, akinek alapvető és elérhető szükségletei támadnak. (Most már bevallom, szégyellem, hogy néhány hónapja a bútorszállító zsebébe dugtam egy kis pénzt, amiért — látván óriási egérizmaimat — felszaladtak nyoszolyámmal az emeletre. Ezúton kérek elnézést tőlük, bevallom, nem is gondoltam, hogy Pesten már jóval magasabb a tarifa ... De félre a tréfával, kár az elszalasztott lehetőségért. A televíziónak ugyanis módjában áll minden csúszópénzek valóságos eredetét is felkutatni. A nagyvonalú kal-kulációk után hogyan jöhetett létre olykor igen zavaró áruhiány bizonyos közszükségleti cikkekből? — ez televíziós téma, ez az igazi talaja a jogtalan anyagi előnyhöz jutásnak. Vagy mondjuk utánajárni, hogy az eladásra kínált áru minőségét hol ellenőrizték utoljára, s miért az üzletekben derül csak ki, hogy selejtesek? S lehetne érdekes dolgokat kideríteni a szolgáltató egységek anyagellátásáról, a munkafegyelemről stb. Természetesen nem prédikációt vártam a Hétben amúgy is szapora gondjainkról. De azt gondolom, hogy a felszíni cseverészések szintjén nem remélhetünk sikert az aggasztó konoksággal erősödő korrupció ellen. Itt már régen nem a szép szavak miséjére kondit lelkiismeretünk harangja. Tettek, határozott döntések kellenek elvtársaim! S hogy ezt komolyan gondolom, lám kifordítom a zsebeimet, mielőtt a szerkesztőhöz viszem a jegyzetet. Minket ugyanis még nem fertőzött meg az új divat, szomorúan úgy is mondhatnám, nekünk nem csúsztat senki. Ámbár gondolkodni kéne ezen is — miért kell nekem az estéket állandóan a képernyő előtt ülve tölteni ? — dankó — HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1380. JANUÁR 9.15