Hargita, 1986. augusztus (19. évfolyam, 182-205. szám)
1986-08-03 / 182. szám
Elemző tükörben: a román társadalmi regény A műfaj életképességét, életerejét bizonygatja Ion Oarcaşu az Uiucalban (XLI évf. kv a. — július 18 és 30. sz. — július 2.) egy hosszú, de vázlatos összefoglalóban. Kűfarelemzésnek tűnik a korkép, benne irányzatok, írói állásfoglalások, művek kavalkádja a két világháború közötti román próza legjobb értékeinek továbbfonódó szólóit próbaija fölejteni, a helyzetelemzés, a lélektani dráma, az erkölcsi célzatú társadalomelemzés konfliktusaiból kikövetkeztetni a mai modern (ha találó ez a terminus), ún. aktuális regény, a társadalmi regény, a politikai regény kötődéseit, hőseinek és helyzeteinek egyenesvonalú fejlődését. A szinte áttekinthetetlen témahelyzetek között csoportosít ésok fa mmmorum rangsorol, így lehet külön vonulat a Camil Petrescu-val megjelenő nagy emberi szenvedélyek témája, amiben a nagy újítás, hogy az író nem marad szenvtelen és személytelen, „Ellenkezőleg, tüntetően érezteti jelenlétét“. Ide tartoznék Marin Preda önkívülete is, amiben „az író a megvesztegethetetlen ítélőmester szerepében lép fel, a hős pedig meghasonlott ember, aki az egzisztencialista regények szereplőire emlékeztet: felfestőződ ugyan, ám végül — ha fogcsikorgatva vagy émelyegve is — engedelmeskedik a történelmi kényszernek." A cselekvő hős példái következnének. A vonulat élén Slavici, aztán Duiliu Zamfirescu, Liviu Rebreanu, Zaharia Starcu és a kortársak már: Eugen Barbu, Titus Popovici, Frantcisc Păcurariu, Ion Lâncrănjan, Constantin Toiu, D. R. Popescu, Augustin Buzura, Eugen Uricaru, Mircea Vaida. Utóbbiak „főként a józanság és a céltudatos tett emberét igyekeznek megrajzolni". Majd, összefoglalja az igen széles skála témavariációit: „Az elbeszélő eljárások terén a széles áttekintés hagyományos módszere (Nicolae Filimon freskója) mellé felsorakoznak az alábbiak: a közösségi lélek rajza (Euiliu Zamfirescu), a tényszerű ábrázolás (Ion Agribiceanu: Arkangyalok), irodalmon kívüli elemek, elméleti, gazdaságtani, politikai eszmefuttatások beékelése (Corinl Petrescu), a hősköltemény egységes világképének érvényesítése (Liviu Rebreanu), a létezés esztétikai elemzése, az alkotómunkának, mint témának a feldolgozása (Marin Preda), a valóságos és a képzeletbeli elegyítése (Constantin Toiu: Vadszórólugas), az epikai távlat váltogatása, a szereplők több irányból való megközelítése (Augustin Buzura: A hallgatás arcai), a történelmi kútfők kiaknázása, az ember és a történelem viszonyának megjelenítése (Francisc Păcurariu: Útvesztő)." Mindez azért, hogy leszögezze: életképes tehát a műfaj, életerejét mutatja, hogy lépést tart a változó világgal. ,,A román társadalmi regény a cselekményszövés és a lélekelemzés közös diadala" — vonja le Carcasu a végső következtetést. Szerintem, egy pillanatig sem vitás, hogy a műfaj él, sőt, túlél minden természetellenes irányzatot, kísérletet, s a lényege tényleg a cselekvő részvétel nem kimondottan sarkítva, de teljesen egyértelműen, mert ez az élete, s a legjobb bizonyíték rá csakugyan a mai román regénytermés. KOSZTA ISTVÁN nagy kőház palota, az istálló valóságos katedrális. Nem tarka teheneknek, vastag szarvú bivalyoknak épült egykor, hanem szellemeknek. A szellemeket pénzcsörgés csalta elő, körülsuhogták a portát, belevijjogtak a kőpalotába, táncra perdültek a hiúságos kémény tetején. A szellemek táncoltak, a kis pénzek csilingeltek, a nagy pénzek a lélekharang szavával kondultak: — Nem kell gyerek ! Minek gyerek ! Az éjszaka mély kútba temette az elfojtott sikolyt, a vért felitta az ártatlan göröngy. Csak a pénz csengett, csilingelt, kondult, és nőtt a palota, emelkedett a katedrális. Eljött aztán az idő, amikor kő közé zárt puszta lett az udvar, zöld penész lakította meg a csilingelő pénzeket, s már csak odvas bagolyfészkekből sziszegtek a szellemek. De megmaradtak a kőépületek sivár gőggel, dísztelenül. És benne egy asszony magányosan jön le a lépcsőn. Szikár, egyenes tartása és mosolytalan. Ezer apró ránc szalad keresztül-kasul sötétbőrű arcán, s a ráncokközött nagy, dióbarna szeme mélyen ül. Cipője sarka kopog, az okkersárga sikált lépcső csikorog. Nem tudja miért, de különösnek érzi a mai reggelt. Bodorfelhők szűrik meg a napfényt, s amennyit átengednek, bárgyadtom ér a földre. Mégis kicsalja a pattanó rügyekbőla halványzöld leveleket. Érkező fecskék kicserélnek izgatottan a téli romlásból megmaradt fészkek körül. A falak döngicséléssé szelídítik a szántó traktorok bugását, és a kert tövében zöld hátú bogarak szaladnak a szerelemtől kótyagosan. Mindezt nem figyeli, de látja... Újra itt vannak a fecskék, gondolja, és kiengedi a tyúkokat, magot szúr eléjük, és megy a kertbe. Reng rajta a fekete szoknya, és földszínű, kék eres kezein érzi a reggeli hűvösséget. Leszedi a gyékényt a palántákról, egy-két gyomot kihúz. Megnézi a tulipán és gyöngyvirág harsányzöld lándzsaerdejét. Minden él, virul. Rendben tartott kertjére büszke, de ma több munkája estig nincs itt, becsukja a kertkaput. A magas kőkerítés eltakarja az utcát, s mozgást sem hall a faluból. Nyomasztó a csend, rátelepszik az udvarra, házra, szempilláira, szívére. Enni kellene és indulni a közös kertészetbe. Epni nincs kedve, s szokatlan fáradtság nehezedik tagjaira. Nem érti, nekiveti hátát a foltos törzsű eperfának. Riadtan figyeli lélegzését, szíve dobogását, nem erős, de nyugtalanító szúrásokat érez a hasa táján. Fogait összeszorítja és vár. Nem illik el róla a csüggesztő kedvtelenség. Nem megy ma dolgozni, határozza el, ha nyomban rá meg is ijed. Ő az életben egy pillanatra sem viszolygott a munkától. .. Mi történt vele ? Ilyen várat tanul egyszerre rátörő szomorúsággal. Különös ma ez a csendet ömlesztő tavaszi reggel. Riogató gondolatokat hoz... Ha már a munka sem kell... Igen, egyszer megáll zakatoló szíve, s három nap múlva ha észreveszik. Finom szappanokkal becézett teste ekkorra felpuffadva... Összerázkódik és megy vissza a házba. Lefekszik, legalább találja ágyban a halál. Cipője kopog az okkersárgára sikált lépcsőn... Még sose jutott eszébe saját halála. Bemegy az első, díszes szobába, de előbb lehúzza cipőjét. Talpának jólesik a puha szőnyeg. A mennyezetig tornyosuló színes párnák, varrottasok, tarka kendők, pirossal, kékkel, zölddel festett bútorok, ládák, a körös-körül felaggatott tányérok, kancsók között kopott varjúként jár feketén. A tükörhöz lép, s földszínti ujjaival arcát tapogatja. Dióbarna szeme komoran néz vissza, keskeny ajkamég keskenyebbre zárul. Áll sokáig. A nagy szoba hűvös, a felhúzott rácsú zsalugáterek kevés világosságot engednek be. Egyiket hát kitámasztja és a sugárban beömlő lény játszani kezd a párnavég-hímzéseken. Újra a tükör elé áll. Szája fájdalmas fintorba torzul, most nemcsak gyomrát, hátgerincét is szúrások, hasogatják. Egyedül van az ismeretlen félelemmel... így egyszerre, váratlanul, apró jelek figyelmeztetése nélkül... Tegnap még erősnek, elpusztíthatatlannak érezte magát. Borzongások szaladnak végig a gerincén... Orvos kellene talán, téved a tükörbe, de mindjárt le is mond róla: sohasem kellett, akkoriban sem kellett. Megbontja a párnahalmazt, megveti a mennyezetes, festett ágyat. A megbolydított párnarengetegből fodormenta illata árad. Nyugtalansága nem szűnik, de jólesik beszívni ezt az otthonos illatot. Ledobálja szoknyáját, blúzát, örökké szép, fehér alsóruháját, s rendbeteszi a szegfűmintás széken. A csendben újra odaáll a tükör elé. Aranyos fénykéve szalad le a csípőjén, érdes tenyerével végigsimogatja csupasz bőrét. Hátraveti fejét, testét megfeszíti, bár ez a mozdulat fájdalmat okoz — és kacagni kezd. Előbb apró, bugyborékoló nevetéssel, aztán mind hangosabban, erősebben. Ezerráncú arcán mélyre szaladnak a redői, kivillan két aranyfoga... Hogy törték magukat utána a férfiak Csak nevek jutnak eszébe, arcok és tekintetek nélkül nem voltak fontosak, az ura sem. Még akkor is kacarászik, amikor előkeresgéli menyasszonyi ruháját. Mindent apróra megvizsgál, gonddal öltözik, elrendezi a szoknyák redőit — súlyos hímzések, csillogó gyöngyök szompáznak rajta. Már csak a párta hiányzik, a gyöngyös párta, nem jut eszébe, hová tette el, de azt tudja, sem azelőtt, sem azután olyan párta még nem volt a faluban. Két tehenet lehetett volna venni az árából. Keresi, keresi, nyitogatja a ládákat, az öregszülőktől örökölt kanapét. Nem, nincs sehol. Aztán mégis eszébe jut, s egy furcsa kis alkotmányt ráncigál elő a mennyezetes ágy alól. Faragott bölcső. Fája megbámult, de használat nem koptatta el róla a vésett mintákat. Tetején szőttesek, mind ki kell rakni, míg megtalálja a párját. De újra szúrásokat érez testében, megáll, kis ideig belefülel a csendbe, s csak szíve zakatolását hallja. Aztán fejére illeszti a gyöngyös pártát, szigorú rendbe tartott, ősz szálakkal áttűzdelt fekete ivójára. Már nem fekete, kopott varjú a színes szobában, maga is csupa szín, csillogás, gyöngyös ragyogás. Kis ideig nézi magát, büszkén, szinte kacéron vizsgálja sudár alakját a hajdani menyasszonyi ruhában. És éppoly váratlanul, mint kint az udvaron, megint rátör a fárad--ág Lassan a magas ágyhoz megy, szélére ül, és meztelen lábát a bölcső kilátójára teszi. Az ura faragta, hogy faragta, mikor hazajött a mezőről, elő a faragókést. Valahol ugrás bábu is van... Azt hitte gyereket ad neki__Keskeny szája elbiggyed... gyereket... Nehézfejű ember volt, alig akarta megérteni, hogy kőpalota kell, a katedrális, csengő zene a ládafiában. Akinek van, csak az erős... Megértette, ha vele akar élni, meg kell hogy értse... Hűvös a szoba és csend simogatja a bútorokat. Kint a közeli főn madár szól, és olyan idegenül hangzik idebent. Az asszony felkapja a fejét, elhessentené, hogy ne zavarja. Ide nem kell más hang csak a csendé, s különösen most, amikor elfogta a gyengeség. De a madár nem hagyja abba. Összegörnyedve ül az ágy szélén, valahonnan mesziről szavak gyülekeznek nagyanyja hangjával, nem akarja hallani sem ezt, sem a madarat, egyedül szeretne lenni, de a szavak előtolakodnak, s valami arra kényszeríti, hogy ki is mondja. Félhangosan mormolja, s meztelen lába ütemesen ringatja az üres bölcsőt. ... Hogyne sírnék, te / Fehér gerlice — Hann felejtettem / Rengő bölcsőmet. Benn felejtettem / Síró gyermekem. Jaj, Jái, gyermekem, / Síró gyermekem! Nem jut eszébe a többi, üres szemekkel nézi a bölcsőt, s a madár csak nem akarja abbahagyni. Ő meg ül az ágy szélén, s egyszerre fontosnak érzi, hogy megtalálja a távoli szavakat, öreganyja hangját, de a szavak elvesztek valahol a messze homályban. Sírni szeretne, könynye mégsem jön. A bölcső cifrázott fájában perceg a szú, akár a kilobbant erejű csontban a vigasztalan öregség. ■ Nem érzi, hogy kint virít a tavasz, nem hallja a gyerekek sivalkodását, a zsendülő levelek susogását. Csak a kőpalota hűvös csendjét érzi, és sokáig nézi tágra nyílt szemekkel a festett ágy mennyezetét, míg elalszik. TAMÁS GÁSPÁR ELKÉSETT BÖLCSŐDAL Gazsi bácsi '68-ban jött Csíkba, orrakor arra a legnagyobb szükség volt, lapinduláskor. Kellett a környezet biztonsága, valamennyiünknek, mert a szélrózsa minden irányából úgy jöttünk ide süvölvény hírlapírók, hogy elég bizonytalanul botorkáltunk a szakmában. Ez a biztonság volt a „hős időkben" Gazsi bácsi és Kormos Gyula, Kányádi, Szabó Gyula, Fodor úr, mert jött mindenki akinek valamiféle kötődése volt az új megyéhez. Ő székelyudvarhelyi atyafisága révén. Kitörő örömmel csaptunk le rá. Nyugtázta „Hódolatunkat" és mindjárt kérdezett: „itthon mi újság fiúk ? !" és az út porát lemosó kisfröccs után máris következett a lecke a vidék földrajzából, gazdaságtörténetéből, hagyományokról, közügyekről, mert Gazsi bácsi nyugdíjasként is elsősorban közügyi ember volt. Intézményvezetőként, publicistaként nyilvánvalóan és írói próbálkozásaiban is, amelyek e hatalmas lendületű munka melléktermékeként buggyantak ki a tolla alól. 1978-ban érkezett halálának híre, s aztán elnyelte a föld. Az első hír néhai Gazsi bácsiról ez a kötet: Tamás Gáspár: Elkésett bölcsődai. Válogatott novellák. Kriterion K. Bukarest, 1986 — a címadó novellát ajánlom belőle az olvasónak. (k. i.) Látogatóban Kruji ferenc zenetanárnő! — Nézd, úgy lenne jó, hogy rólam keveset beszéljünk. Elég annyi: Köllő Ferenc zenetanár... és kész. A fúvószenekarról és a leánykánkról beszéljünk inkább, ezekkel dolgoztam az utóbbi idíőben, semmit sem tettem, értem el egymagamban. — Annyit mégis: egyik legsokoldalúbb, fáradhatatlanabb zenetanárként ismernek Csíkszeredában, szerte a megyében. — Ezt talán édesapám zeneszeretete, munkatása határozta meg. Már gyemekkoromran belenőttem a fúvósmuzsikába. Amit aztán önszorgalomból, autodidaktaként kezdtem el tanulni, hiszen hegedűsként indultam, végül nagybőgős lettem, ráadásul munkahelyemen, a Csíkszeredai Háza Sólymai és Pionírok Házánál zongora szakos tanárként működöm ... — Hogy lehet mindezt „öszszehozni" ? — Rengeteg munkával. A fúvósoknál egy fétig kész anyagot kaptam, ezzel a Csíkszeredai zenekarral édesapám 1979- ben kezdett foglalkozni, én 1982. októberében vettem át. Elsősorban arra törekedtem, tisztán szólaljon meg az a hangszercsoport, zenekar, kórus, amellyel foglalkozom. Óriási segítségemre volt Bálint József zenekari tag, aki a marosvásárhelyi középiskolában trombitaszakon végzett, illetve az a tény, hogy a zenekarnak úgy a fele-tagsága zene középiskolát, vagy népi művészeti iskolai tanfolyamot végzett, ami tehát a hangszer-, speciálisan a fúvóstechnikát illeti, szakszerű oktatásban részesültek. Megértettem velük, hogy nagyobb feladatokra vállalkozhatunk: a műveket például eredeti téterben kezdtük játszani. — Ha jól tudom, bemutatóval nyertetek országos második díjat 1983-ban a Megéneklünk. Románia fesztivál döntőjében. — Igen, egy Hargita megye: népdal-szvittel nyertük a megtisztelő díjat, a feldolgozás az én munkám. — A zenekarvezetőt a szükség vitte rá a zeneszerzésre ? — Elsősorban az. Nagyon kevés a kiadvány. Hargita megyei anyag nincs is. Ez késztetett egy ilyen arányú vállalkozásra. Tapasztalatom szerint, fúvószenekaraink nagyon kevés jó népdalfeldolgozást játsszanak, kevesen tudják, hogy nem lehet minden népdalt „ráhúzni" a fúvósegyüttesre. A nóta pedig egyáltalán nem fekszik ezeknek a zenekaroknak és ízléstelenül is szólal meg. — S a kórus ? — Mondhatni, véletlenül csöppentem be a Matematika- Fizika Líceum munkaközösségébe, nagy érdeme a vezetőségnek, a tanári karnak, hogy legalább tanrenden kívül lehetőséget teremtettek a fiatalok fejlődése szempontjából anyagira szükséges zenei neveléshez. Egy olyan évfolyam jött össze, amellyel egyszerűen öröm volt dolgozni. A leánykórussal végigénekeltük Bach, Händel, Mendelssohn, Kodály, Bartók, Enescu, Jagamas, Csiky Boldizsár, Verdi, Mircea Neagu és mások műveit, a nyelvészek segítségével olasz, spanyol, francia, török, finn, angol nyelvű szövegeket is énekeltünk. 1985-ben országos első díjat nyertünk ... — Nem egészen négy perc alatt... — Egy versenyen mindenki arra törekszik, hogy minél több időn át szerepeljen. Annyira csúszott a program, hogy a zsűri felkérte az együttes vezetőket, rövidítsenek a műsorukon. Ebbe senki sem ment bele, én azt mondtam, nekünk négy perc is elég ... a tizenöt helyett. Ugyanis tényleg, ennyi is elég, hogy lássák, mit tud egy kórus. — Valaki egyszer azt mondotta, kivételes képességű jazzmuzsikus lennél... — De akkor csak nagybőgőtjátszanék! Kacérkodom a bigbond és dixifond formák gondolatával, talán már a jövő évi székelykeresztúri fúvóstalálkozón, fel is lépünk egy ilyen műsorral... Kérdezett :VAY JÓZSEF KV.-- s v . 'j,. .-cse m '2,^‘ f '«M-s, I mm ff Mir Mm mi 'ImmIPV ■4aA jts A 1986. AUGUSZTUS 3., VASÁRNAP