Hargita, 1974. február (7. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-01 / 26. szám
1. OLDAL, — HARGITA Küldöttség indult januárban... Az érdekeltek által közösen benyújtott kérelem, felterjesztés, folyamodvány — ez a petíció, a magyar nyelv értelmező szótára szerint. S most szerte elmondom, hogyan keveredett a feljegyzések közé ez a szó. Pilinkéző január egyik napján küldöttség indult Csíkszeredából Marosvásárhelyre. S még ezelőtt úgy három nappal a székelyudvarhelyiek menesztettek tizennnégyfőnyi csoportot ugyanoda. A Csíkszeredában tizenhárman voltak üzletvezetők, (tíz textiles, három fémes), néhány áruszakértő is vállalta az utat, és az irodavezető. Ajánlatos részletezni a dolgot, mert már a küldöttség tagjainak összeválogatása sejteti, nem mindennapos ügy mozdította útra embereinket. Vagy furcsamód mégis mindennapos az ügy?... Egy bizonyos: tavaly a textil- és a lábbelikereskedők számtalanszor felrótták az ellátónak, hogy nem folyamatos a szállítás, hogy nem kapnak kellő időben idénycikkeket, hogy legfönnebb mutatóba érkezik néhány darab — néhány tucat — a különben népszerű árufélékből, és így tovább. Panaszkodtak a Csíkszeredái, általánosabban a megye kereskedői, tavaly ugyanis egyszerre két ellátó buzgólkodott: a brassóiak még nem adták át teljesen az ellátás gondját a marosvásárhelyieknek, a marosvásárhelyiek természetszerűen még nem lajstromozták új teendőiket, ezért aztán a két kereskedelmi lerakat között inkább csak kallódott a jogszerinti igény. Nos, a jogszerinti igényt ment bejelenteni a küldöttség. Körbejárták a raktárakat, válogattak, ez igen, mondták, ez nálunk is elkelne, sok jól anyagot megtapintottak, megkopogtatták a cipők talpát, védjegy láttán a gyárról is nyilatkoztak, s végül feltették a látogatásra a koronát: üzletnézőbe mentek a Luxoráruházba, ahol huszonhatezer cikket reklámoznak, textilfélét, lábbelit, háztartási-, sport-, kemping-, fotócikkeket és egyebeket. Azután hazatértek, nyilván, derűset és jót sejtető ígéretekkel. De nemcsak azokkal. Mert ugye, már e hétre ezerötszáz pár cipőt utalt ki a marosvásárhelyi lerakat, férficipőt, s igaz, hogy a tételben mintegy háromszáz pár nyári lábbeli, sebaj, így az önvigasz, ideje kerekedik a nyárnak is, keletje a könnyű árunak. Egyébként sem árt, sőt jó kereskedő kötelessége az idényáron túl a soron levő évszak kívánalmaira gondolni. Muszáj a tavasz, a nyárelő holmijait is beszerezni... Bencze Béla, a Megyei Kereskedelmi Igazgatóság ipari-kereskedelmi irodájának vezetője elégedetten nyilatkozott a raktárszemle után. Szerinte jócskán van áru, s merjük hinni, a tetemes mennyiségből megyénknek is kellő mennyiségben jut. Hanem más természetű fékje van az ellátásnak, s mint olyan, klasszikus a kereskedelem gyakorlatában. Ez pedig a nem folyamatos ellátás. Magyarán: rendszertelenül érkezik az áru. Nem tartják tiszteletben a beütemezési tervet... A helytelen, és sajnos, szokássá vált gyakorlat aztán meg is látszik az üzletek, a részlegek képén; egyszer paradicsominak mondott bőség fogadja a belépőt, másszor nem nehéz kitalálni. Kísérjük figyelemmel, mi eredménye mutatkozik a petíciónak... OLÁH ISTVÁN Városról falura A technika, a művelődési lehetőségek, az ingázás jócskán csökkentették a faluváros közti távolságot. A városra kerülő falusi ifjak külsőleg és lelkileg is gyorsan beilleszkednek a városi életformába, életmódba. A faluról városra hömpölygő áradat mellett azonban van egy sokkal gyengébb — de nem elhanyagolható — ellenáramlat is: a tősgyökeres városiak falura kerülése. A különféle felmérések, ankétok a vidéki (falusi) értelmiségről szólva egy kalap alá veszik a falusi és városi származásúakat. Pedig nyilvánvaló, hogy a falusi születésű értelmiségi könynyebben illeszkedik bele szülőfalujába, vagy egy más község mindennapi életébe, hamarabb megtalálja az utat az emberek szívéhez, mint a városi kollegája. A városi származásúra, aki jóformán még nyaralni sem volt falun, sokszáz akadály, buktató vár. A helyi hagyományok, szokások, értékítéletek élesen különböznek a várositól, és ezeknek nem ismerése olyan vétségekbe sodorhatja a fiatal értelmiségit, amelyek egész további munkájára kihatnak. Egy gesztus, egy félreértett kijelentés évekig beszédtéma lehet a faluban. Ha sikerül megtalálnia a helyét, egy új világot fedez fel önmaga számára, s megvan az az erkölcsi elégtétele, hogy teljesítette a hivatását. Ha nem, akkor elveszítheti a régi világát, énjét is. Egy kissé erőltetett hasonlattal olyan lesz, mint egy kávéskészletbe került más mintájú csésze; jó is, hasznos is , de idegen. A falusi értelmiségiek sorsának ilyen szempontú vizsgálata sok érdekes adattal, következtetéssel szolgálhatna a pszichológusoknak, szociológusoknak és vezető szerveknek egyaránt. SALAMON ÁRPÁD Sok beszéd szegénység, tartja a népi szólásmondás, és ha ezt nem értené valaki, annak így magyarázná meg: Sok beszédnek sok az alja. Félő azonban, hogy sokan még így se értenék. Honnan is tudhatnák a mai fiatalabbrendűek, hogy miféle aljáról, minek az aljáról van szó és miért baj, ha abból sok van ? Hányan emlékeznek még rá, hányan tudják, hogy dédapáink, ükapáink a cséplőgép feltalálása előtt kitapodtatták (kinyomatták) állatokkal a búza vagy rozs kövéből a szemet, vagy maguk verték ki a csűr földjére, a jól eldöngölt csűrföldjére (csűrdöngölő !) szépen sorjába rakott kévékből, kalászokból a ma már csak múzeumokban látható cséphadaróval. Ezzel azonban a cséplés még nem fejeződött be! A kivert magot a csűrföldjéről szórólapáttal fölmérték és az udvarra leterített ponyván (egyes székely vidékeken pónyán), illetve afölött a szélbe szórták, hogy az kifújja a magok közül a pelyvát, majd a pelyvától megtisztított gabonát akkor még természetesen kézi rostával kirostálták, hogy a rosta likán kihulljon belőle a sokkal kisebb fű- és gyommag és egyéb idegen anyag, mindaz, aminek nem volt keresnivalója a gabonában, ami elronthatta a kenyér ízét, színét Ezt a széllel kifuvalott, rostán kihullatott idegen anyagot nevezték a cséplés aljának. Fáradságos, sok időt, figyelmet igénylő munka volt megszabadítani, kitisztítani a gabonából az alját, de elvégezték, hogy növeljék a kenyér tápértékét, biztosítsák jó ízét, élvezhetőségét. (Lényegében ugyanezeket a műveleteket végzi el a modern cséplőgép is : kicsépeli a magot és eltávolítja belőle az alját.) Persze, a szegény ember, ha kevés volt a gabonája, nemegyszer arra kényszerült, hogy az idegen magvak egy részét is, bennehagyja, beleőröltessé a lisztbe, néha meg Szándékosan kevert a búza közé árpát, zabot vagy szójababot, hogy ha minőségileg gyengébb is a kenyere, kevésbé szép a színe, jó az íze, de legalább kitartson az újig. A beszédre az embernek mióta emberré vált és társadalomban él, éppolyan szüksége van, mint a kenyérre. Gondolatainkat, érzéseinket, kívánságainkat, óhajainkat beszéd, illetve írás útján — írott beszéddel — fejezzük ki, közöljük embertársainkkal, így tanultuk valamikor az iskolában. Képletesen szólva azt mondhat, nők, a társadalmi létnek, az emberi együttmunkálkodásnak a beszéd a kenyere. Az iskolában azt is lelkünkre kötötték, hogy úgy kell beszélnünk, írnunk, hogy az emberek megértsék, mit akarunk mondani. Ha nem értjük, vagy rosszul értjük egymás szavát, abból végzetes bajok származhatnak. A monda szerint Bábel-tornya is azért maradt félbe, mert az építők nem értették egymást, rosszul értelmezték egymás beszédét. Ahhoz, hogy ezt elkerülhessük, éppolyan gondosan, oly körültekintően kell megtisztítani beszédünket — írásunkat — minden oda nem illő szótól, kifejezéstől, miként a búzát az aljától, mert : Sok beszédnek sok az alja s az aljával Sok beszéd szegénységre vall. Nyelvészeink, íróink, olykori felszólalása a nyelvrontás ellen, a helyes beszéd érdekében éppen ezt szolgálja. A nyelv tisztaságának megőrzését, helyes használatát. A küzdelmet az alja ellen, ami elszürkítheti, elszegényítheti, ízetlenné teheti beszédünket, írásunkat. Az időnkénti felszólalás azonban, sajnos, sokszor visszhangtalan marad, pusztába kiáltó szó, amelyre vajmi ritkán figyelünk fel. Pedig a nyelvrontás, szegényítés, szűkítés a társadalmi fejlődés kérdése, és sajnos mind nagyobb és mind veszélyesebb méreteket ölt. Objektív és szubjektív tényezők egyformán hozzájárulnak ehhez. A feltétlenül örvendetes és szükséges nagyméretű iparosítás együttjár azzal, hogy történelmileg rendkívül rövid idő alatt óriási néptömegek változtatnak foglalkozást, életmódot, körülményeket. Új ismeretek záporoznak erre a tömegre, új fogalmak százaival ,ezreivel ismerkednek meg,új tevékenységi és emberi viszonyok, kapcsolatok alakulnak ki. Ezeket az ismereteket, fogalmakat természetszerűen a legtöbbször úgy veszik át, ahogyan először hallják. Ebből következik aztán, hogy azok, akiknek mostanáig nem sok közük volt a könyvelőséghez, nyitatához, bizonyítványhoz, jegyzőkönyvhöz, jelentéshez, gyűléshez, értekezlethez, munkásjáratokhoz, tervhez és számtalan más hasonlóhoz — hogy ezúttal a munka,eszközöket ne említsem — hiába van meg rá a megfelelő szavunk, kontabilitátot, kitáncát, adunaret, konszfetuiet, procseszverbált, dovádát, raportot, kurszát, plánt mondanak. Minap egy munkásjáraton utaztamban valósággal megdöbbentem, hogy egyszerű, faluról bejáró, falusi származású emberek valami építőtelepi nehézségeikről vitatkozva csaknem minden mondatban legalább kéthárom olyan szót használtak, amelyek mindegyikére megvan a magyar kifejezés ! Ha így folytatódik tovább, ezek a nem is mindig tudatlanságból, sokkal inkább kényelmességből vagy rosszul értelmezett „jól tájékozottságból“ használt szavak fokozatosan kitaszítják mindennapi beszédünkből saját szavainkat és valamiféle se hús, se hal keverék nyelvet szülnek. Ebben nem csupán a most foglalkozást, életmódot változtató, kevésbé iskolázott emberek ludasok, hanem igen gyakran éppen iskolázott tisztviselőink, magasabb beosztású hivatalnokaink is. Nem kevésbé sajnálatosak és meggondolkoztatók a nyelvszürkítésnek, nyelvszegényítésnek, a stílusrontáknak azok a tünetei, amelyek sajtónkban, közéletimozgalmi nyelvhasználatunkban figyelhetők meg. Amíg ugyanis csak idegen szavak átvételéről van szó — ilyesmi mindig volt és mindig lesz minden nyelv történetében — a bajdan, tudatos & PÉNTEKI TÁRCA és öntudatosító tevékenységgel, felvilágosítással többé-kevésbé segíteni lehet (seregnyi átvétel egyébként is önmagától is kihull a nyelvből), addig a nyomtatásban a sajtóban vagy élő szóval a rádióban, televízióban, különféle gyűléseinket, értekezleteinket „népszerűsített“ kifejezések, szóhasználatok ellen már jóval nehezebb a küzdelem. Két okból is. Először azért, mert az a tény, hogy nyomtatásban látják-olvassák vagy hivatalos gyűlésen, vezető emberektől hallják, a helyesség látszatát keltik, tehát normatív, szabályozó jellegűvé válhatnak. Mi az, amit kifogásolok ? Mint az közismert sajtónkban (rádió, televízió) és gyűléseinken, értekezleteinken legtöbbször, legterjedelmesebben a termelés, az építés, a gazdasági tevékenység, illetve a mozgalmi élet kérdéseit taglalják. Elismerem, hogy ilyen körülmények között elkerülhetetlen bizonyos fogalmak, kifejezések ismétlése. De az ismétlés, ugyanazoknak a kérdéseknek, folyamatoknak, feladatoknak a gyakori emlegetése nem teszi feltétlenül kötelezővé, hogy azokat mindig ugyanazokkal a szavakkal , szókötésekkel, fordulatokkal ismételjük. Én ebben restséget, felelőtlenséget, felületességet, nyelvünkkel szembeni közönyt látok. Nem akarom feltételezni sem a sajtóban dolgozó kollégiumról, hogy nem ismerik eléggé anyanyelvüket, nyelvünk gazdag szókincsét, páratlanul gazdag szinonima rendszerét és stíluskövetelményeit. Pedig a látszatból igen sokszor erre kellene következtetnem. Elegendő egyetlen napilapnak egyetlen heti számait figyelmesen, ceruzával a kezünkben végigolvasni és aláhúzni bizonyos únos,untalan ismétlődő szavakat, kifejezéseket, hogy meggyőződjünk állításunk igazáról. Nem szándékozom számszerű adatokra hivatkozni ,az olvasókra bízom, figyeljék meg például hányszor ismétlődnek az ilyenek: túlteljesítik, túlszárnyalják vagy nem a vállalást, a tervet, mennyi a mozgósító feladat, kezdeményezés, mennyi beruházást eszközölnek, hányszor hozzák be a lemaradást, fokozzák a tevékenységet, érnek el kimagasló eredményeket, hányszor jó vagy rossz az anyagellátás, hiányos a dokumentáció, a munkaszervezés stb. És mennyi az üresjáratú mondat, az ilyenek: „Termelőtevékenységünk csak akkor válhatik eredményessé, ha ezen a téren is minőségi javulás áll be". Vagy: „A főmérnök előrelátását, hatékony vezető és szervező tevékenységét tükrözi az eredmény: a télen e hónap közepéig 1950 tonna istállótrágyát juttattak ki a határba“. Mert miként a főmérnök mondja ugyanebben a cikkben: „Elsődleges célunk annak a harminc hektár területnek az ellátása, amit burgonyának jelöltünk ki.“ Aztán ilyesmi is előfordul: „Megkérdeztük, hogy mi is az, amit a lelkes műkedvelők tesznek itt ? A magyar nyelvű színjátszók Horia Lovinescu darabján dolgoznak. (Nyilván újraírják, átírják, kijavítják !) Nem idézek más példákat, nem akarok senkit megszomorítani. Csupán arra kérném tisztelt kollegáimat, hogy időnként üljenek le, tegyenek egy tiszta papírt maguk elé és próbálják szép sorjában felírni, hogy a magyar nyelvben pl. a dolgozik igének hány szinonimája van és még néhány olyan szónak, amit akarva-akaratlanul naponta le kell írniuk. Meglepő eredményre juthatnak- Vagy üssenek fel egy nyelv, vagy szinonima szótárt. Ki fog derülni például még egy olyan kisterjedelmű szótárból is, mint Balassa László Garmada című gyűjteménye, hogy az alszik, elalszik csoportból mintegy negyven szinonima él mai nyelvünkben. És akkor aligha bóbiskolnak, szunnyadnak, szundikálnak, durmolnak, alukálnak, hájcsikálnak majd, ha nyelvünk tisztaságáról, színességének, gazdagságának védelméről esik szó. KORMOS GYULA EBRESZTŐ VOLT EGY KIOSZK... Nincs szándékomban pontos adatot közölni arról, hogy a Csíkszeredai autószállítási egység hány járattal, hány utas szállítását biztosítja naponta. Kétségtelen azonban az, hogy az utasok száma több ezerre tehető. Erről a laikus is bizonyságot szerezhet, ha a nap bármelyik órájában megfordul az új (még mindig új, de elhanyagolt !) autóbusz-állomás környékén. A zsúfoltság oka nemcsak az egyetlen jegypénztár. (Volna lehetőség még legalább egy pénztár létesítésére, mint ahogy azt máshol is tették, hogy az a nagyszámú balánbányai utas — teszem azt — ne ugyanott gyurakodjék, ahol a kászoni !). Ezúttal viszont nem az autóbusz-állomás szolgálatosszemélyzetének munkastílusáról, utasokkal szembeni bánásmódjáról, az utasok fegyelemre szoktatásáról szólnék, s nem is a zsúfoltságról. Hanem arra szeretném emlékeztetni utastársaimat, hogy annak idején — nem is olyan régen — a buszállomás várótermében létezett egy kioszk, édességekkel, hűsítőkkel, péksüteményekkel. Erre — úgy gondolom — szükség is volt. S éppen azért, mert a kora reggeli óráktól a késő estiekig annyi és annyi utas érkezett, ácsorgott és indulásra készült a buszállomás környékén, peronjain és várótermében: jól esett a pohár hűsítő, a pankó, az édesség... Most , haj, most hazudnék, ha azt állítanám, hogy az említett kioszk nem létezik. Tanú rá az a sok száz, sőt ezer utas, hogy a kioszk, onnan a váróteremből, most is megvan, csakhogy romjaiban, szétszedve, darabjai most is eredeti helyükön állanak, álldogálnak, a váróterem egyik szegletében... Mondhatnám azt is, helyet foglalnak el, mert legalább tíz várakozó utas számára biztosítani lehetne ott ülőalkalmatosságot. De szerintem nem ez a kifogásolnivaló, hanem az, hogy nemcsak létezett és nemcsak darabjaiban létezett egy kioszk, hanem az utazóközönség rendelkezésére is állt. Azt a kioszkot szétbontották, sajnos darabjai — mint már említettem — most is ott vannak a buszállomás várótermének egyik sarkában. És szemet szúrnak. Valahány utazó naponta megfordul azon a helyen, arra emlékezik, hogy hasznos kis élelmezési egység darabjai azok. Az illetékesek érvelhetnek azzal, hogy nem messze (néhány száz méternyire !) vannak csak az állomás téri kereskedelmi egységek. Igaz ez, de nagyon sok utasnak nincs ideje arra, hogy jöttében-mentében betérjen tízekbe az egységekbe: jobb, ha mielőbb markában szoríthatná az utazójegyet. És siet a buszállomás felé. Mi mást mondhatnék: volt egy kioszk. . . amire szükség is volt. BALÁZS ANDRÁS Sutba vágott töpörtyű Kereskedelmi szerveink igyekeznek mindent elkövetni, hogy bőséges és jó minőségű áruval elégítsék ki a vevők igényeit. Ha mégis kifogásokra és reklamációkra kerül sor, azok vagy a civilizált kiszolgálás számláját terhelik, vagy — ami gyakoribb — a portéka minőségével függenek össze. Például évek óta nem lehet töpörtyűhöz hozzájutni üzleteinkben, pedig sokan kedvelik a jóízű, ropogós töpörtyűt. Amikor megtudtuk létezését valamelyik üzletben, „már elfogyott“ válasszal ballaghattunk haza. Ámde legutóbb nem így történt! Január 24-én délután szinte hihetetlen: hozzájutottam az állomás melletti önkiszolgáló üzletben e csemegéhez és érthető, boldogan vittem haza belőle kilogrammnyit. A vacsorához is örömmel ültünk le — mint gondolom — mindazok, akik aznap a Csíkszeredái állomás melletti önkiszolgálóból vásárolt töpörtyűt szándékoztak vacsorázni. De korai volt a vigasság. Az első falatok avas, élvezhetetlen íze megkeserítette az aznapi vacsorát. Bizony szó, ami szó, hogy az a töpörtyű, amelyet régóta lestünk, várva vártunk, nem ehető! Most itt van a kamrám mélyén — nem tudom, mit kezdjek vele! Maradtam a kárral és főleg a bosszúsággal. Őrzöm, ha netán valakinek kételyei támadnának — felszolgálhassam. Mindezek után felmerül a kérdés: Miért nincs Csíkszeredában töpörtyű? Ha van, miért rossz minőségű (élvezhetetlen)? És végső kérdés: ha rossz, ehetetlen — miért árusítják? XANTUS ANTAL (Folytatás lapunk szerdai számából) Van olyan tanuló aki a kényszerítés hatására tanul, mások belátják, hogy szükségük van rá, végül vannak, akik kíváncsiságból, érdeklődésből tanulnak. Az érdeklődés, mint belső indíték, motiváció, talán a legfontosabb, mert igaz, hogy az tanul a leggazdaságosabban, aki felfedezi, hogy a tananyag milyen érdekes." E felfedező munkában fontos szerep hárul a tanerőre. Egyelőre a tantervek és tankönyvek nem minden esetben segítik elő a felfedező és felfedeztető szempont érvényesítését. A jó tankönyv a tanulás eszköze kell hogy legyen: adataival dolgozunk , feladatokat oldunk meg, tájékozódunk, eseményeket viszonyítunk. Minél több könyvet forgat a tanuló annál jobban maradnak meg emlékezetében a kulcsszámok, összefüggések, események, így fokozatosan igénybe véve a memóriát, magasabb fokon a tanulás kissé gyűjtéssé, rendszerezéssé, törvényszerűségek felismerésévé alakul — és ez az aktív tevékenység a maradandó tudás fő biztosítéka. Nem marad más hátra, mint alap-vagy felsőfokon érvényesíteni a tanultakat: világos, oknyomozó fogalmazásban, a problémafelismerő és problémamegoldó képesség teljében. Időszerű követelmény: a tanulást is meg kell tanítani. Helyes tanulási módszerek nélkül nem várhatunk kimagasló teljesítményt. A fő alapelvek a tanítás alapelveihez igazodnak: aktív tanulás (legjobb utak egyike a felfedezés), helyes motiváció (érdekes tananyag — örömmel tanul) révén jutunk el a fogalomalkotás szintjére, az integrációhoz, vagyis a megtanultakat egységes gondolkodási rendszerbe illesztjük. A tervszerű tanulás csak úgy éri el a célját, ha a tanuló a tanítás befejezésekor már saját maga veszi át a tanulása irányítását saját motívumai alapján Igényelje a többlettudást, jó kedvvel, örömmel végezze önművelését. 3. Tudás. Sokat vitatkozunk az általános műveltségről is. Véleményem szerint amit tanultunk, vagy amit már tanítottak, az az ismeretanyag az általános műveltség szerves részévé kell váljon Ezt nem vitatni kell a tanulóifjúság részéről- efölött nem érdemes szabódni. Aki kétségbevonja ennek hitelét, már lemaradt a műveltség új eredményeihez és szükségleteihez képest. Ugyanakkor elsikkad a permanens, egész életen át tartó nevelés, tanulás helyének felismerése is, s egyben a felnőttnevelés, az andragógia problematikája. A sikeresnek mondható tevékenység egyik alapvető követelménye az önálló tudás. „A tudás a tapasztalat leánya“ — állítja Leonardo da Vinci. Valóban csak az tudás ér valamit, amelyet mi magunk szerzünk meg érdeklődésből, személyes tudásvágyból. A különböző tudásszintek (induktív, racionális, intuitív) elérése erős akarat függvénye. 4. A tanár szerepe. Elég sok szó esik a tanár személyiségéről. Van akinek érzékeny pontja és kikéri magának a reálisnak tűnő véleményeket is, holott mindannyiunknak van javítanivalónk. Sok a javítanivaló a pedagógus képzés és továbbképzés terén. Mikor a „jó tanártípusról“ beszélnek, sajnos egyedi eseteket sorolnak fel. Vajon nincsenek általános ismérvek e téren? E ponton jutunk el az önművelés kérdéséhez, amely a pedagógusnál mindig elevenebben hat és jelentőségében messze túlnő más önművelési problémán. Sokszor hangoztatják, hogy a pedagógus kulcspozícióban van, élő anyagot formál, képez, nevel, biztosítja a társadalom számára az aktív munkaerőt. Tevékenységi köre elég széles noha tudománya terjesztése nincs mindig egyenes arányban a tudomány elsajátításának lehetőségeivel. Sokszor önhibáján kívül nem tud kibontakozni — így fennáll az annyit vitatott elszürkülés veszélye. Mindannyian tanúi vagyunk annak, hogy a nevelői önművelés sokat rangosodott. A gyakorlati oktató-nevelői feladatok megvalósítása komoly anyagismereti és módszertani felkészültség nélkül elképzelhetetlen a mai gyors életritmusban. Az önművelés legfőbb alkalmait állandóan élni a fő követelmény. Erre pedig idő kell, nem is kevés. Minden gyereket szerető és munkáját hivatásnak tekintő pedagógusban élnie kell a munkája tökéletesítésére irányuló törekvésnek. A „kevesebbet, de jól“ jelszó csak akkor válhat valósággá, ha felkészülésünk a mainál alaposabb lesz, ha a tanítás kétoldalú, bipoláris tevékenységgé válik, az öntevékeny tanuló és a jól felkészült nevelő közös munkája kerül előtérbe. Aranyszabály sok van, érdekeljen a szaktárgyunk, ismerjük azt, tudni a legjobb átszármaztatási utat, tudni az adagolás formáit és mértékét, az ösztönzés formáit — de mind ide torkollik: állandóan tanulni, készülni. Gorkijnak a meglátása időálló: „aki azt a bátorságot vette magának, hogy másokat tanítson, annak nap mint nap állandóan tanulni kell“. Az is igaz, hogy senki sem úgy tanít, ahogyan tanították, hanem úgy, ahogyan maga is tanul. Hatni csak azzal lehet, ami a miénk. Úgy tűnik, hogy ezek csak elvek, elméleti fejtegetések. Sajnos gyakorta elsikkadunk az aranymondások felett, hivatkozva különböző okokra. Tanügyi utasítások hirdetik: A pedagógus alapvető feladata az, hogy hozzásegítse a gyereket a természeti és társadalmi jelenségek egyre alaposabb, elmélyültebb megismeréséhez és ezek birtokában fejlessze értelmi-gondolkodó képességüket, ápolja a legkiválóbb jellemvonásokat. Ezen a téren fontos szerep hárul a tanerőre a neveléslélektan, gyermekpszichológia, a tantárgykoncentráció új eredményeinek elsajátítása terén, de főleg a gyakorlati tanítást kell előbbre vinni. Úgy gondolom, hogy még kedvezőbb feltételek közepette — a hivatástudaton és gyermekszereteten felül — a tanerők eleget fognak tenni e követelménynek 5. A tanuló viszonyulása. E kétoldalú aktív kapcsolat másik oldalán a tanuló áll. Hogy milyen legyen a tanuló, arról legalább annyit írtak, mint arról, hogy milyen legyen a tanár. Recept nincs, hanem van egy jó átgondolt követelményrendszer, megszabott keret, mely nélkül elképzelhetetlen, lehetetlen dűlőre jutni. A tanulói aktivitás öntevékeny munka , önálló, kereső, kutató munka. Enélkül nincs tanulás, teljesítőképes tudás. A tanuló legyen receptív, legyen állandó készenlétben, tevékenységét irányítsa céltudatosan az önálló produktív munkára. Érdemelje ki az elismerést, a magas szintű tanulói tiszteletet 6. Tanár-tanuló viszony. Valóban : az együttműködésen alapuló pedagógus-tanuló viszony — mint igazi munkatársi viszony — az oktatás és nevelés korszerűsítésének egyik fontos láncszemét képezi. A tanár magatartásának döntő szerepe van e kapcsolat alakulásaiban- Matematikai modellek sora hirdeti az optimális kapcsolatot és viszonyulást a közlő és befogadó közeg között. Úgy gondolom, e viszony értelmezésekor kissé mélyebbre kell nyúlni. Szeretem a soktényezős felmérő és ellenőrző vizsgálatokat, melyeket a tanulók körében eszközölnek a kutató pedagógusok, szakfelügyelők, néha újságírók. A véleménykutató teszt rámutat egy igen fontos és elsősorban nem pedagógiai kérdésre: az életcél problematikájára- Sajnos, a legtöbb vád éppen a pedagógust éri e kérdésben is, noha a család és más nevelő tényező ugyanilyen értékigénnyel léphetne fel. A tanuló szintjén , kihámozni az életcéllal kapcsolatos kérdéseket véleményem szerint minden szinten lehet, sőt szükséges is. Nem filozofálgatásról van szó, hanem komoly, meleghangú, közvetlen beszélgetésről, dialógusról, vagy éppen vitáról annak érdekében, hogy minden tanuló pontosan és tisztán lásson, mit és miért cselekszik, minek érdekében. Míg ez nem tudatosul, addig a munkája, tanulása nem motiválódik. Ezt a kiindulási alapot reális feltételek között kell értékelni, a tanuló érezze, hogy jól meghatározott helye van társadalmunkban és hogy tőle többet fognak várni, amikor felnő. Lehet, hogy a pedagógusok véleménye e ponton megoszlik — minek kell ennyi elméleti, értékrendi kérdést csinálni belőle ? Úgy gondolom, jó lenne tisztázni a tanuló, mint befogadó fél viszonyulását a legáltalánosabban vett munkához és az általa elképzelt életcélhoz. Általában tanulóinknak pozitív életérzésük van, ami egyben kiegyensúlyozott biztonságérzés is. Ennek teljében fogalmazódik meg az életcél és életterv. Eddig nincs is semmi baj (pedagógus nélkül is eljuthat idáig), csak a megvalósításra nem gondol eleget. Márpedig a kitűzött életcélja több részletcélból áll. A holnapi nap öröme, sajnos, nem mindig tiszta nála — oka a motiváció gyengesége, elégtelensége. Ez újból a tanár-tanuló együttes, közös kapcsolatára vezethető vissza* A részcélok meg-* közelítése lehetetlen komoly tanulói akarat nélkül. Cél nélkül viszont nincs akarat, íme a tanulói passzivitás forrása. Tanerődiák akaratának megfeszítése eredményes tevékenység lehet, s éltető sikerélmény forrását jelentheti. A cél és az akarat öszszeforrottságának felismerése erős fegyver a nevelő és az önmagát nevelő tanuló kezében. A tanuló személyiségének fejlődése összefüggő célok vonzásában megy végbe* megfelelő tartalommal telítve. Itt kapcsolódik a cél elérése a viselkedéssel, a magatartással, az egészséges alkalmazkodás megtanulásával. Az eddigi hozzászólók hangsúlyozzák az új, együttműködésen alapuló viszony ápolását, továbbfejlesztését. Itt még csak annyit, hogy akik az előlegezett bizalom pártján állnak, sokszor negatív tapasztalatokban van részük a tanuláshoz való viszonyulás, a magatartás, a tisztelettudás terén. Amilyen komoly szerepet tulajdonítanak az iskolának, a pedagógusnak, sokszor érthetetlenül elég sok csorba esik a tisztelet és megbecsülés övezte tanerők munkáján is. A tanár szavainak nemcsak a tartalma, hanem a formája, sőt érzelmi, hangulati színezete is döntő tényezője lehet munkája eredményességének. Néha a tanár magatartásából, viszonyulásából, állásfoglalásából többet tanulnak, mint a módszeresen előadott anyagból. VOFKORI LÁSZLÓ, tanár MUNKÁIK EREDMÉNYESSÍCÍNEK TÉNYEZŐIRŐL ITTHON VAN Igenis — itthon van Hervay Gizella, közép-európai, vagy ha úgy tetszik, dél-amerikai időszámítás szerint is. Itthon van egy könyv* jó tartós szavakkal: „végvári vigsággal / vésett virággal, / Vitéz Mihálylyal,/ balladával, / karddal-kenyérrel, / a kenyér nevével, / kaszával, könyvvel, / Dózsa Györgygyel“. Valahol itt jár egy költő a „kiradírozott hegyekre rajzolt tengerek és a tengerekre festett hegyek között.“ Ha nem sietünk, a mindennapok zajlásában szembe találjuk magunkat vele, valamelyik téli utcán — télikabátosan, hisz „ez is fontos ebben a tájban“. Vagy éppen az egyik fővárosi villamoson utazva udvariasan adjuk át székünket egy nőnek, akinek „arcán májfolt térkép: a világ“, eközben ilyenszerű sorokat mormolunk magunkban: „Ki-bejárnak az eszmék. Székünk nincsen.“, és nem is gondoljuk, hogy éppen a költőnő az, aki a helyünkön ül, a költőnő, aki „tízdekás csomagban“ viszi „haza a jövőt“ kisfiának. S nicsak, a fiúcska édesanyja gyermekkorát próbálja felrajzolni az állítólagos fehérpapírra. Még nem érti meg — nem értheti —, hogy egy „felnagyított óriásmolekula — modell — az élete“. Az édesanyja is egy ilyen molekula — a sok közül, akit Brown törvénye mozgat s az anyag maga a XX. század, ha nem éppen a XXI. Mert Hervay szerint: „Én ember vagyok, nem Emberiség“, s hogy mit jelent az emberi felelősség, azt jobban tudja maga a költőnő: „Születtem, mint más. A felelősséget vállalom. Közép-európai Számítás szerint.“ KRISTÓ TIBOr”* * Hervay Gizella, Űrlap, versek, Kriterion Könyvkiadó ,Bukarest, 1973. 1974. FEBRUÁR 1, PÉNTEK