Hajdú-Bihari Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-09 / 6. szám

A művészek s a művészet nagykorúsá­ga mindig az­zal mérhető legkézzelfog­hatóbban, ha eltűri, vállalja beépíti eszköz­tárába az őt körülvevő irányzatok hasznos alapér­tékeit. A XX. szá­zadi izmus­törekvések, az azokat végig járó művészek munkássága jól példázza az e fajta populáris — leginkább érett, öreg kor­ra jellemző — szintéziste­remtés lehető­ségeit. Nem Kultúrrétegek Gyarmathy Tihamér kiállítása a Műcsarnokban gondolnunk, csak Picasso művészetére, ak amellett, hogy gyökereiben sosem szakadt el saját spa­nyol miliőjétől, mégis ké­pes volt alkotásaiba diffun­­dálni a kor néha felkapott néha meghatározó törekvé­seit. A magyar művészet 40-es éveket követő időszaka ha­mar monopolizálta a sema­tizmust. A szocialista realiz­musnak kikiáltott csoda for­májában, három évtizedig stagnálásra kényszerítve a művészeket. Mindazok az al­kotók, akik egyrészt a mű­vészet szuverenitásának vé­delme, valamint a „szélső­séges elhajlás” kísértetére ragadtatva másképp gondol­kodtak , automatikusan ki­zárták magukat a képző­­művészeti élet vérkeringésé­ből. Persze sokan választot­ták azt az utat is, amely tipikusan a kispolgári mű­vészet sajátja, hogy megte­remtették saját idillvilágu­­kat, s ezeknek művi lenyo­matait prezentálták művé­szetként. Úgy gondolom, fe­lesleges lenne itt most ne­vekkel előhozakodni. Ez a múlt , s minek emlegeti az elfelejtenivalókat. A mű­vészek mellett elsősorban a művészeti élet, a művészet, légkör flexibilis kitágulás£ tette, s teszi lehetővé azt hogy a művészet szabadság­madara kinek-kinek a ma­ga nyelvén szólalhasson meg s ilyen formán a 70-es évek kultúrpolitikája, ha megkés­ve is, de rehabilitált olyan művészeket, akik egykor — a személyi kultusz idején — makacs igazságvágyukkal lehetetlenné tették magukat Számtalan alkotót sorolhat­nék föl, de talán egyet ér­demes kiemelni a legutóbb feltámadottak közül. GYARMATHY TIHAMÉR neve a bennfentesek, a mű­vészeti ínyencek számára sem a 40-es években, sem azóta egyfolytában napjain­kig nem volt ismeretlen. Az 1915-ben Pécsett szü­letett mester GÁBOR JENŐ és MARTYN FERENC sza­badiskoláján nevelkedett, s a főiskolán VASZARY nö­vendéke volt. A 30-as évek derekán Derkovits vonzás­körébe került, s a mester ha­tása fiatalkori képein szinte kizárólagosnak mondható. Hamar bekapcsolódott az európai avantgarde mozga­lomba, amelyre az indítta­tást a HANS ARP-al és MAX BILL-el való kapcso­lata határozta meg. Idehaza tagja lett KASSÁK és VAJ­DA művészeti körének, s ez a kör meghatározó jelentő­séggel bírt egész pályafutása során. GYARMATHY oly mértékben magáévá tette az avantgarde kultúrát, hogy a magyar, s az európai ez irá­nyú hagyományok szó sze­rinti megnyilvánulásai végül is egyetlen képen sem mu­tathatók ki. Az avantgarde szemére mindig azt szokták vetni, hogy formalista, s a tartalmat másodlagosnak te­kinti. (Ez a vád érte egykor Kassákot is.) GYARMATHY képeinek nem jellemzője a formaliz­mus, nem olcsó megoldáso­­­kat hajszol, s nem az attrak­­­­tivitás a vezérfonala. Képei — Kállai Ernő ki­fejezésével — a „természet rejtett arcának” elvonatkoz­tatott lenyomatán Alkotásai­ba hihetetlen kultúr- és kül- s túsz tömeget sűrít bele. Nem kell azt hinnünk, hogy mindezt az életkép, a pilla­natnyi látvány szintjén teszi. Hisz az általa átfogott tel­jesség „kifestése” ily módon lehetetlen vállalkozás len­ne. GYARMATHY képein szinte definíció erejűek a gondolati törekvések, hisz amikor azt adja egy kép cí­mének, hogy „ANYASÁG”, akkor ebben benne foglal­tatik a fogantatástól a szü­letés kínjáig bejárt út, a tel­jes evolúció képe. Egy másik művénél, amely „ISMERETLEN KÖZEG­BEN” címmel került falra. Új, érdekes könyvvel gaz­dagodott az útleírást kedve­lők tábora. Az olvasóközön­ség körében jól ismert világ­járó karsztkutató Balázs Dé­nes Világjárók sorozatban megjelent kötete Dél-Afrika távoli, alig ismert tájait mu­tatja b­e. A sokrétű, ügyesen ötvö­zött földrajzi, geológiai, tör­ténelmi és néprajzi ismeret­­anyagot nyújtó kötet — amellett, hogy izagalmas ol­vasmány — e térség politikai változásainak megértéséhez a történelmi gyökerek részletes feltárásával iránytűként szol­gál. Az újságolvasót segíti el­igazodni az európai ember számára szokatlan ellentmon­dásokkal, megalázó „fajvédő” törvényekkel terhes országok viszonyaiban. A szerző nem újságíró, hanem geográfus. Utazásának elsődleges célja a dél-afrikai karsztvidékek ta­nulmányozása volt, de a tudo­mányos kutatómunka mellett számos néprajzi vonatkozású érdekes megfigyelést tett és a mindennapi élet apró rezdü­lései sem kerülték el figyel­mét. Saját élményei tükré­ben életszerűen ábrázolja az egyes társadalmi rétegek, népcsoportok életét, s egy­­egy emberi sors felvillantásá­val ad képet a Dél-Afrikában nagy számban élő magyarok helyzetéről. A könyv elkalauzol a nagy­városok üvegpalotáiba és a nyomortanyák lakói közé. Útja során lépten-nyomon maga is tapasztalta az apart­heid-politika külföldieket is érintő kellemetlen hátránya­it. Balázs Dénesnek sikerült eljutnia Zalaföldre, s olyan rezervációkat is felkeresett, ahová magyar állampolgár a mai viszonyok között be sem teheti a lábát. Megismertet e távoli világrész érdekes nö­vény- és állatvilágával. A pu­magába sűríti világunk absztrakt-nonfiguratív félel­meit, bizonytalanságait. Élet­művén belül szinte kiemel­kedő jelentőséggel bírnak af­rikai indíttatású képei. Szó sincs itt a nyüzsgő bazárok, a semmibe meredő pirami­sok, kurióz népünnepélyek megörökítéséről. GYAR­MATHY hagyta magába szí­vódni az afrikai ember tudá­sát, s szellemi kultúrájának legjavát. S az ősi kifejezési formák, ősi világkép-model­­lek konstruktív megfogalma­zásait tárja elénk a maga analitikus absztrak módján. Művészete csak a legna­­gyobbakéval mérhető össze. VASARELY és KEPES csendes társaként élt és él GYARMATHY TIHAMÉR egy füstös budapesti lakás­ban, egymás mellé sorakoz­tatott képek társaságában. Várt évtizedek óta türel­mesen, hittel, s bízva művé­szetének igazában. Kicsit késve érte utol a figyelem, s felelősségünkből semmit sem von le az a tény, hogy egy alkotói teljében levő művészt volt szerencsénk újra felfedezni. Épp itt van a mi közös felelősségünk, az elhallgatott alkotások, a nyil­vánosságra sosem került ér­tékrend majdhogynem posztumusz bemutatásakor. Úgy tűnik Debrecen egy lépéssel előrébb jár GYAR­MATHY felfedezésében, mint más magyar városok. Hisz a 70-es évek közepén a HOR­TOBÁGYI ALKOTÓTELEP kiállításán már bemutatta a művész néhány képét a vá­ros közönségének. Budapest GYARMATHY rehabilitálását s műveinek a nagyközönséghez való eljut­tatását a MŰCSARNOKBAN rendezett életmű-kiállítással tette végre közkinccsé. Vadász György András fogó viperával való szeren­csés kimenetelű találkozását olvasva tudatosul bennünk, milyen veszélyekkel járt ta­nulmányútja. Nemcsak a fel­szín jelenségeit tárgyalja, ha­nem bepillantást enged a karsztvidék barlangjaiba is. Magyar szerzőtől első íz­ben e könyvben olvashatunk leírást a hegyei miatt Dél- Afrika Svájcaként emlege­tett Lesothóról, a világ egyik legszegényebb országáról, és az egykori Becsuana földről, a mai Botswanáról. A szerzőt, a vérbeli geográfust, szinte fanatikus mindent megismer­ni akarása hajtja, s vesebán­­talmaktól gyötörve csatlako­zott a Kalahári-sivatagba in­duló térképész expedícióhoz. Feltárult előtte Makarikáki sósmezőinek és Okovango mocsarainak világa. Tanulsá-­­­gos utat tett a sivatag primi­tív körülmények között élő,­­ bozótlakó népei közé. Meglá­­­­togatta a gyűjtögető-vadász életmódot folytató busmanok­­ kezdetleges településeit. Rá­mutat arra, hogy ez az egy­szerű nép jó ismerője a ter­mészetnek, s nehéz körülmé­nyek között találékonyan kénytelen megküzdeni a min­dennapi élelemért. Megelevenedik előttünk a felületes szemlélő számára a látszólagos egyhangúságot je­lentő, de a valóságban élő, izgalmas világ, a Föld leg-­­­­dősebb sivatagja, a Namib. [ Utoljára Szváziföldet és Rho­desiát ismerhetjük meg. Bú­csúzóul a Föld egyik leg­szebb zuhatagához, a Viktó­­ria-vízeséshez látogat el a szerző. A könyv stílusa mindenki számára élvezetes, s ennek megértését a szerző által ké­szített eredeti felvételek­ nagymértékben elősegítik. (Gondolat). Kubassek János Balázs Dénes: A Zambézitől délre rm/^ék. perr^u^ -friteJflks/Ck., fi­OArcfT 'Ifi K/.U—VH­. Már beszélgetésünk kez­detén alkudoztam: nem baj ugye, ha ezúttal mellőzzük a kérdezz-felelek merev szabályait? Egy mozdulat­tal elhárítja a kérdéseket — majd lesz belőle valami, mondja. Nyilvánvaló, nem fél a véleményemtől, mi­ként a másokétól sem, meg­szokta a megítéltetést is — volt benne része bőven. A világ, amelynek sűrűjében utat keresett,­­ösvényt vá­gott ambícióinak, tele volt jó barátokkal, őszinte hí­vekkel, kedves drukkerek­kel, de rosszindulatú,­­ gán­­csoskodókkal, alattomos iri­gyekkel is. S ha még­sem voltak elegen, mindkét ol­dalon szaporította „híveit” az ő különös indulatokat felkavaró, vibráló egyénisé­ge ... — Apám és anyám révén a színház világához kötőd­tem. Utólag döbbenek csak rá, mit jelentett számomra, hogy négyéves koromtól félhangosan gyakorolt. Sh­akespeare-szövegek hangzottak apám szájából naponta. Thuróczy Gyula, az édesapám egyébként pu­ritán férfi, érdemes művész létére sem volt elvakult „színházi ember”. Mivel nővérem már akkor tanár lett, nekem a jogász pályát szánták ... Dr. Thuróczy Györgyből természetesen sohasem lett ügyvéd. Először közbeszólt a háború, a rideg valóságél­ményhez kötődő két év ha­difogsággal, majd pedig az örökölt nagy szerelem, a színház következett. Sike­res felvételi vizsgát tett a Színművészeti Főiskola ren­dezői szakára Budapesten , és maradt segédrendező­nek a Csokonai Színházban, ahol később rendezőként is dolgozott, majd utólag dra­maturgként távozott és meg sem állt Balmazújvárosig. — Édesapám azt mondta, nem való neked a színház fiam, sok ott a fals ember, nem fogsz kijönni velük. De én kezdetben nem éreztem rosszul magam, igen derék, jó ember volt az igazgatóm, Théry Árpád, s az ő vezeté­se idején szilárd pontot re­méltem a talpam alatt, amin megállhatok. De nem tudom miért — talán, mert a háború volt az életem nyitó, konkrét élménye? —, egyre inkább éreztem, hogy a valóság szélesebb hori­zontjától elzárt tenyészet ez a színházi világ. Csak át­tételesen kapcsolódtam a valósághoz. Volt még valami, amivel nehéz számot vetnem. Ez apám erőteljes egyénisége, ő emberi és művészi példa­ként lebegett előttem. A színházban aztán érezni kezdtem ennek a bénító hatását is. Hogy a színházi világot nem tudtam soha bevenni s meghódítani iga­zán, ebben nagy szerepe volt annak is, hogy min­denképpen bizonyítani akartam. Mindenesetre a felnőtté érés tanulságos is­kolája volt ez, mert rájöt­tem, hogy ismeretlen hit dolgozik bennem, emésztő nyugtalanság, ami állandó­an tettre sarkall. Ezért töl­töttem csak rövid időt a városi tanács művelődés­­ügyi osztályán, s hiába vol­tak tiszták, áttekinthetők ott az emberi kapcsolatok — a bennem fortyogó nyugtalanság kívül rekesz­­tett a közösségen. Balmazújvároson a mű­velődési központ igazgatója lett Thuróczy György. Úgy érezte, jó helyre menekült. Itt lehetősége volt munká­val gyógyítani a sértett hiúságát, s újra viharba edzeni sebzett szárnyait. Az egyszerű újvárosi lelkek értették különös lendületét — hozzájuk a boldogtalan századok mind ez ideig csak megszállott emberekkel üzentek enyhülést a bal­­sorsra. — Életem legérdekesebb szakasza volt ez, a csodála­tos Veres Péter árgus sze­mekkel figyelte, mit dolgo­zom, többet tanultam tőle, mint bárkitől, az emberség és az emberiség kulcskérdé­sei vetődtek ott fel a napi munka kapcsán. Messze jártam már én akkor szín­házi élményvilágtól. Vissza­jött alkotókedvem, fontos­nak éreztem, amit csinálok. Máig is vallom: ebben a vi­szonylag konszolidált vi­lágban igazán cselekvő, forradalmi tettet a népmű­velő vihet véghez. Közbeszólok, hogy tűrte a sikereket? — Szeretem és kívánom a sikereket, mint a pillanat­nyi jóleső pihenőt. Ezzel nem zárhatja le az ember az életet — tovább kell menni! Amíg csak újabb és újabb tettek lehetősége iz­gat. Nem hagy nyugton a kér­dés: miért jött mégis visz­­sza Debrecenbe? — Nem volt az ilyen­­ egyszerű. Annyi mindent­­ csináltam én Újvároson és­­ olyan kitűnő segítőtársak-­­­kal, hogy amikor 1968-ban Gyarmati Kálmán megke­­­­resett, nem volna-e kedvem a megyei művelődési köz­pontban dolgozni — csak egy év múlva mondtam igent. — Úgy érezte, tartozik a Debrecennek? — Magamnak tartoztam. Be akartam bizonyítani, hogy a fizikai elpuhulásnak, szellemi lustaságnak nem estem áldozatul. Dolgozni akartam ismét valami újat, hiszen Újvárosban már nél-­­­külem is jól mentek a dol­gok. És még valami. Gyar­mati Kálmán az az ember, aki leginkább mederbe tudja terelni az én nyugta­lanságomat ... Hát ez az, ami nekem nem sikerült...! Mert az igazi beszélgetés valójában most kezdődnék. Hiszen az Alföld Ifjúsági Színpadról eddig egy szót sem ejtet­tünk. Okkal. A csaknem tízesztendős amatőr együt­tes kérész életű társai kö­zül messze kimagaslik szakmai sikereivel, ame­lyekről rendszeresen tájé­kozódhatnak lapunk olva­sói. Úgy érzem azonban, azt az embert kevésbé ismer­jük, aki a sikerek mögött áll vezetőként, lelkesen, újra és újra fiatalodva kö­zösségével. Aki hatvanhá­rom évesen is őszinte he­vülettel vallja: az amatőr együttesek eredményének titka a kemény vezetőegyé­niség, a szárnyaló fantázia és a pontos kivitelezés, hogy hamisítatlan esztétikai érték jöhessen létre. S akit mindezek után is tovább gyötör a bizonytalanság , sok lehetőségéhez képest vajon jól gazdálkodott-e a rábízott szellemi energiá­val? A töprengéshez ezúttal sem hiányzik a siker. Győr­ből érkezett a hír, hogy a Radnóti Emlékbizottság kétévenként esedékes dön­tése alapján az 1979-es Radnóti-díjjal Thuróczy Györgyöt jutalmazta, a ve­zetése alatt álló Alföld If­júsági Színpad színvonalas működtetéséért, s azért a fontos közművelődési sze­repért, amelyet az együt­tes az igazi esztétikai érté­ket jelentő irodalmi alko­tások tolmácsolásában ját­szik. Dankó István „A keresés tüze hajt, mióta élek” Radnóti-díjat kapott Thuróczy György, az Alföld Színpad vezetője TÉVÉ­JEGYZET CSÚSZÓPÉNZ Nem valószínű, hogy valaha is forgalom­ba kerül majd olyan tévékészülék, amely­nek oldalzsebébe dugva egy ötvenest, jobb műsorra, egyáltalán jó műsorra kapcsol át, behízelgő hunyorgások közepette. Nos, azt reméltem, hogy a néhány héttel ezelőtt ál­talam is megdicsért Hét munkatársai nem használják ki a hét végi műsorfogyasztási kényszert — vasárnap még második műsor sincs —, s elemző riportokkal erednek a csú­szópénz után. Nem így történt. Alapos dokumentációval, válogatott és változatos nyilatkozókkal vé­gül is sikerült mindent utolérni — a felszí­nen. Csaknem oda jutottak a nagy igyeke­zetben, hogy lelkiismeretfurdalásom támadt. Lehet, hogy én vagyok az oka mindennek, én a fogyasztó, akinek alapvető és elérhető szükségletei támadnak. (Most már bevallom, szégyellem, hogy néhány hónapja a bútor­szállító zsebébe dugtam egy kis pénzt, amiért — látván óriási egérizmaimat — felszaladtak nyoszolyámmal az emeletre. Ezúton kérek elnézést tőlük, bevallom, nem is gondoltam, hogy Pesten már jóval magasabb a tari­fa ...­ De félre a tréfával, kár az elszalasz­tott lehetőségért. A televíziónak ugyanis módjában áll minden csúszópénzek valósá­gos eredetét is felkutatni. A nagyvonalú kal-­­­kulációk után hogyan jöhetett létre olykor­­ igen zavaró áruhiány bizonyos közszükségle­­ti cikkekből? — ez televíziós téma, ez az igazi talaja a jogtalan anyagi előnyhöz ju­­t­­ásnak. Vagy mondjuk utánajárni, hogy az eladásra kínált áru minőségét hol ellenőriz­­­­ték utoljára, s miért az üzletekben derül csak ki, hogy selejtesek? S lehetne érdekes­­ dolgokat kideríteni a szolgáltató egységek anyagellátásáról, a munkafegyelemről stb. Természetesen nem prédikációt vártam a Hétben amúgy is szapora gondjainkról. De azt gondolom, hogy a felszíni cseverészések szintjén nem remélhetünk sikert az aggasz­tó konoksággal erősödő korrupció ellen. Itt már régen nem a szép szavak miséjére kon­dit lelkiismeretünk harangja. Tettek, hatá­rozott döntések kellenek elvtársaim! S hogy­­ ezt komolyan gondolom, lám kifordítom a­­ zsebeimet, mielőtt a szerkesztőhöz viszem a jegyzetet. Minket ugyanis még nem fertőzött meg az új divat, szomorúan úgy is mondhat­nám, nekünk nem csúsztat senki. Ámbár­­ gondolkodni kéne ezen is — miért kell ne­kem az estéket állandóan a képernyő előtt­­ ülve tölteni ? — dankó — HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1380. JANUÁR 9.15

Next