Hajdú-Bihari Napló, 1992. november (49. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-26 / 279. szám

1992. NOVEMBER 26., CSÜTÖRTÖK HARMADIK OLDAL Belépőjegy Magyarországra, ára: 12 800 lej „Minden kilépőt tájékoztatunk arról, hogy milyen feltételekkel térhetnek majd haza" Horváth Árpád Biharkeresztes/Ártánd (HBN) - Azt mondják, kevés híján száz kamion vesztegel az ártándi ha­tárállomásra vezető út mentén. Megszámoltuk, tényleg annyi, egészen pontosan kilencvenhat. A hatalmas országúti ragadozók között férfiak ácsorognak, ciga­rettáznak, beszélgetnek. Ráérnek, hisz' legkorábban holnap reggel juthatnak át a határon. A kamio­­nosok tehát békésen álldogálnak az úttesten, széles taglejtésekkel magyaráznak egymásnak a so­főrök nemzetközi nyelvén, és va­lósággal ránk csodálkoznak, ahogy az autónk szélvédőjén át arra kérjük őket, egy pillanatra sza­kítsák félbe a diskurzust, hogy odagurulhassunk a határhoz. És nekünk csak most tűnik fel, hogy az úton egy fia személyautót se látni. Kedden röpítette világgá a hírt a sajtó: a román vámszervek - mindenféle előzetes értesítés, pláne egyeztetés nélkül - novem­ber 24-én nulla órától úgynevezett benzinilletéket fizettetnek a ha­táron a Romániából kilépő sze­mélygépkocsik után. Ez a gyakor­latban azt jelenti, hogy az egy-két nappal korábban gyanútlanul Romániába utazott turista elé ha­zafelé menet a határon odaáll a román vámos, és közli: csak akkor hagyhatja el az országot, ha leper­­kál tizenkettőezer-nyolcszáz lejt. Ugyanis ennyi a „benzinilleték" egy negyvenliteres tankkal ren­delkező autóra. Mármost az ember legalább há­rom okból utazhat Romániába: olcsó ruhát vásárolni, kikapcso­lódni s a csodálatos vidékben gyönyörködni, vagy a rokonainál időzni egy pár napig. Az viszont szinte teljesen biztos, hogy bár­miért keressük is fel a szomszédos országot, hazafelé jövet néhány huncut petáknál több nincs a zse­bünkben. De ez a román vámost a legkevésbé sem érdekli, ő paran­csot teljesít. „Ezek után..." - Azt mondja meg, most mi a francot csináljuk! Három és fél éve költöztem Magyarországra, ma már magyar állampolgár vagyok, de a rokonaim, édesanyám, két testvérem odaát maradtak. Eddig két-három hetente hazalátogat­tam, vittem ezt-azt az otthoniak­nak, de ezek után... Nincs nekem két és fél ezer forintom arra, hogy kifizessem az illetéket. Ez havon­ta ötezer forint lenne, a feleségem fél fizetése! Hogy lehet ilyet csinál­ni... - A középkorú férfi tehetet­lenül téblábol a kocsija körül, láthatóan nem tudja, mit tegyen: átruccanjon Nagyváradra édes­anyjához, s elvigye neki az ilyen­tájt, a fogvacogtató román lakó­telepi estéken nélkülözhetetlen meleg házikabátot, vagy várjon in­kább fizetésig. Elbúcsúzunk tőle, magára hagy­juk gondjaival a tépelődő fér­fit, az irodához sietünk, ahol a határőrparancsnok vár bennünket, és miközben mi odabent beszél­getünk, nem látjuk a volán mögé ülni, és nem halljuk a kocsiajtó csapódását sem, távoztunkban vi­szont észrevesszük, amint a ha­társorompó előtt lecsukja a cso­magtartó tetejét, zsebre vágja a határőrtől visszakapott útlevelét, és aprócska kéklő füstfelhőt hagy­va az aszfalt fölött­­ átpöfög Ro­mániába. S mialatt a hazánkban letelepe­dett egykori román állampolgár elhatározásra jut, Mészáros János alezredes igyekszik megnyugtatni bennünket az irodában. A bihar­­keresztesi határforgalmi kiren­deltség parancsnoka először is ar­ról biztosít bennünket, hogy az út mentén kígyózó két kilométeres kamionsornak semmi köze a ro­mán intézkedéshez, legalábbis, ami a benzinilletékre vonatkozó intézkedést illeti. Az egy egészen más intézkedésnek a következ­ménye, pontosabban annak, hogy a román kollégák mintha kicsit lassabban intézkednének a kel­leténél - de Mészáros János, iga­zán udvariasan, nem minősíti őket. Mint ahogy nem minősíti a szomszédos ország demokratiku­san megválasztott kormányának keddi intézkedését sem. Ám any­­nyit azért elárul, hogy amikor tu­domásukra jutott a rendelet, meg­kérték a román állomás vezetőit, engedjék át a magyarokat legalább gyalog a határon. Ők ehhez hoz­zájárultak, annak ellenére, hogy az ártándi átkelő gyalogszerrel hi­vatalosan nem járható, így viszont legalább arra kaptak lehetőséget meglepett honfitársaink, hogy a kocsit hátrahagyva telefonáljanak valakihez pénzért, s ne kelljen vis­szafordulni Bukarestbe a nagy­­követségre, ha haza akarnának jut­ni még ebben az évben. Csak harminc óra - Minden kilépőt tájékoztatunk arról, hogy milyen feltételekkel térhetnek majd haza. Eldönthetik, hogy így is megéri-e nekik az út, s ha nem, még visszafordulhatnak. - Ezt mondja Mészáros alezredes, meg még azt, hogy tudomása sze­rint az illetékesek keresik a megoldást a lehetetlen helyzetre.­­ Amikor annak idején a románok bevezették a kötelező „dollár­kvótát", idejött a határra szinte valamennyi érintett ország kül­képviseletéről valaki, s hoztak ma­gukkal pénzt, hogy kisegítsék a polgáraikat. Valami ilyesfajta gyors­segéllyel haza lehetne hozni az esetleg kinn rekedt magyarokat. Egyébként az intézkedés beve­zetése óta eltelt két nap alatt nem történt említésre érdemes eset Ártándon, a körülményekhez ké­pest sikerült zökkenőmentesen al­kalmazkodni az új helyzethez. A személyforgalom viszont érezhe­tően visszaesett: míg kedden nul­la órától éjfélig több mint három és fél ezren jöttek át Magyaror­szágra Romániából, addig tegnap éjféltől hajnalig csak negyvenhár­man. De ez nem vigasztalja azt a kétgyerekes családot, akik romos Zsigulijukkal épp most léptek át a határon. - Micsoda marhaság! Tegnap este otthon kellett volna lennünk Miskolcon, a gyerekeknek iskola van, a feleségem dolgozik, erre délután visszafordítottak a határ­ról, mert nem volt nálunk tizen­kétezer lej! Hogy lett volna? Ki az az ostoba, aki lejt visz magával haza? - Honnan szereztek végül pénzt? - Temesváron a rokonoktól ku­­nyeráltunk. Alig bírták összeka­parni hó végén... Majd ha kará­csonykor jönnek hozzánk, vissza­adjuk. De tudja mit, írja meg a nevemet nyugodtan: Tóth János Miskolcról azt mondja, hogy ez egy nagy disznóság. Nem lehet rendes embereket ilyen helyzetbe hozni...! A kamionsor mindeközben egyetlen tapodtat sem halad előre. Az egyik sorbanálló, Faragó János a Hungarocamion hűtőkocsijával úgy áll az út mellett, mintha épp csak egy piros lámpa akadályozná a haladásban. Tizenhárom órája áll így az útpadkán, és reménye sincs, hogy reggelnél hamarabb átjusson. Kolozsvárra megy vad­húsért, reggel hétkor már rakod­nia kéne. Azért jött Ártánd felé, mert itt kell a legkevesebbet várni a román vámosok ügyintézésére, csak harminc órát.­­ Hogy mit lehet csinálni ennyi ideig? Káromkodni, uram. Tudja, hogy harminc óra alatt mennyit lehet káromkodni? A kamionosoknak manapság mindenre akad idejük­­ a határállomáson Fotó: Iklódy János Hétmilliárd forint értékű papírt dobnak piacra Magyar államkötvény: a pénzügyi tárca szerint ez a legbiztonságosabb befektetés Budapest (ISB - R. S.) - Állam­­kötvényt bocsát ki a Pénzügy­minisztérium - tudtuk meg a tár­ca szerdai sajtótájékoztatóján. A magyar állam nevében történő értékpapír-kibocsátás egyik kü­lönlegessége, hogy most első ízben brókercégek forgalmazzák a kötvényt. Az értékpapírt ma­gyar és külföldi állampolgárok egyformán jegyezhetik, az ide­gen személyek esetében azonban megkötés, hogy az első- és má­sodlagos forgalomban vett köt­vényt a lejárat előtt csak ha­tárainkon túl adhatják tovább. A sajtótájékoztatón Kupa Mi­hály leszögezte: a kötvényt többek között a honi értékpapírpiac meg­erősítése érdekében bocsátják ki. A pénzügyminiszter ezzel össze­függésben megjegyezte, hogy a papír kondícióinak kialakításakor messzemenően figyelembe vették a forgalmazó brókercégek javas­latait, és ezek alapján határozták meg például a kötvény fő jel­lemzőit és a kamat nagyságát is. A kötvények A és B jelűek lesz­nek, s összértékük 7 milliárd forint. A magyar befektetők ré­szére piacra dobott A sorozat jegy­zése forintban, a külföldieknek szánt B sorozat jegyzése pedig amerikai dollárban történik. Ér­dekességképpen elmondható, hogy míg az A sorozatú kötvény bármikor szabadon átváltható B jelűre, addig fordítva - a jelenlegi devizaszabályozás szerint - ez nem lehetséges. A kötvény lejárata 5 év, ennek értelmében a befektetett pénz visz­­szafizetése 1997. december 4-én egy összegben és névértékben esedékes. A fix, évi 16 százalékos kamatozású kötvény után a hozadék a kifizetőhelyeken min­den évben egyszer, december ne­gyedikétől vehető fel. A jegyzés idején, 1992. november 30. és de­cember 4. között, a tízezer forin­tos névértékű, A sorozatú kötvény 500 forinttal olcsóbban, 9500 forin­tért, míg a B jelű értékpapír az en­nek megfelelő dollárért vehető meg. A kötvények alapcímletben, valamint tízes, százas és ezres összevonásban kaphatók. Az ér­tékpapír kibocsátói jutalomról is gondoskodtak: azok a belföldi magánszemélyek, akik az általuk jegyzéskor vásárolt A sorozatú kötvényt törlesztésig, mint igazolt saját tulajdont letétben tartók, az öt év múlva esedékes törlesztés idején egy összegben, 10 száza­lékos árfolyamnyereségre jogo­sultak. Ezek szerint egy tízezres kötvény tulajdonosa plusz ezer forint jutalomban részesül. Az értékpapírt hamarosan bevezetik a tőzsdére is: a tervek szerint januárban már a parket­ten is adják-veszik az államköt­vényt. A sajtótájékoztatón elhangzott: az államkötvény a legbiztonsá­gosabb értékpapír. Kamatait és visszafizetését az állam teljes va­gyonával szavatolja. A tulajdonos a papírt bármikor eladhatja, sőt, ha a piaci kamatok is százalék alá esnek, akár árfolyamnyereséget is elérhet eladáskor. Végül bejelentették azt is, hogy mi történik az értékpapírok el­adásakor befolyt összeggel: az ál­lam a pénzt elsősorban az infra­struktúra fejlesztésére fogja fordí­tani. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 KOMMENTÁR Szalai Csaba Azért a víz az úr! A minap gyors, villamosbeli tanakodásunk közben egy nyugdíjas vízügyi a szakma fürtök­ben lógó gondjait - két megálló közt - mag­vasan hüvelyezve így szólt: „Tíz éve, hogy nem volt igazán nagy esőzés, árvíz, de egyszer az is csak beköszönt, s akkor majd meglásd, min­denki kapkodni fog utánunk. Kiderül, hogy a szakmánk mégiscsak szakma”. A diskurzus után pár napra mit olvasok a Ma­gyar Hírlap első oldalán, amely azóta is gaz­dagítja az országos lapok tudósításait. „Har­madfokú baleseti készültség Dunacsúnynál.” Aztán aznap este megrökönyödöm. A tévé kép­ernyőjén látni a huszonvalahány méteres acél­testet a Duna vizében sodródva. Műszakilag szólva nem más ez, mint a visszavezető csator­na négy átterelő szegmensének egyike. Viszi, viszi a víz. Persze azért megfogják. Ám a szigeteletlen oldalfalakat alámossák a tajtékzó hullámok. Hogyan is szokták mondani? Hirte­len munkában nincs köszönet. Márpedig az oldalfal szigeteletlenségéről is szaval a sajtó régóta. S nem hitte senki, hogy ez már valódi felelőtlenség, nem csupán aprócska hiba. A bősi viták végére a Duna, ha nem is tesz pontot, de stílusosan szólva, új mederbe tereli őket. „Máskor a megszokott négy méter helyett (november végén) eléri a hét métert.” No, erre a magasságra nem gondolt senki. Vagy ha gon­dolt is, félve. Az évszakhoz képest korán árad. Lehet-e örülni a Duna váratlan beavatkozásá­nak? Aligha, mert ugyan a magyarok szó­tárában ismeretes a káröröm fogalma, azt azért mégse higgyük, hogy a Duna megkülönböztet szlovák-magyar műszaki szembenállást, s igazságot tesz, amint a mi határunkon átlép. Azonban a váratlan belépő mégiscsak figyel­meztet. Közhely, de a természet nagy erőit büntetlenül nem igázhatja le senki, főleg nem, ha valaki csak úgy sajátjaként szeretné ide-oda szelidít­­getni, megregulázni s alázatossá téve ki­használni. Ráadásul a vízügyi szakma épít­kezési szabályait is áthágva. (A partvédelem­ről ugyanis előbb kell gondoskodni, mint utólag!) Ismeretes, hogy idomárként a nagy Szovjetunió is megjárta gigantikus természetszabályo­zásaival. A károk mérhetetlenek. Csak nehogy Dunacsúnynál is megjárjuk. Igen, így valahogy közös többes számban. LAPSZÉL Pásztor Zoltán A vastaps anatómiája Tapsolni jó. A tenyerek ütemes összeütésétől élénkül a kezek és a felsőtest vérkeringése, gyorsul a légzés, szaporábbá válik a szívverés. A tapsolás akár egyfajta szabadidősporttá, egészségmegőrző mozgalommá is válhatna, ha nem lenne mindemögött egy sokkal fontosabb, eszmei háttere is eme nemes cselekedetnek. Tapsolni ugyanis - általában - tetszésnyil­vánításkor vagy ritkább esetben nemtetszésünk jeleként szoktunk. Pártideológusok számára azonban néhány - ettől eltérő - vélekedéssel, sőt tanáccsal is szolgálhatunk a tapsolás (és a tapsolók) anatómiájáról. Először a tapsoló­estekről. A nézőjelöltet mindenekelőtt fel kell készíteni: tudjon fogvicsorgatva, izomszaka­dásig tapsolni-rángatózni. Alkalmasnak kell lennie két óra kitartó tenyérpirosításra, reflexei­nek elég gyorsnak kell lennie ahhoz, hogy azonnal mozgásba lendüljenek karjai, valamint kellő időben tudjon együtt zajongani a töb­biekkel. Nem árt, ha tapsolás közben az odaadás sugárzik erőlködéstől kipirosodott ar­cán. A kellő ráfordítással kiképzett-vizsgázta­­tott, kellő ideológiai töltettel beprogramozott harcos alkalmas fórumok hangulatának be­folyásolására, szabadidejében plakátragasz­tásra és egyéb propagandamunkára. Az ismert recept: végy egy stúdiót, két-három minden lében kanál riportert, akik juszt is ellentmon­danak mindenkinek, egyszerű körmondatokban kérdeznek, „ha vas”-taps töri is meg a műsort. Arra ügyelni kell, hogy a meghívott vendég szimpatizánsai letapsolhatatlan fölényben le­gyenek, a más véleményen lévők kellemetlenül érezzék magukat, néhány ellentapsolás után el­hagyják a termet. A többi már nem a mi dol­gunk. Az „illetlen” felvetésekre reflexszerű fújo­­lás, a tisztelt vendég bölcs szavaira pedig a jól ismert tenyérdagasztás a válasz. Az est kitűnő hangulata garantált. És még egy tanács: a legaktívabbakat utólag jutalmazzuk! A lelkes hívek egyszer még nagy szolgálatot tehetnek.

Next