Hajdú-Bihari Napló, 1990. október (47. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-30 / 254. szám
1990. OKTÓBER 30. KEDD Kendőzetlenül és őszintén az úgynevezett svábkérdésről Ha eddig nem is vesztegettek sok szót erre a problémakörre, ez nem jelentette és jelenti azt, hogy nem létezik, hanem csak azt, hogy nagyon sokan vannak ma is, akik egyszerűen nem akarnak róla tudomást venni. Az egyre inkább nacionalizálódó közhangulatban, a kormányzó „nemzeti gerinc" hajlamos tízmilló magyar nevében fellépni: ezek szerint Magyarországon ma már nem élnének nemzeti kisebbségek?! Máig sem történt meg a nyilvános megkövetése és kiengesztelése azoknak, akiket 1945—46-ban egy 50 kilogrammos batyuval az ország elhagyására kényszerítettek, és azoknak sem, akiknek évtizedekig kellett nyelvüket, származásukat, nemzetiségüket vagy sok esetben nevüket megtagadniuk. Állítólag az Európai Házhoz szeretnénk csatlakozni, tartozni, s csak a választási kampány kezdetekor löktek oda pár millió forintot az önkormányzatokban induló nemzeti kisebbségek jelöltjei költségeinek a fedezésére, s a jelenlegi jelölési és választójogi rendszer egyszerűen lehetetlenné teszi a nemzetiségek parlamenti mandátumhoz való jutását. Félreértés ne essék: eszem ágában sincs a Bleyer Jakabokat viszszasírni, de a „régi, szép, magabiztos" állampárti időket idézi az a politika, amikor egyes pártok országos listájára egy rosszul értelmezett kirakatpolitika jegyében nemzeti kisebbségeket reprezentáló személyeket vesznek, illetve vettek fel. A nemzetiségek parlamenti képviseletét végzetes tévedés odalökni a párt- és hatalmi harcok martalékává, ez a választási szisztéma a modernizált „egy állam, egy nemzet" koncepciója vereségét jelentheti. A magyarországi zsidóság és a cigányság mellett az egyik leginkább meghurcolt és máig is a legtöbb történelmi előítéletnek kitett nemzeti kisebbsége az országnak a hazai németség, vagy ahogy a köznyelv tévesen nevezi őket, a „svábok". „Jaj a legyőzöttnek!" — fogalmaztak meg a középkori kollektív felelősségrevonás jegyében szovjet nyomásra negyvenöt évvel ezelőtt a potsdami konferencián a győztes nagyhatalmak politikájukat, ahol is kimondták a szovjet megszállási zónába tartozó közép-kelet-európai országokban élő német nemzeti kisebbségek eltávolítását, Németországba történő „visszatelepítését". S jaj volt a legyőzöttnek már akkor is, amikor az országot okkupáló szovjet csapatok ezerszámra hurcolták a győztes jogán a németajkú, nemzeti kisebbséget, a „csak" német nevűeket egy „kis munkára", a Szovjetunió bányáiba rohamépítkezésre, s akiknek csak töredéke érkezhetett vissza. A történelemben nem ritka, amikor a legyőzött önmaga felelősséget elmosva saját vereségének magyarázatát a másik legyőzőbben véli megtalálni...így teremtették meg az internacionaista és népi baloldal, konkrétan az MKP és a Nemzeti Parasztpárt szószólói 1945- ben a bűnös nemzeti kisebbség fogalmát, s így lett kollektíve felelős a hazai németség a Holocaustért, Magyarország hadba lépéséért, így váltak a német nemzetiségűek Hitler, a fasizmus magyarországi szálláscsinálóivá stb. A Szabad Szó (ezután Sz. Sz.) 1945., 47. évfolyam, 189. szám, 4. oldalán például a német nemzetiségűek elleni tervszerű hisztériakeltés jegyében a következő jellemző kijelentést találhatjuk: „Magyarország nem lesz többé sváb paradicsom". Kovács Imre „nevezetes" parlamenti beszédében (Megjelent Esti Sz. Sz., 1945., 47. évfolyam, 208. szám, 1. oldal) még enyhébben fogalmazott: „ha nem is az egész németség, de nagy többségükben felelősek azért, ami történt... még mindig nincs végleges intézkedés az ügyükben, hogy oda kerüljenek, ahová valók, internáló táborokba vagy kitelepítésre." Kovács Imre „német riogató" alkotásában (Gyönyörű elégtétel, Sz. Sz., 1945., 47. évfolyam, 118. szám, 1. oldal) a következőképpen elevenítette fel a feudális kollektív felelősség eszméjét: „Most már nem arról van szó, hogy csak a volksbundista", a fasiszta németeket telepítik ki az országból, a potsdami határozat értelmében az összes németet tekintet nélkül arra, hogy milyen politikai nézetet vallanak... követték-e Hitlert?... ha egyszer megadatott, hogy elkülönítsük magunkat a németektől, akkor éljünk is az alkalommal..." Természetesen Kovács Imre megadta a kitelepítés „történelmi logikáját" is (Esti Sz. Sz., 1946., 48. évfolyam, 5. szám, 1. oldal): „A svábok nálunk kétszáz éve élnek, tervszerű betelepítéssel Magyarország elnémetesítésére hozták őket ide, visszatelepítésük német földre magától értetődő, az európai újjárendezés(?) keretébe tartozó program." Hasonló, kurucos lendületű „történelmi" okfejtésben igazolta a kitelepítést Veres Péter is (Esti Sz. Sz. 1946., 48. évfolyam, 210. sz., 1. oldal): „Büntetésből telepítették őket ide a rebellis magyarság nyakára, Rákóczy és Thököly szabadságharcok bukása után. Mostani felszabadulásunk csak úgy lesz igaz, ha tőlük is megszabadulunk... nem ősi lakosok, hanem erőszakkal idetelepített emberek, akiket Magyarország elnémetesítésére hoztak ide... Akik pedig sajnálják őket, azoknak azt mondják: menjenek velük." Hát valóban „büntetés" volt feltörni az ugart, lecsapolni a mocsarat, termőföldet varázsolni a murvás, kavicsos bakonyi lejtőkből, büntetőpénz a jobb, az emberibb életért sok százezer kilométerre az óhazától... S hogy az elvakult gyűlölet nem ismert határokat, arról valljon — kommentár nélkül — két korabeli idézet: „A miniszteri biztos módszerei szerint a magyarországi félmillió sváb kitelepítése pontosan 1960-ig tartana." (Sz. SZ., 1946., 48. évfolyam, 18. szám, 3. oldal) „A kitelepítési rendelkezés vonatkozik azokra a zsidókra is, akik annak idején német anyanyelvűnek vallották magukat." (Sz. Sz., 1945., 47. évfolyam, 226. sz., 3. oldal). Mielőtt bárki rám sütné a volksbundista stb. bélyeget, szeretném leszögezni, hogy nem kívánom védeni azokat, akik eszközévé váltak a fasizmus nemzet- és emberpusztító politikájának, s nem akarom mentegetni a hazai németség fasizmussal fertőzött csoportjait sem. De ráragasztani a szégyenbélyeget félmillió, többségében becsületes vagy csak átmenetileg megtévesztett ember homlokára végzetes és önpusztító történelmi elvakultság... Ha valóban demokráciában akarunk élni, akkor higgadtan és tárgyilagosan szembe kell néznünk a nemzettudat azon elkorcsosult és torz formáival, amelyeket még máig sem revideált hivatalosan senki, amelyek máig terjesztik mérgező hatásukat a közgondolkodás perifériáin vagy sok esetben a centrumában. Hiszen még ma is hallatszanak olyan hangok, hogy akiknek nem tetszik a hazai németséggel szemben 1945— 46-ban alkalmazott eszközök és politika, azok mehetnek utánuk.... Még ma is szívósan tartja magát az az elképesztően cinikus érvelés, hogy azért volt szükség a németség tekintélyes részének a kitelepítésére, mert a Csehszlovákiából elüldözött magyaroknak „kellett a hely"... S a hosszú évtizedek után visszatérő elüldözötteknek nem az fájt, amikor a becsületes és dolgos felvidéki magyarokat találták szülőházukban, akik gondosan óvták és gyarapították a gazdaságot, hanem az, amikor látták az összedőlt, romos házakat, a kapzsi, önfaló pusztítást. Mert akiket megfelelő termelési ismeret és mezőgazdasági kultúra hiányában „beültettek" a virágzó német gazdaságokba, azok a rövid ideig tartó, ölükbe pottyant jólét után szégyenkezve továbbkullogtak máshová szerencsét próbálni. „A kitelepítés a legemberségesebb körülmények között történik" — állította a Szabad Szó egy 1946- os tudósítása (48. évfolyam, 18. szám, 3. oldal). Hát igen, ha magát az eljárást lehet emberségesnek titulálni. Voltak idősek, akik nem vállalhatták a „nagy utazás" megpróbáltatásait, őket egyszerűen kiebrudalták saját házukból, s „közös" házakban zsúfolták össze őket, hogy „ne foglalják feleslegesen a helyet". S azok, akik „visszatértek" az óhazába?! Nem fogadták őket tárt karokkal a sok millió menekülttel, kitelepítettél egyetemben, a kezdeti időkben nem ritkán magyarországi cigányoknak nevezték őket, kigúnyolták tájszólásuk miatt az elüldözötteket stb. Ha a két világháború közötti magyarországi szellemi élet egyik uralkodó eszmeáramlata az antiszemitizmus volt, akkor az 1945, de főleg 1948 után egy felfokozott németellenesség nyomta rá a bélyegét a közhangulatra. Kezdődött ez a hivatalos történelemszemlélettel, a német- és osztrákellenes szabadság- és függetlenségi harcok hivatalos túltömjénezésével, s a reálpolitikát megtestesítő Pázmány Péter, Károlyi Sándor, Görgey Artúr nemzeti árulókká nyilvánításával, Széchenyi István szellemi örökségének meghamisításával. A német nemzetiségű falvakban, ahová nagyobb számban magyarokat telepítettek be, elsorvasztották a német anyanyelvű általános iskolai oktatást, a német törpefalvak önálló közigazgatását felszámolták (például Bakonykuti, Guttamási), a „megmaradt", többségében német anyanyelvű falvakat visszafejlesztették, sőt kifejezetten „ösztönözték" a városba történő elvándorlást, ezekben a falvakban a közigazgatás élére idegeneket állítottak, és a kuláktalanítás hullámai itt jobban lecsapódtak. Ebben a korszakban „nem volt divat" a német származást, nemzetiséget, anyanyelvet felvállalni, sőt kifejezetten „ösztönözték" a névmagyarosításokat. Létrehozták az állampárti akarat meghosszabbított nemzetiségi szervezetét, a Magyarországi Németek Szövetségét, amely az Állam- és Egyházügyi Hivatal mintájára „működött". Amikor jogosan szóvá tesszük a környező országokban élő magyar kisebbségek hátrányos helyzetét, ne feledjük el azt, hogy a hazai kisebbségek is hosszú évtizedekig meg voltak fosztva a nemzetiségi önszerveződés lehetőségétől, hogy az államszocialista kirakatpolitika az asszimiláció burkoltabb és enyhébb, de jóval eredményesebb formáját eredményezte hazánkban. Az ország területén élő és élt idegen ajkú és származású, de a magyarságot is felvállaló nemzeti kisebbségek története szervesen beletartozik a nemzet történelmébe, múltjukat, sajátos érdekeiket egyetlen politikai erő sem használhatja fel politikai pecsenyéje sütögetésére, mert akkor megismétlődhetnek a könnyekkel és szenvedésekkel terhelt vészkorszakok. A múlt felelőtlen eltussolása helyett annak pártatlan és felelősségteljes feltárására van szükség, mert enélkül nem történik meg a nagy kiengesztelődés sértők és sértettek, a vélt bántók, az elvakult bosszúállók, valamint a méltatlanul megbántottak között. S ne irigyelje senki azokat, akik márkás, D jelzésű kocsikkal érkezve könnyes szemmel meg-megállnak egy-egy régi porta vagy romos ház előtt: az ő jólétüknek ára van, iszonyatos ára. Vollein József HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 5 Mi vár ránk a kutaknál? Feltöltötték a töltőállomásokat — Az ország üzemanyagtöltő állomásainak feltöltöttsége 85 százalékos, tehát nincs benzinhiány — mondotta Sokorai István, az Áfor vezérigazgatója hétfőn reggel az MTI munkatársának. A kutaknál teljes az üzemanyag-választék, kivéve a nyugati határszél menti területet, ahol az ólommentes benzinből fordult elő hiány, de a hétfői szállításokkal ezt is gyorsan pótolják. Folytatják tehát a kutak feltöltését, amely már szombat reggel óta zavartalan, mert rendőri vagy taxis felvezetéssel, továbbá közvetlen megegyezések alapján minden torlasznál utat nyitottak az üzemanyagszállító tankautók előtt. Az utóbbi napokban a gyér fogyasztás miatt némileg növekedtek az üzemanyagkészletek és így továbbra is zavartalan kiszolgálást, ellátást tettek lehetővé. Az Áfor a 21 órakor záró töltőállomásoknál még hétfőn, a folyamatosan nyitva tartó kutaknál pedig éjfél után kezdte meg az átárazást. (MTI) Folytatás következik Gorbacsov nem tudott az atomrobbantásról? A Szovjetunió folytatni fogja a föld alatti atomrobbantásokat az északi sarkvidéki Novaja Zemlja szigeteken — közölte Helsinkiben Nyikolaj Voroncov szovjet környezetvédelemi miniszter, aki részt vesz a keletközép- és észak-európai környezetvédelmi miniszterek hétfőn kezdődő kétnapos konferenciáján a finn fővárosban. Voroncov sajtóértekezletén elmondta, hogy a Szovjetunió Szemipalatyinszkban a helyi lakosság ellenállása miatt nem folytathatja atomkísérleteit, s mivel nincs harmadik kísérleti telepe, kénytelen Novaja Zemlján végrehajtani a robbantásokat. — A kísérletek leállítása csak abban az esetben lehetséges, ha valamennyi állam tartózkodik atomrobbantások végrehajtásától — mondta. A Szovjetunió hosszú — 1 éves — szünet után most szerdán hajtott végre kísérleti atomrobbantást Novaja Zemlján. Az AFP hírügynökség jelentése szerint Mihail Voroncov elmondta: Mihail Gorbacsov elnök valószínűleg nem tudott előzetesen arról, hogy Novaja Zemlján szerdán robbantást hajtanak végre. (AFP) Egyedül az úton (Kőszeghy György felvétele)