Hajdú-Bihari Napló, 1983. augusztus (40. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-13 / 191. szám

Mestrovic, a szobrászat óriása Száz esztendővel ezelőtt, 1883. augusztus 15-én a hor­vátországi Vrpolje faluban született Ivan Mestrovic, a XX. századi szobrászat kima­gasló egyénisége. Hatása a század első felének egész eu­rópai, sőt amerikai művésze­tére is rányomta bélyegét. Nagyon mélyről indult. A múlt század utolsó éveiben az írni-olvasni alig tudó, fa­­ragványokat készítő pásztor­gyerek — akinek rendkívüli tehetsége még a szegényes horvát-dalmát hegyvidéki környezetben is feltűnik — a giottói legendára emlékezte­tő módon kerül Splitbe, majd Bécsbe a Művészeti Akadé­mia előkészítő tanfolyamára, és 1904-ben fejezi be tanul­mányait a szobrász és épí­tész tanszakon. Mestrovic, aki mondaniva­lóját mindenkor magasfokú érzelmi telítettséggel ábrá­zolta, igyekszik kitörni a bé­csi szecesszió dekoratív for­maköréből. Rodin plasztiku­sabb és kifejezőbb alkotásai­nak hatása vonzza Párizsba, a nagy mester közelébe, ahol még 1905-ben sikerrel állít ki a Salon D’Automne-ban. Párizsban próbálja megvaló­sítani az első világháborúig terjedő korai korszakának nagyszabású tervét, a Koszo­­vó-ciklust (1907—17), amely lényegében nemzeti Panthe­on létesítését célozta az 1389- ben elesett hősök emlékére. A szobrászati alkotások te­matikai alapját népköltészeti mű, a koszovói hősi énekek képezte. A koszovói templom, amelynek tervein és elkészült darabjain közel tíz éven át dolgozott — sohasem épült fel. A néhány megvalósult szobor azonban méltán sze­rezte meg számára az 1911-es római világkiállítás nagydí­ját és a világhírnevet. Genfben kezdi el — a há­ború embertelen szenvedései ellen tiltakozásul — új szim­bolikus művét, a Jézus élete reliefciklust, amelyet azon­ban csak a második világhá­ború után fejez be (1916— 1954). A háború után hazájába visszatérve Zágrábban és Splitben élt. Mint a Zágrábi Képzőművészeti Akadémia rektora és vezető szobrász­professzora új művésznemze­déket nevelt fel. A háború utáni első évek egy monumentális megbízás teljesítésének, a cavtati Ra­­ch­-mauzóleum felépítésének és szobrászati díszítésének munkájával telned el (1920— 22). A következő években bi­zonyos lehiggadást figyelhe­tünk meg szobrászatéban, bekapcsolódva a korszak eu­rópai szobrászaténak élvona­lába, átmenetileg a görög és reneszánsz tradícióhoz for­dul. A korszak kezdetén a zenélő, pontosabban a hang­szert tartó női figurák cso­portja áll. Másik összefüggő kompo­­zíciós típusa az aktábrázolá­sok csoportja (Táncosnő, 1924., A tengernél, 1926., Az álom, 1927., Fekvő asszony, 1929., Pszüché, 1927.). Ezek a torzók és aktkompozíciók a klasszikus női szépségesz­mény hagyományának ér­vényre juttatását jelenítik ben. Lírai és drámai hangu­latok, expresszív formanyelv, a márvány és a bronz anya­gában rejlő szépség tökéletes kibontakoztatása jellemzi ezeket a műveket A harmadik kompozíciós típus az emlékműveké: a re­neszánsz költő (Marko Maru­­lic, 1924. Split) az egyetem­alapító érsek (J. Strossma­­yer, 1926. Zágráb). A nyilazó és dárdavető indián monu­mentális kettős emlékműve (1926—27. Chicago), és a Francia hála emlékmű (1920, Belgrád), amelyben az antik Niké-kompozíció modern változatát alkotta meg a mű­vész. A két világháború kö­zötti időszak talán legszebb és legmonumentálisabb alko­tása Grgur Ninski (a IX. szá­zadban élt püspök a nemzeti kultúra megalapozója volt Horvátországban, az úgyne­vezett glagolita írásbeliség megszerkesztő­je, amelyen az első horvát nyelvemlékek fennmaradtak), nyolcméteres bronzszobra (1929, Split) — itt az eszmei mondanivaló drámaiságát tökéletesen ér­vényre juttatja a túlzottan expresszív, lendületes meg­formálás. A második évtizedben épí­tészeti feladatok kötik le leg­nagyobbrészt energiáját és idejét. 1931—41. között ké­szül el spliti háza (a mai Galerija Mestrovic), a knini Zvonimir-templom, az otavi­­cei családi mauzóleum, a zágrábi Művészház, valamint a spliti Mestrovic-kápolna. 1940-ben, a második világ­háború kitörése után ismét a Jézus élete reliefciklussal kezd foglalkozni. A zágrábi gestapóbörtönből való kisza­badulása után, 1943-ban Ró­mában, illetve újra Svájcban folytatja a ciklust. Tíz évvel később — a rezignációval, keserű reménytelen számve­téssel telt utolsó periódusá­ban — két év alatt (1953—54.) elkészíti a hiányzó 12 relie­fet. Művészetében ezek az al­kotások az expresszív drá­­maiság csúcspontját, tarta­lom és forma megvalósult egységét jelentik. A háború után, 1946-ban a New York-i Syracusa Egye­tem hívja meg a szobrászati tanszék vezetésére, majd 1955-ben az Indianai Notre Dame Egyetem. Mit remélhe­tett az Újvilágban ez a hat­vanon felüli, világhírű mű­vész? Anyagi gondtalanságot, személyes szabadságot, szok­ványmegbízatásokat, sikert­­ és gyökértelenséget. Esz­méinek és törekvéseinek ide­­gensége környezete számára, a hazafi örök és kielégíthe­tetlen sóvárgásának páncél­szorítása végül gúzsba köti szobrásztehetségét. 1947-ben a Metropolitan Museum reprezentatív kiál­lítást rendez műveiből. Ez volt az első eset a múzeum fennállása óta, hogy élő mű­vész alkotásai kerültek be­mutatásra. A legnagyobb mű­vészeti kitüntetések birtoko­sa, egyetemek, művészeti akadémiák tiszteletbeli tagja lett Európában és az Egye­sült Államokban, művészetét számtalan cikk, tanulmány és monográfia értékelte. 1962. január 17-én halt meg az indianai South Bendben. Otavicében temették el. Monumentális, és száza­dunkban szinte egyedülálló életmű lenyűgöző, tolsztoji arányai bontakoztak ki mű­vészetében. Dr. Bundev-Todorov Hona művészettörténész Akt Banovic Strahinija — márványtorzó (MTI-fotó — KS) ^BAJDO-BIHARI MAPfcO r- IWI » FÜLÖP VILMOS Kisvállalkozás Az ostornyeles utcai lámpa ablakon beömlő sápatag fénye úgy terült rá a szőnyegre, bútorokra, mintha az egész szobát liszttel szórták volna be. Az utcán már elsuhantak az autók, hosszú szünetek után jött csak egy­­egy. Csend volt, lassan álomba me­rült az egész város. Csak Kádasné nem tudott aludni. Amikor a hivatalból hazajött, épp csak falt valamit, hozzá kellett fognia a vasaláshoz. Nyomkodta a ruhákat még akkor is, amikor az ember beült tévét nézni. A Híradó alatt is vasalt, de minden szót hallott. Mire a Híradó véget ért, ő is befe­jezte a munkát, de nem tudta nyu­godtan nézni a filmet, mert fájt a fe­je. Demalgont vett be, aztán, mert a film blődségekkel teli krimi volt, el­ment fürödni. Alig várta, hogy ágyba kerülhessen, s amikor ez megtörtént, szuggerálta magát az álomba merülésre. Közben hallotta, hogy a fürdőszobában cso­bog a víz, fürdik az ura, s hiába próbálta, nem ment az alvás. Mert egyre a Tv-híradó közleményei kava­rogtak a fejében, s egyszer csak fölült az ágyban. Te jó ég! Hát megint ár­emelésről beszélt, s valamit a bérfej­lesztések csökkentéséről is! Mi lesz velük, hogy bírják? Az egyik gyerek az egyetemen, a másik középiskolai kollégiumban, pénz az egyikért, pénz a másikért, mind több és több pénz költése itthon, magukra, hogyan lehet ezt bírni?! Éppen akkor sóhajtott nagyot, ami­kor az ura melléje feküdt. — Mi van? — kérdezte az ember. És az asszony elmondta, milyen gondolatok nyugtalanítják, amióta a Híradóban elhangzottak dübörögnek a fejében. Mert dübörögnek, úgy erősíti fel idegzetének húrja, amit az utóbbi hónapok — évek? — baljós jelei fe­szítettek már-már pattanásig. Az ember hallgatta, helyeselte, amit az asszony mondott, hiszen ő is mond­hatta volna, mert tudja ő és érzi ő is, hogy egyre nehezebb. De hát ő azt is tudja, hogy ez a helyzet kikerülhetet­len, és hát ha nehezen is, de élni, dolgozni kell tovább! Aztán: csak nem tart örökké ez az állapot?! — Prédikálsz te is, akár a nagyfe­jek! — morrant az asszony. — Min­denki tud magán segíteni, csak mi nem! Mindenki tud magának valami mellékest, de te?! Az ember ideges lett. Mert mondott már máskor is, régen is olyanokat az asszony, hogy ennek is van ez is, az is, kertes ház, nyaraló, kocsi, meg an­nak is, nekik meg semmi, a ház is csak bérelt, amiben laknak... És most itt van ii, már még éjszaka is mondja! Nem gondol arra, hogy min­denki kezdhet, valami kisvállalkozás­ba, de mihez kezdhet ő a népművelő­­könyvtárosi szakképzettségével s a könyvtárosi állásával? Amikor ezen kívül semmihez sem ért.?"... Az asszony végre elaludt, az ember meg csak forgolódott. Hallotta azt is, hogy kettőt üt a közeli református templom tornyán az óra. Pedig na­gyon kellene most a pihenés — gon­dolta —, hogy elfelejtsem ezt az egé­szet. A fene fogja emészteni magát, amikor változtatni úgyse tud?! De nem sikerült felejteni, hiába volt a szokásosnál rövidebb alvása mély, pihentető álom, s hiába nem esett otthon egy szó se több a dolog­ról. Amikor a könyvtárba bement, közvetlen munkatársa, a szervező könyvtáros azzal fogadta: — No, mit szólsz az újabb emelé­sekhez? S az elkezdett beszélgetés megint oda lyukadt ki, hogy valamit csinálni kéne, valami mellékes keresethez jut­ni! De hogy miként, azt nem tudták megmondani. Sem akkor, sem a későbbi napok­ban. Mígnem egyszer a munkatárs vi­­gyori képpel állított be. — Gézukám, remek ötletem tá­madt! — Nofene... — Nem folyamatos dologról van szó, csak egyszeri pénzszerzési lehe­tőség, de az a pénz lehet nem kevés is! — Nocsak! Elég volt ennyi érdeklődő biztatás, a munkatárs, Kemecsei Elemér szer­vező könyvtáros előrukkolt a tervvel. Mely szerint: hoz egy kutyát, egy gyönyörű szép magyar vizslát, nem lopja, csak megfogja s odavezeti Ká­­dasékhoz, akik tudnak vele valamit kezdeni, mert ő a bérházban, ugye? ... Az a kutya annyira ragaszkodik hoz­zá, mindennap a lábához simul haza­felé menet, s megnyalja a kezét, ami­kor simogatja. Jól táplált, fényes szőrű jószág. Hogy ki táplálja, a jó ég tudja, gazdátlannak tűnik, mert min­dig ott kódorog az ő tömbjük körül. Vadászemberek mit meg nem adná­nak érte, vagy az, akinek majd hiá­nyozni fog Gondold meg! — zárja le az előterjesztést egy felkiáltással. S addig-addig mondta ezt, másnap is, harmadnap is, hogy Kádas Géza könyvtáros otthon azt mondta: — Akarod hát, hogy hozzak egy kis plusz pénzt a házhoz? — Ne ugrass! — mondta az asszony. — Nem ugratlak — mondta az em­ber, s elősorolta mindazt, amit Ke­mecsei annyiszor elmondott már. Sőt még meg is toldotta azzal, hogy gond mi sem lesz vele, mert ugye az étel­maradék elég lesz neki, semmi ráfor­dítás, egy kis vackot a fáskamra sar­kába, és kész! Az asszony kicsit meghökkent, az­tán tudomásul vette, s csak annyit kérdezett: — Mit ér egy olyan kutya? — Ha betanított, akkor hét-nyolc­ezret is.... . Az asszony gondolkozott. — Ezt nevezed te üzletnek — mondta inkább, mint kérdezte. — Nem nagy, de az! — válaszolt rögtön Kádas. — Valahol el kell kez­deni! Ezzel az evidenciával Kádasné nem tudott vitatkozni, aminek az lett a következménye, hogy harmadnap az udvarukban volt a magyar vizsla, a fáskamra elé vert cövekhez kötve. Muszáj megkötni, ha annyira kódorgó — mondta az ember. Az asszony levert zománcú serpe­nyőt kerített elő, szétnézett az élés­kamrában, bekukucskált a hűtőbe, innen is, onnan is tett bele olyasmit, amiről úgy ítélte, hogy már csak a szemétbe való. Hadd egyen ez a sze­gény pára. Elég lesz neki holnap estig — gondolta. A vizsla otthon érezte magát, mind­addig, míg be nem sötétedett. Akkor azonban éktelen csaholásba kezdett. Kádasné unta meg előbb. ERDEI SÁNDOR VERSEI: Elmentél SIH­vdobogás-ssa­ttogású kerekein elment veled a vonat a kékhajú messzeségbe s­ütt, csodákba feneketlenedő szemed kútjából hiába próbálom kimeríteni az arcom. A nők hajára zúzmara-confettit szór a tél s leheletüknél kivert ,gyerekkén melegedne a szívem. Tán hozzájuk is fukjar a szerelem, ez a mocskos szájú, dibdált kofaasszony. Tisztítótűz-tekinteted elparázslott és süket az üresség karjaim között. Sziszegve tűröm a kérdések deresrehúzását Tán egymás felé megyünk, lépteid keresem a gyorsan felejtő porban. S tán kiröppen szívünkből az öröm­madárraj, nyakunkon a teher, az elvámolnivaló emlék. Szomorúfűz . Ijedt véneként fogózkodsz a földben, ha duhajkodik a veszett kedvű mennybolt, ágkezedben gyűrögeted a lombot, ezt a ritkán cserélt vénasszony-kötényt. Szélzaklatásra bárgyú testamentumot súgsz a figyelmetlen madaraknak, de néha még felvidít, ha a kánikulában lihegő kutyaként lombod alatt hűsöl a nyár. Femme fatale Fekete a hajad, akár a temetés. Fürtjeid nyakamra tekerednek, s fojtogatnak, mint a legnagyobb szabadság. Most aszály van, nem reménykedhetem. Még csillageső sem hull az éjszakákon. Bekukkantottam érted a világ minden szegletébe s nem találtalak. Ha élnél, már elégettél volna, hogy nem vagy, tán ezért lobogok még.

Next