Haladás, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-06-12 / 24. szám

Irodalmi ÉLET KOMLÓS ALAPÁR Tolnai Lajos perében A harc úgy tört ki, hogy a Szabad Szó szemére vetette könyvkiadóinknak, hogy nem portálják eléggé Tolnai Lajost. Akiért a Szabad Szó így lelkesedik, az aligha lehet jóravaló ember, gondolta talán a Haladás egyik fiatal munkatársa, eszébe jutott az is, hogy néhány évvel azelőtt Németh László, Gombos Gyula és Féja Géza protezsálták ezt az írót, sietve írt hát egy glosszát, hogy Tolnai Lajos antiszemita volt, a fasizmus előfutára, közepes tehetség, tartsa meg őt aSzabad Szót magának. Némileg megértem ezt az ítélkezést, hiszen a váltó értéke is attól függ, kik a forgatói széra lelkesedése az evangéliumot is fasiszta-gyanússá tenné. Most, hogy a Fórum című folyóirat új száma egy tájékozott cikkben ismét síkraszáll Tolnai mellett, legyen szabad épp e lap hasábjain újrafelvételt kérnem ebben a perben. Hiszen a Haladás sokkal jobban tiszteli a kritikai vélemény szabadságát, semhogy végleg lezártnak tekintené e jelentékeny magyar író perét. Végzetes hiba is volna, ha a baloldali értelmiség egy alighanem kissé elsietett glossza miatt örök átok alá helyezné Tolnait, még ,ha ez a saját glosszája volt is. A fő vád ellene az antiszemitizmus vádja. Nos, Tolnai zsidólányt vett feleségül s önéletrajzában állandóan valóságos imádattal emlékezik meg róla. De református pap létére, még a gyereke mellé is zsidó házaspárt hív meg keresztszülőknek, úgyhogy Marosvásárhely, ahol lelkészkedik, évekig zúg a felháborodás lármájától. «Egész Erdély szánakozik a marosvásárhelyi kálvinistákon», — írja a dologról Pintér Jenő, őszinte részvéttel a marosvásárhelyiek iránt, önéletrajzában nem csinál titkot Tolnai abból sean, hogy többízben, mikor az állam, az egyház és Gyulai megtagadták tőle a kenyeret, a zsidók mentették meg az éhenhalástól. Regényeiben természetesen akad hitvány zsidó is, mint Schwindler Gusztáv a Báróné ténsasszonyban, de Tolnai ezt aljasságáért, ment származásáért állítja pellengérre. Mint ahogy mindig csak morális szempontokból ítélkezik. Valósággal Isten haragja vesszejének képzeli magát. S ha bizonyos erkölcsi tulajdonságokat hozzákapcsol is némely társadalmi réteghez, legfőképpen kora uralkodóosztályait, az arisztokráciát és a geintryt — amelyet mostohaanyjában ismert meg — korbácsolja léha dologtalanságáért, aggálytalan kapzsiságért, hiú kasztgőgjéért. De támadja Erdély előkelőségeit, egyháza vezérembereit, a papokat, a tanítókat is: mind durvalelkűek, szélhámosok, dölyfösök, a pénz és rang bálvány,imádói. Az ő ideálja a polgár, akit — láthatóan inkább vágyképei, mint tapasztalatai alapján művelt, szorgalmas, önérzetes embernek rajzol. (A Szentistváni Kérz-család története.) Annak a folyamatnak az ábrázolója, amelynek során a nemesi Magyarország polgári társadalommá kezd átalakulni. E folyamat többi nagy költője közül Arany László fájdalmas gúnnyal búcsúztatja a régimódi nemest, aki álmodozásával már nem illik bele az újvilágba. Mikszáth mosolyogva, de éles bírálattal mutatja be az ország urait. — Vajda János és Tolnai dühösen, felháborodva, ostorral ver végig rajtuk. Nem akarom ezúttal (Tolnai) munkáinak művészi értékét mérlegre tenni. Bizonyos, hogy rendszerint inkább pamfletek, mint regények. Erkölcsi felindulása mögül ki-ki látszik a személyi bosszúvágy lalába, s néha olyan dühös, hogy sem megérteni nem képes alakjait, sem gyönyörködni nem tud bennük. Szegény Tolnai, mintha abban a Feketeországban élt volna, amelyet Babits álmodott meg,ahol minden fekete volt. Csontig, velőig fekete." Mérpedig, ha a giccsesen jó regényalakokért nem tudunk lelkesedni, a fenékig aljas hősök nem sokkal érdekesebbek. Tolnai művészi értékelésében így nem tudom feltétlenül követni rajongóit. De bizonyos, hogy egy nagy erkölcsi impetus és egy olyan Magyarország álma vezette, ahol tiszta felésztű, gerinces, dolgozó emberek élnek a züllött, régi vezetőréteg helyén. Mi magyarázza hát Péjáér lelkesedését iránta? Először is ne feledjük, hogy Tolnaiért nemcsak Féjáék lelkesedtek, hanem Palágyi Menyhért, Ady Endre, Kabos Ede és (talán nem is kell mondanom, hogy ebbe a sorba tartozik) Móricz Zsigmond is. S emlékszem, hogy rajongott Tolnai Lajos «Dániel pap lesz» című regényéért Reinitz Béla, aki a legnagyobb értékekért kigyulladó nagyszerű olvasó volt. Egyáltalán Tolnai neve félszázadon át úgy élt a köztudatban, mint a bátor társadalmi és irodalmi ellenzék képviselőjéé. Azért annak is megvolt az oka, hogy Féja olyan otthonosan érezte magát Tolnai világában. Itt aztán kedvére kigyűlölhette magát! Figyeljük csak meg, milyen kéjesen dorombol, mikor a "Gyűlölet szent mámoráról* beszél, mely Tolnait éltette s «az örökké égő dühöt, mint a magyarság legjellegzetesebb vonását emlegeti. (Csak azt felejti el, hogy ő a hatalom széke mellől tajtékzott az üldözöttek ellen, míg Tolnai épp az uralkodó rétegeket támadta.) S van Féjáék rokonszenvének politikai háttere is. A Horthy-kor publicisztái tudvalevőleg nem győzték hangoztatni a kiegyezési kor, a «szabadelves» kor bűnösségét, kapóra jött hát nekik az az író, aki állandóan vádiratot írt e kor haszonélvezői ellen. «A mi urbánus-polgári vonalunk sűrűn emlegeti a kapitalizmus hőskorát és a hőskor megtestesítőjét, a klasszikus polgárt, most a nálunk lefolyt korról riasztó képet festett Tolnai Lajos. — írja Féja. De ebben is ferdít. Hiszen Tolnai a kiegyezés korát nem azért támadja, mert polgári, hanem mert még nem az. Hogy is ostorozhatta volna a polgárt, a kapitalizmust a 80-as években, amikor az Magyarországon még csak a politikusok, írók álmaiban volt meg? Tolnai a haldokló, de még mindig erős magyar feudalizmust gyűlölte, amely útjában áll a polgári Magyarország kialakulásának. Nem, ne mondjunk le Tolnairól, a mienk. Nem a fasizmus, hanem egy demokratikus Magyarország előfutára volt. Régi színművekben a cselekmény gyakran alapult azon, hogy valakit összetévesztenek valakivel s a vőlegény már-már lemond menyasszonyáról, mert azt hiszi róla, hogy szobalány. Ma Tolnai Lajos körül is kritikai tévedések vígjátéka folyik. Ideje, hogy a félreértések eloszoljanak végre a boldogtalan író körül, akinek halhatatlansága is csak abban áll, hogy nevét fegyverül használják az ellenfelek. Örömmel olvastuk, hogy a Szociáldemokrata Párt napilapja a könyvnap után is visszatér a ^ könyv ünnepére , büszkén mutat rá tését, hogy napról-napra felemelhessem néhány könyvre, amelyek ott kulöhangját Európa védelmében a fa- • nős sikert arattak. Sajnos, kissé le- hűlt az örömünk, mikor a felsorolt • munkákat szemügyre véve rájöttünk, hogy a lap csak a szociáldemokrata A párttagok könyveiért tul lelkesedni. • • de már például tud lelkesedni, ] a kommunistái • • Déry Tibor vagy Nagy Lajos műveit • nem tartja a magyar demokrácia • gyarapodásának. Véletlenül ugyan- azon a napon a kommunista napilap is nagy cikket közölt könyvnapgalmát. Így szerveződött az ellenállás kiemelkedő értékeiről. Most már meg, irodalma is, a német kegyetlenkedések és a hazai árulás leleplező dokumentumai, az igazi franciák gondolkozását, cselekedeteit serkentő írások, röpiratok, tanulmányok, novellák, versek. S ezek közül a versek közül Francois la Colére, a szimbó, sem lepett, hogy ez meg csak a kom- , finanista írók műveit veszi tudomá- • • sul s meg sem látja a szociáldemo- ' . krata Fodor József vagy Vészi Endre , könyveit. A mai magyar élet egyike az adat. , szocla'iz- ' HALADÁS ARAGON VAGY A JDEGENDA VALÓSÁGA Kitűnő barátom, aki a tapasztalt újságíró s a jó gondolkozó részére egyaránt kötelező szkepszissel szemléli az embereket és az eseményeket, arra a hírre, hogy Louis Arayon és felesége, Elsa Triolet Budapestre érkeznek, megkérdezte tőlem: — Várjon, mi az igaz ebben az Aragon-legendában ? És mit negyárt precízebbé is tette kérdését: — Nem éppoly szakadék tátong-e az Aragonról szóló legenda és a valóság között, mint De Gaulle tábornok esetében? Nem leplez-e heroikus híre, ha politikailag nem is azonos, de kritikailag hasonlóan értékelhető ellentmondásokat, képtelenséget, blöfföt? A megdöbbenés, a düh, a szánalom, a felháborodás érzései váltogatva fojtogattak e kérdésekre — és ez természetes is. Hiszen miként lehet ma, Franciaország felszabadulása után harminc hónappal, amikor már valóban „lehullt az álarc" egy gondolatsorban és hasonlóságokat sejtetve emlegetni e két nevet?! A Haladásból ismerhetjük már jól De Gaulle igazi arcát. S a legendára rácáfoló magatartását, tetteit. Ezzel szemben Aragont? A francia szellemi, de harcos ellenállás egyik vezéralakja?! Az ő „legendás" harca a valóságtól nem szakadt el soha. Francois Mauriac, a katolikus író mondotta egyszer: „Az ellenállás megmutatta a franciáknak, hogy képesek a választásra, melytől haláluk vagy életük függőit, országuk élete vagy halála s ez a reveláció magával ragadta a költőket.'' Aragon pedig, aki barátjával, Paul Éluarddal egyazon rangban ezek között a költők között a legnagyobb volt, már régen otthagyta a művészet „elefántcsonttornyát". Rég elhagyta a költői magányt. A spanyol polgárháború idején vállalta egy harcos baloldali napilapnak, a De Soirnak a szerkesztiszta veszély és a német barbárság ellenében. 1939-ben mint ezredorvos minden felmentvényt félretéve, indult a frontra s mikor Pétainék árulása után innen visszakerült, elkezdte írni azokat a verseket, melyek megszólaltatták az elárult francia nép elkeseredett dühét, majd reményét is. Mert hamarosan, miként verseinek, Aragornnak magának is, illegalitásba kellett mennie. És itt megszervezte a francia értelmiségek ellenállási meztette lehetővé, hogy egyaránt recitálják, dalolják a maquisk paraszt- és munkásregényei és a kis- és nagydiákok az egyetemi otthonok vagy az internátusok konspirációján lezárt szobáiban. Igy lett m népivé Aragon költészete, mely a nép fájdalmát, vágyát, harcait énekelte meg , mely átérezve a közösség életét, a felszabadulás óta sem zárkózik el a társadalmi problémák elő. Aragon megmaradt a haladás harcosának és lett a fasizmus maradványainak, a gyilkosok és árulók védelmezőinek kérlelhetetlen ellenfele. Ő írta, hogy a „hazugságot és a valóságot nem szabad egyazon megértő szemmel nézni''. És ő figyelmeztetett arra, milyen veszéllyel fenyeget, ha a megbocsátásra és feledésre készen a művészetet elnézően „szabad zónának" tekintem ők! Mint az írók Nemzeti Bizottságának és az Értelmiségiek Nemzeti Szövetségének e két, még az ellenállásban szervezett testületnek a főtitkára, a legélesebb harcot folytatja a németekkel való együttműködés miatt, feketelistára tett, vagy a fajelméletet hirdetett "nemháborús bűnösök", csak „gyöngeségük miatt megtévedt" írók ellen. J. R. Bloch halála óta ő a De Soir főszerkesztője. És tudjuk, mint harcol ez a lap töretlenül a francia társadalom megtisztítása érdekében. Ez a valóság. Úgy tűnik, mintha legenda lenne? Nagy költő, igaz ember és bátor harcos egyszemélyben: ez csak a legenda szépítése lehet? Nem! Petőfi legendája, Victor Hugó legendája, Aragon legendája: valóság. M.K.E. • fő betegségét leplezi le ezikus nevű költő versei voltak a leg- ^ \ p.-ll fontosabb, mint a gyujtóbbak. Francois la Colere (Düh • fontosabb, mint a demokrácia, Ferenc) Aragon egyik álneve volt. . . . Balladák, ódák, dalok ezek a „népi"- szellemi érték, sőt mint a munkásversek — a mai francia irodalom •egység. Az irodalomról nem is leelegmagasabbrendű alkotásai. Népiek, szélve, az nincs is. A regény az nem mert noha az elhagyott izmusok ki- •irodaion, hanem tartalmában ,poppafejezésbeli és gondolatkötési jelsza- b ,and esetleges sikerével reklám abadításain épülnek, e verseket a leg- 4 . . . ' „ ,, , „ , . , 2part szolgálatában... szélesebb rétegek vallják magukénak. Gazdag, újfajta ritmikájuk, rímelésük A költő mennybemenetele ÍRTA: MÁRKUS LÁSZLÓ A költő sok szépet álmodhatik, de a szabadságnál szebbet költő még nem álmodott. Felesleges is lenne strapálni magát, ennél szebbet nem is képzelhet el soha, mert az egész költői üdvösség jelen van, ahol a szabadság egyszer beteljesedett. Talán az egyszerű közember nem is éri fel észszel, hogy mit jelent ez a malaszttal teljes igen ügyefogyottan viselkedik a szabadság állapotában, mert embersége még nem jutott odáig, hogy felszabadulván, tényleg élni is tudjon szabadságával. Arra vannak a köllők, hogy az egyszerű közember homályos lelkében fényességet gyújtsanak és lantjukon olyan dalokat zengessenek, amelyekben érthetővé világosodik a mennyei harmónia s bennük az ember megérezze a szabadság boldogító törvényeit. Mindig repesve figyelek fel, ha a szabadságról lantol a költő s most is repestem, mikor egy újság vasárnapi számában rámköszöntött a vers, Sinka István tüzéről pattant, tősgyökeres paraszti költemény. «Tűnődő parasztember ébredése? — íme, már a cím is milyen bíztató. A paraszti ember csakugyan sok mindent megélt abban a nehéz világban, mely éppen az ő rendjét verte meg a legfájóbb igazságtalansággal és ha egy paraszt, aki egyben költő is, tehát tapasztalta a szabadság nélkül való életet, de ebből a tapasztalásból fel is tudta gerjeszteni magában az ellenkező minőségű élet kívánatos képeit, mondom, ha egy parasztköltő felébred a szabadság hajnali derengéseiben és tűnődni kezd, bizonyára olyan világot vizionál, ahol az ember, nemcsak a paraszt, az ember általában megleli boldog helyét a felkelő nap alatt Mark Twaki egyik édes novellájában megírja a mennyországot, ahol mindenki abban a formában kapja meg örök üdvösségét, ahogy földi életében elképzelte. Milyen üdvösséget képzelt a szabadságtalan világ parasztja, ha költő is egyúttal és milyen érömét tisztázza magában a szabadságnak, mikor arra ébred, hogy az álom teljesedik .Azok vagyunk, ha Mondok temetőnkig termő lombok, Sok henye meg— Hogy ex Isten—! Bizony, még káromlást mondok.* Nézem a dátumot, ezerküencszásnegyvenhét, júvaros nyolcadika. Ez nehogy se akar stimmelni. Ma is még ilyen hű bolond lenne a paraszt, aki csak ő szánthat két kis ökrével és nm szabad törődnie a pörével?» Tényleg nem történt volna semmi azóta, mióta költőnk utolsót zendített lantján, óvatos duhajként a koreszmék célszerű színezetében? Úgy látszik egyelőre, mintha most is olyasmit kívánnának tőle, amit így utasít vissza a költő: Legyek én csak jóravaló csendes ember? — •Hallgassak én csak nagyokat s egye füst a bánatomat?» — Ha így van, ha ma is ez a paszt sora, akkor lényeges bajokat kel feltételeznünk a demokráciát illetőleg. De a költő tovább költi panaszát, s most már konkrét sérelmeket költ ki az ihlettel termékenyített tojásokból. t Tanuljak meg jól kaszálni? s még szusszanni se megállni? Tudjak erdőt irtani, s ha kell, a gulyával bánni? Hát még mit nem? Csillagokat ne rakjak a magas égre Mikor a kenyék cicáznak.» Eltekintve a szusszanni megállás tilalmától, ami tényleg szokatlan a demokráciában, ezek a sérelmek prózába átfogalmazva annyit jelentenek, hogy a legnemesebbnek mondott paraszti munkát ezután is a parasztnak kellene elvégezni. Végezzék a henyék, akik most cicáznak, vagyis nem a földművesek, mert különben a költő, mint földműves, a következőket cselekszi: •Rakok majd én lehet sokat. Vagy öklömmel, vagy botommal, élek most már a jogommal! Tehát mégis. Amit eddig panaszolt, az csak a most felvetített kép volt, s a költő ma már élhet jogával, ami nyilván abban teljesül, hogy a földmíves a nem földmívesekre tetszése szerint rak rá az öklével és a botjával, s ha ezen felül tesz valamit, azt csak esetleg, úri passziója szerint cselekszi ilyenformán. •Voltam szolga már eleget s csinálok egy kis meleget. Ne sírj polgár pazar vagyok akkor is adok kenyeret.» Mármint, ha él a jogával, amikor is nem kellene adni, de ő akkor is ad, mert ő pazar. Ezek után érthető, hogy felveti a kérdést: • Polgár, ugye rossz hallani a föld fiát így vallani. Lásd be bizony, milyen erő a szabadság... s boldogságos Isten! Milyen nagy nevelő.* A Szabadság! Nagy nevelő és oda is mondja költőnk fzibe, hogy mire nevel ez a nagy nevelő: «Gróf úr, ugye sírnivaló, hogy terád is hull már a hó, Most nyisd fel csak rám a szádat. Ma, amilyen jó kedvem van rárr'.T,fii,In lat » ! Hát ez a szabadság. A mandula-i metszés szabadsága, az ököl és a bot szabadságához, mint végső csattanó a bicska szabadsága. A költő tehát olyan mennyországot vizionál, ahol ő lesz ura életnek és halálnak, azt csinálja, amit akar, ad vagy nem ad enni a többieknek, ahogy neki tetszik és elvágja a gégéjöket, ha történetesen ballábbal talált felkelni. Körülbelül Dzsingisz kánnak lehetett ekkora szabadsága annak idején, s azóta a zsarnokok és az elnyomók legalább arról leszoktak, hogy az elnyomottak manduláját metszegessék borús kedvükben." Sőt azóta kialakult olyan emberi vélekedés is, amely szerint ez a méretű szabadság senkit meg nem illet, s ha az elnyomó osztályokat és rendeket sikerül likvidálni, helyükbe nem más elnyomó és kizsákmányoló rendek fognak lépni, hanem lesz osztály nélkül való társadalom, amely a közös munkában termelt javakat igazságosan elosztja és a szabadságból következő egyenlő jogokat ugyancsak a szabadságból következő kötelességek arányos adagolásával fékezi le. Hogy a szabadság ne az egyén, vagy az osztály hatalmaskodása, hnem a rend és a biztonságos munka, a fegyelem, a kötelességteljesítés és az egyéni boltfogulás feltételeinek kiegyensúlyozott törvénye és rendszere legyen. Ezt az elvi álláspontot és a belőle eredő magatartást nevezzük szociális demokráciának, ellenkezőjét pedig nevezzük reakciónak. A kapitalista és a földesúr csakugyan hatalmaskodott a többi rendeken, kizsákmányolta a munkást, annak adott enni, akinek akart, s nagylelkű pazarlásnak érezte, ha adott, a kapitalista és a földesúr csakugyan áthárította a kötelességeket és megtartotta a jogokat Ha aztán most valaki úgy értelmezi a szabadságot, hogy ezután neki lesz szabad mindaz, amiért a likvidált urakat elítélték és kirekesztették, megtetézve a mandulába bicskázás jogával, akkor ez a valaki lehet olyan nagy költő, '' amekkorának képzeli magát, de nem lehet paraszt, mert a paraszt alkatilag idegen a reakciótól, ösztönösen elutasítja a diktatúra minden formáját, a magáét is és érzi, hogy ő a szolgá- ' lattal tartozik, ha szolgálatot követel másoktól. Ez nem a paraszt éneke, amit Sinka mester lantol mennybemerne tele révületében, ez annak a hasipja, aki most átveszi a hatalmat a polgártól, és a «gróftól», tovább e»nálja, amit azokban elítélt és emfiai demokrácia védelmét szolgáló érvéényes törvény is elítél. A reakciót dalolja: nem a tűnődő parasztember, ha*nem Sinton látván költő személye*** ferf kamat mém. (Fámé, verset.) Az ember kicsit xavaxben van. Faludy György versein hét év valtó történelmi fénye csillog. Ezen nem könnyű áthatolni Hiteles mű, az élmények kemény valósága, az állványzata verseinek. Időszerűsége mindenesetre maradandó, legalábbis krónikás ízű. Mai magyar líráinktól teljesért különbözik és hogy ez igan kis dolog, annak bizonyítéka költészetünknek jól ismert válsága. Faludy György, hangj a sajátja, nem téveszthető össze senkiével, teljesen érett egyéniség, aki régen megszabta önmaga művészi határait, amelyen túl nemcsak nem tud, de nem is akar emelkedni. Nem hisszem, hogy hasznára válna ennek a tehetséges költőnek, ha írásai értélkelésénél nem ismernénk határokat. Nincs szüksége mellébeszélő dicséretre. Lírájával bátran szembenézhet az olvasó és kritikus is. Természetesen elsősorban az ejti meg verseinek élvezőjét, hogy emberi pályájának vonala kontinensek megérintése után újra visszatér hazájába, amelyért a háborút is végigküzdötte. n Csupán látszatra ellene* — mondja pontosan, kimérten, történelmi meghatározásában. Ez a pontosság, a lelkiismeretes és tehetséges krónikás éles megkülönböztető készsége teheti költészetét időállóvá. Ha egy évszázaddal előre gondolunk, egyéb sorait a legnagyobb biztonsággal el tudjuk elevennek képzelni. Ugyanazt a forradalmár erőt érezzük benne, mint Bacsányban. És nem tartjuk sem rosszabb, sem jobb költőnek. Nincsenek nagy tulajdonságai, de minden jellemvonása határozott. Nem szállt le a szenvedélyek, őrületek mélyére. Dudás lett, anélkül, hogy pokolra ment volna érte könnyen és jól versel és áraikor elvéti a balladás modorosságát, akkor is énekes, egyéni, amit mond Szereti a nyelvi hagyományokat, az archaizálást, ami nagyon nem használ költészetének, de friss, majdnem riportos soraiban mégis mély tüzet gyújt. örülünk Faludy Györgynek, akinek lírája végre felvette a kapcsolatot az eleven élettel és Jókaimal arra, hogy szembeszálljon a lassan teljesen öncélúvá lett mai magyar lírával. Költészetei ebből a szempontból is szükséges, majdnem nélkülözhetetlen. Könyvét mindenki élvezéssel olvashatja és — ezt nem rossz értelemben mondom — különösebb lírai műveltség nélkül is nagyon érdekes, hatásos mű. Nem kétséges, hogy ezt a verseskönyvet nem lehet agyonhallgatni még mai kritikai erkölcsünk aéiett sem Gyárfás Miklós.