Hajdú-Bihari Napló, 1992. november (49. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-26 / 279. szám
1992. NOVEMBER 26., CSÜTÖRTÖK HARMADIK OLDAL Belépőjegy Magyarországra, ára: 12 800 lej „Minden kilépőt tájékoztatunk arról, hogy milyen feltételekkel térhetnek majd haza" Horváth Árpád Biharkeresztes/Ártánd (HBN) - Azt mondják, kevés híján száz kamion vesztegel az ártándi határállomásra vezető út mentén. Megszámoltuk, tényleg annyi, egészen pontosan kilencvenhat. A hatalmas országúti ragadozók között férfiak ácsorognak, cigarettáznak, beszélgetnek. Ráérnek, hisz' legkorábban holnap reggel juthatnak át a határon. A kamionosok tehát békésen álldogálnak az úttesten, széles taglejtésekkel magyaráznak egymásnak a sofőrök nemzetközi nyelvén, és valósággal ránk csodálkoznak, ahogy az autónk szélvédőjén át arra kérjük őket, egy pillanatra szakítsák félbe a diskurzust, hogy odagurulhassunk a határhoz. És nekünk csak most tűnik fel, hogy az úton egy fia személyautót se látni. Kedden röpítette világgá a hírt a sajtó: a román vámszervek - mindenféle előzetes értesítés, pláne egyeztetés nélkül - november 24-én nulla órától úgynevezett benzinilletéket fizettetnek a határon a Romániából kilépő személygépkocsik után. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az egy-két nappal korábban gyanútlanul Romániába utazott turista elé hazafelé menet a határon odaáll a román vámos, és közli: csak akkor hagyhatja el az országot, ha leperkál tizenkettőezer-nyolcszáz lejt. Ugyanis ennyi a „benzinilleték" egy negyvenliteres tankkal rendelkező autóra. Mármost az ember legalább három okból utazhat Romániába: olcsó ruhát vásárolni, kikapcsolódni s a csodálatos vidékben gyönyörködni, vagy a rokonainál időzni egy pár napig. Az viszont szinte teljesen biztos, hogy bármiért keressük is fel a szomszédos országot, hazafelé jövet néhány huncut petáknál több nincs a zsebünkben. De ez a román vámost a legkevésbé sem érdekli, ő parancsot teljesít. „Ezek után..." - Azt mondja meg, most mi a francot csináljuk! Három és fél éve költöztem Magyarországra, ma már magyar állampolgár vagyok, de a rokonaim, édesanyám, két testvérem odaát maradtak. Eddig két-három hetente hazalátogattam, vittem ezt-azt az otthoniaknak, de ezek után... Nincs nekem két és fél ezer forintom arra, hogy kifizessem az illetéket. Ez havonta ötezer forint lenne, a feleségem fél fizetése! Hogy lehet ilyet csinálni... - A középkorú férfi tehetetlenül téblábol a kocsija körül, láthatóan nem tudja, mit tegyen: átruccanjon Nagyváradra édesanyjához, s elvigye neki az ilyentájt, a fogvacogtató román lakótelepi estéken nélkülözhetetlen meleg házikabátot, vagy várjon inkább fizetésig. Elbúcsúzunk tőle, magára hagyjuk gondjaival a tépelődő férfit, az irodához sietünk, ahol a határőrparancsnok vár bennünket, és miközben mi odabent beszélgetünk, nem látjuk a volán mögé ülni, és nem halljuk a kocsiajtó csapódását sem, távoztunkban viszont észrevesszük, amint a határsorompó előtt lecsukja a csomagtartó tetejét, zsebre vágja a határőrtől visszakapott útlevelét, és aprócska kéklő füstfelhőt hagyva az aszfalt fölött átpöfög Romániába. S mialatt a hazánkban letelepedett egykori román állampolgár elhatározásra jut, Mészáros János alezredes igyekszik megnyugtatni bennünket az irodában. A biharkeresztesi határforgalmi kirendeltség parancsnoka először is arról biztosít bennünket, hogy az út mentén kígyózó két kilométeres kamionsornak semmi köze a román intézkedéshez, legalábbis, ami a benzinilletékre vonatkozó intézkedést illeti. Az egy egészen más intézkedésnek a következménye, pontosabban annak, hogy a román kollégák mintha kicsit lassabban intézkednének a kelleténél - de Mészáros János, igazán udvariasan, nem minősíti őket. Mint ahogy nem minősíti a szomszédos ország demokratikusan megválasztott kormányának keddi intézkedését sem. Ám anynyit azért elárul, hogy amikor tudomásukra jutott a rendelet, megkérték a román állomás vezetőit, engedjék át a magyarokat legalább gyalog a határon. Ők ehhez hozzájárultak, annak ellenére, hogy az ártándi átkelő gyalogszerrel hivatalosan nem járható, így viszont legalább arra kaptak lehetőséget meglepett honfitársaink, hogy a kocsit hátrahagyva telefonáljanak valakihez pénzért, s ne kelljen visszafordulni Bukarestbe a nagykövetségre, ha haza akarnának jutni még ebben az évben. Csak harminc óra - Minden kilépőt tájékoztatunk arról, hogy milyen feltételekkel térhetnek majd haza. Eldönthetik, hogy így is megéri-e nekik az út, s ha nem, még visszafordulhatnak. - Ezt mondja Mészáros alezredes, meg még azt, hogy tudomása szerint az illetékesek keresik a megoldást a lehetetlen helyzetre. Amikor annak idején a románok bevezették a kötelező „dollárkvótát", idejött a határra szinte valamennyi érintett ország külképviseletéről valaki, s hoztak magukkal pénzt, hogy kisegítsék a polgáraikat. Valami ilyesfajta gyorssegéllyel haza lehetne hozni az esetleg kinn rekedt magyarokat. Egyébként az intézkedés bevezetése óta eltelt két nap alatt nem történt említésre érdemes eset Ártándon, a körülményekhez képest sikerült zökkenőmentesen alkalmazkodni az új helyzethez. A személyforgalom viszont érezhetően visszaesett: míg kedden nulla órától éjfélig több mint három és fél ezren jöttek át Magyarországra Romániából, addig tegnap éjféltől hajnalig csak negyvenhárman. De ez nem vigasztalja azt a kétgyerekes családot, akik romos Zsigulijukkal épp most léptek át a határon. - Micsoda marhaság! Tegnap este otthon kellett volna lennünk Miskolcon, a gyerekeknek iskola van, a feleségem dolgozik, erre délután visszafordítottak a határról, mert nem volt nálunk tizenkétezer lej! Hogy lett volna? Ki az az ostoba, aki lejt visz magával haza? - Honnan szereztek végül pénzt? - Temesváron a rokonoktól kunyeráltunk. Alig bírták összekaparni hó végén... Majd ha karácsonykor jönnek hozzánk, visszaadjuk. De tudja mit, írja meg a nevemet nyugodtan: Tóth János Miskolcról azt mondja, hogy ez egy nagy disznóság. Nem lehet rendes embereket ilyen helyzetbe hozni...! A kamionsor mindeközben egyetlen tapodtat sem halad előre. Az egyik sorbanálló, Faragó János a Hungarocamion hűtőkocsijával úgy áll az út mellett, mintha épp csak egy piros lámpa akadályozná a haladásban. Tizenhárom órája áll így az útpadkán, és reménye sincs, hogy reggelnél hamarabb átjusson. Kolozsvárra megy vadhúsért, reggel hétkor már rakodnia kéne. Azért jött Ártánd felé, mert itt kell a legkevesebbet várni a román vámosok ügyintézésére, csak harminc órát. Hogy mit lehet csinálni ennyi ideig? Káromkodni, uram. Tudja, hogy harminc óra alatt mennyit lehet káromkodni? A kamionosoknak manapság mindenre akad idejük a határállomáson Fotó: Iklódy János Hétmilliárd forint értékű papírt dobnak piacra Magyar államkötvény: a pénzügyi tárca szerint ez a legbiztonságosabb befektetés Budapest (ISB - R. S.) - Államkötvényt bocsát ki a Pénzügyminisztérium - tudtuk meg a tárca szerdai sajtótájékoztatóján. A magyar állam nevében történő értékpapír-kibocsátás egyik különlegessége, hogy most első ízben brókercégek forgalmazzák a kötvényt. Az értékpapírt magyar és külföldi állampolgárok egyformán jegyezhetik, az idegen személyek esetében azonban megkötés, hogy az első- és másodlagos forgalomban vett kötvényt a lejárat előtt csak határainkon túl adhatják tovább. A sajtótájékoztatón Kupa Mihály leszögezte: a kötvényt többek között a honi értékpapírpiac megerősítése érdekében bocsátják ki. A pénzügyminiszter ezzel összefüggésben megjegyezte, hogy a papír kondícióinak kialakításakor messzemenően figyelembe vették a forgalmazó brókercégek javaslatait, és ezek alapján határozták meg például a kötvény fő jellemzőit és a kamat nagyságát is. A kötvények A és B jelűek lesznek, s összértékük 7 milliárd forint. A magyar befektetők részére piacra dobott A sorozat jegyzése forintban, a külföldieknek szánt B sorozat jegyzése pedig amerikai dollárban történik. Érdekességképpen elmondható, hogy míg az A sorozatú kötvény bármikor szabadon átváltható B jelűre, addig fordítva - a jelenlegi devizaszabályozás szerint - ez nem lehetséges. A kötvény lejárata 5 év, ennek értelmében a befektetett pénz viszszafizetése 1997. december 4-én egy összegben és névértékben esedékes. A fix, évi 16 százalékos kamatozású kötvény után a hozadék a kifizetőhelyeken minden évben egyszer, december negyedikétől vehető fel. A jegyzés idején, 1992. november 30. és december 4. között, a tízezer forintos névértékű, A sorozatú kötvény 500 forinttal olcsóbban, 9500 forintért, míg a B jelű értékpapír az ennek megfelelő dollárért vehető meg. A kötvények alapcímletben, valamint tízes, százas és ezres összevonásban kaphatók. Az értékpapír kibocsátói jutalomról is gondoskodtak: azok a belföldi magánszemélyek, akik az általuk jegyzéskor vásárolt A sorozatú kötvényt törlesztésig, mint igazolt saját tulajdont letétben tartók, az öt év múlva esedékes törlesztés idején egy összegben, 10 százalékos árfolyamnyereségre jogosultak. Ezek szerint egy tízezres kötvény tulajdonosa plusz ezer forint jutalomban részesül. Az értékpapírt hamarosan bevezetik a tőzsdére is: a tervek szerint januárban már a parketten is adják-veszik az államkötvényt. A sajtótájékoztatón elhangzott: az államkötvény a legbiztonságosabb értékpapír. Kamatait és visszafizetését az állam teljes vagyonával szavatolja. A tulajdonos a papírt bármikor eladhatja, sőt, ha a piaci kamatok is százalék alá esnek, akár árfolyamnyereséget is elérhet eladáskor. Végül bejelentették azt is, hogy mi történik az értékpapírok eladásakor befolyt összeggel: az állam a pénzt elsősorban az infrastruktúra fejlesztésére fogja fordítani. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 3 KOMMENTÁR Szalai Csaba Azért a víz az úr! A minap gyors, villamosbeli tanakodásunk közben egy nyugdíjas vízügyi a szakma fürtökben lógó gondjait - két megálló közt - magvasan hüvelyezve így szólt: „Tíz éve, hogy nem volt igazán nagy esőzés, árvíz, de egyszer az is csak beköszönt, s akkor majd meglásd, mindenki kapkodni fog utánunk. Kiderül, hogy a szakmánk mégiscsak szakma”. A diskurzus után pár napra mit olvasok a Magyar Hírlap első oldalán, amely azóta is gazdagítja az országos lapok tudósításait. „Harmadfokú baleseti készültség Dunacsúnynál.” Aztán aznap este megrökönyödöm. A tévé képernyőjén látni a huszonvalahány méteres acéltestet a Duna vizében sodródva. Műszakilag szólva nem más ez, mint a visszavezető csatorna négy átterelő szegmensének egyike. Viszi, viszi a víz. Persze azért megfogják. Ám a szigeteletlen oldalfalakat alámossák a tajtékzó hullámok. Hogyan is szokták mondani? Hirtelen munkában nincs köszönet. Márpedig az oldalfal szigeteletlenségéről is szaval a sajtó régóta. S nem hitte senki, hogy ez már valódi felelőtlenség, nem csupán aprócska hiba. A bősi viták végére a Duna, ha nem is tesz pontot, de stílusosan szólva, új mederbe tereli őket. „Máskor a megszokott négy méter helyett (november végén) eléri a hét métert.” No, erre a magasságra nem gondolt senki. Vagy ha gondolt is, félve. Az évszakhoz képest korán árad. Lehet-e örülni a Duna váratlan beavatkozásának? Aligha, mert ugyan a magyarok szótárában ismeretes a káröröm fogalma, azt azért mégse higgyük, hogy a Duna megkülönböztet szlovák-magyar műszaki szembenállást, s igazságot tesz, amint a mi határunkon átlép. Azonban a váratlan belépő mégiscsak figyelmeztet. Közhely, de a természet nagy erőit büntetlenül nem igázhatja le senki, főleg nem, ha valaki csak úgy sajátjaként szeretné ide-oda szelidítgetni, megregulázni s alázatossá téve kihasználni. Ráadásul a vízügyi szakma építkezési szabályait is áthágva. (A partvédelemről ugyanis előbb kell gondoskodni, mint utólag!) Ismeretes, hogy idomárként a nagy Szovjetunió is megjárta gigantikus természetszabályozásaival. A károk mérhetetlenek. Csak nehogy Dunacsúnynál is megjárjuk. Igen, így valahogy közös többes számban. LAPSZÉL Pásztor Zoltán A vastaps anatómiája Tapsolni jó. A tenyerek ütemes összeütésétől élénkül a kezek és a felsőtest vérkeringése, gyorsul a légzés, szaporábbá válik a szívverés. A tapsolás akár egyfajta szabadidősporttá, egészségmegőrző mozgalommá is válhatna, ha nem lenne mindemögött egy sokkal fontosabb, eszmei háttere is eme nemes cselekedetnek. Tapsolni ugyanis - általában - tetszésnyilvánításkor vagy ritkább esetben nemtetszésünk jeleként szoktunk. Pártideológusok számára azonban néhány - ettől eltérő - vélekedéssel, sőt tanáccsal is szolgálhatunk a tapsolás (és a tapsolók) anatómiájáról. Először a tapsolóestekről. A nézőjelöltet mindenekelőtt fel kell készíteni: tudjon fogvicsorgatva, izomszakadásig tapsolni-rángatózni. Alkalmasnak kell lennie két óra kitartó tenyérpirosításra, reflexeinek elég gyorsnak kell lennie ahhoz, hogy azonnal mozgásba lendüljenek karjai, valamint kellő időben tudjon együtt zajongani a többiekkel. Nem árt, ha tapsolás közben az odaadás sugárzik erőlködéstől kipirosodott arcán. A kellő ráfordítással kiképzett-vizsgáztatott, kellő ideológiai töltettel beprogramozott harcos alkalmas fórumok hangulatának befolyásolására, szabadidejében plakátragasztásra és egyéb propagandamunkára. Az ismert recept: végy egy stúdiót, két-három minden lében kanál riportert, akik juszt is ellentmondanak mindenkinek, egyszerű körmondatokban kérdeznek, „ha vas”-taps töri is meg a műsort. Arra ügyelni kell, hogy a meghívott vendég szimpatizánsai letapsolhatatlan fölényben legyenek, a más véleményen lévők kellemetlenül érezzék magukat, néhány ellentapsolás után elhagyják a termet. A többi már nem a mi dolgunk. Az „illetlen” felvetésekre reflexszerű fújolás, a tisztelt vendég bölcs szavaira pedig a jól ismert tenyérdagasztás a válasz. Az est kitűnő hangulata garantált. És még egy tanács: a legaktívabbakat utólag jutalmazzuk! A lelkes hívek egyszer még nagy szolgálatot tehetnek.