Hargita Népe, 1996. október (8. évfolyam, 193-215. szám)
1996-10-25 / 211. szám
5 A bizonytalanság szomorúsága - Deák Ferenc tollrajz-sorozata - Az álmok és látomások, a szabad képzettársítások, a kordában tartott tudat alatt kavargó ösztönélet hatása olyan korokban válik dominánssá, amikor az ember (meg vágyai) és a valóság eltávolodik egymástól, úgy is mondhatnánk, amikor a realitás elviselhetetlenné vagy kínos kalodává válik a humánum számára. A mélyen érző művész és a világ közé olyan korlát ékelődik ilyenkor, melyet csak a felfokozott fantázia, a hét lakat alatt őrzött ábrándok tudnak áttörni. Jelenünkre különösen jellemző a valóság megfoghatatlanná válása; összetettségében, rétegzettségében elemezhetetlenné vált, csupán egyes részei ismerhetők meg (és rögzíthetők)-teljes mélységben elérhetetlen. S mondhatjuk belenyugodva: a teljesség élménye tovatűnt? Az ember, aki felismeri önnön tudatában a világ szétesését, arra is kénytelen rádöbbenni, hogy e folyamatnak közvetve ő is részese, s elszigetelődését a fantázia szárnyalásával próbálja ellensúlyozni. S valóban, a realitás és fantázia egybemosódik korunkban, a valóság gyakran olyan lényeket eredményez (elég ha csak a tévéhíradókat követjük, s elvonatkoztatunk mindattól, amit nap mint nap személyesen tapasztalunk meg), meghaladják a legmerészebb képzelődést is. Minden elképzelhetővé válik: realitás és fantasztikum egymásba olvad, kölcsönösen áthatol egymáson. Mindennek tudatában Deák Ferenc elfogulatlan, nyitott szűrővel áll szemben ezzel a világgal, s közben párhuzamba, állítja az elképzeltek eltervezettet. Legutóbbi tollrajz-sorozata a nemrégiben megjelent Versekben tündöklő Erdély. Magyar költők erdélyi verseinek gyűjteménye a Gyulafehérvári Soroktól mind a mai napig című versantológiát (a Szentimrei Jenő által szerkesztett (1941) gyűjteményt Lisztóczky László egészítette ki) illusztrálja. Átáramlott rajta a környezet, e versek millió benyomása, s szabad folyást engedett hirtelen képzettársításainak (ismerői azt is tudják, egy-egy véglegesített rajz akár több tucatnyi kroki, vázlat eredménye), így született élményei révén a valóság- és képzeletrétegek összemosódtak: egy újfajta valóság született, a versek Deák Ferenc tolmácsolása szerint. Az erdélyi grafika mesterének fokozatosan alakult, bővült művészi-emberi problematikája, de a változások, átalakulások, letisztulások mélyén ott munkált a folyamatosság is, a művésznek önmagával való belső azonossága, amely a szemlélődő költői életérzéstől, a szenvedő ember kínjának felmutatásáig az önmagába rejtőző szubjektivitásnak és a passzív, meditatív önfeláldozásra hajló mentalitásnak különféle aspektusait fogalmazza meg. Művészete hangsúlyozottan embercentrikus, ami a tárgyak által determinált korbanhitvallásként is hat. Az antológia verseinek illusztrálása ürügyén is a kor központi kérdéseit élezi ki, jó lehet a válaszadással, a kiút megjelölésével adós marad, ilyet mindössze sugall és sejtet-ám meseszerű lényei súlyos tartalmak hordozói. A tollrajzokat valami állapotszerűség jellemzi, az alakok elsősorban saját szubjektivitásukat képviselik. Drámákat látunk itt: az áldozatot (Szállj le, holló, szállj le; Hervay Gizella: Mosónők) és hóhérokat, a népéért kesergő tehetetlen embert (Erdély veszedelméről, Medgyes Lajos: A puszta templomok) és a pusztító árral szembeszálló nyakas kurucot (Székely kurucok dala), a “termetre is talán daliásabb” agyafúrt, szabadságát féltő székelyt (Jakab Ödön: A székely), a vénen is virágszemű pásztorasszonyt (Sinka István: Sinka nagyanyám) stb. - differenciált érzelmek és szenvedélyek mozgatják őket. Bár az ábrázolt alakok kilétéről csekély, de lényeges eligazítást ad (megérzett attribútumok feltüntetésével), az arcok, figurák mégsem konkretizálódnak teljesen, nem válnak individuálisakká, inkább valamilyen elvontságot, típusszerű általános jelleget őriznek meg. A versekből kölcsönzött, megőrzött szituációk általános emberi, pszichikai, lelki vonásait emeli ki, s úgy aktualizálja őket, mintha egy régi drámai szöveget vinne színpadra modern felfogásban a korabeli díszletek nélkül. Deák Ferenc a magányt és a nyugtalan vágyakozást tükrözi, az önmagába zárt ember’ két jellemzőjét: tollrajz-sorozata a bizonytalanság szomorúságát sugározza. S szemlélete varázsvesszőjével átlényegítve, kezén minden költészetté válik. Még maga a költészet is. SZATMÁRI LÁSZLÓ TOLLAS TIBOR Indiánsirató Sütő Andrásnak» A turistának csak látványosság, de nekik szent hely. Ősök szelleme védi a törzset. A tenyérnyi ország körül figyelő hódítók szeme. Szélfútta arcukon ránc se rebben. A hunyó napnak bőrszín sugarát kortyolják, halk szavuk ismeretlen fohász, tekintetükben néma vád. Kezük nyomán még szőttesek őrzik és agyagkorsók virágdíszei a megölt múltat, - tengerből csöppnyit - , királyi nép kincsét hirdeti. Uj hódítók gyűrűjébe zárva is él a nép, nem tud kiáltani. Sorsuk a kopjafák némasága..r. Ők a Kárpátok indiánjai.Taos (New Mexico), indián rezervátum, 1984 nyarán] MŰVELŐDÉS 1996. október 25. Tűzben tisztult zománcok - A nyírbátori zománcmírhely bemutatkozása - Világunk tükre a művészet - közhelyesült már a kijelentés, de kétségtelenül továbbra is indokolja azt, hogy képző- és iparművészetünk általános helyzetét környezetkultúránkkal és (miért ne?) közművelődésünkkel összefüggésben vizsgáljuk. Annál is inkább, mert mindenikkor művészete, mesterséges környezete, tárgyi világa szükségképp (akár az alkotó deklarált szándéka ellenére is) tükre és modellje lesz a világnak. Azon már csak csüggedve morfondírozhatunk el, hogy életünk színpadát hovatovább nagyiparilag előállított sorozattermékek árasztják el. Persze, ez önmagában meg egyáltalán nem volna pejoratív tendencia, hiszen a sorozatban termelt (tömeg)árut nem mennyisége minősíti és teszi azzá ami (gondoljunk csak *3 népművészet nagyszámú és azonos formájú, funkciójú s tartalmú tárgyaira), hanem az előállítás miértje és módja. Ami nyilván nem véletlenül vált az utóbbi századokban oly meghatározóvá lévén, hogy a tömegigény kielégítése tényleg szükségszerű követelmény. A művészet fogalma - az emberi lényeg szem elől tévesztése nélkül - nem társítható közvetlenül a technikailag bármilyen tetszetős formába öltöztetett tucattermék fogalmával. Az alapvető kérdés megmaradt tehát: szükségszerű-e, hogy a művészet e gazdasági-társadalmi kötöttség miatt egyszer s mindenkorra a tömegigény kiszolgálására degradálódjon? És ugyan mi lehet a jó szándékú és bizakodó válasz: természetesen nem. S a kolozsvári Gy. Szabó Béla Galéria múlt héten megnyitott tárlata csak megerősít bizakodásunkban. Ezen a nyírbátori csoportos kiállításon a “kollaborációs műfaj” újabb megnyilvánulásának lehetünk tanúi. A nagymúltú zománcműhely tagjainak ez az együttműködése legalább annyira természetes, mint amennyire tudatos toleranciából fakad. Munkáik más és más egyéni sajátosságokat tükröznek. Gondolkodásmódjuk, szemléletük hasonló, sőt képépítkezési technikájuk is, ám mindeniküknél más és más a megjelenítés formakincse, különbözőek a jeleszközök és eltérőek a kompozíciók is. Somlyói és zilahi bemutatkozásuk után most Kolozsváron is megtekinthettük a zománcműhely míves darabjait, megpróbáltuk értelmezni e formákat és jelképeket, amelyek által alkotóik mértéket és egyensúlyt kerestek nagyobb világunk és a mikrokozmosz, ember és természet, egyén és közösség, anyagi lét és transzcendencia között. Hiszen a kör a transzcendens, a megismerés határain túli, a tapasztalatok feletti formákat jelent(het)i: a négyzet, a szögletes alakzatok a földre utalhatnak, de egymástól elválaszthatatlanul. Az arany, sárga, piros a megfoghatatlan, a kék, a zöld a földi világ. Az életfa, folyó, kert, madár, kapu, sárkány, glorias szentek mind-mind jelképes tartalommal jelennek meg ugyan itt, de aki jelentésüket nem ismeri, annak éppúgy artisztikus formáció marad, mint amennyire csak geometrikus forma, teszem azt a négyzet, vagyis egyszerű jelek maradnak, szépségesek vagy taszítóak, ám semmi esetre sem abban a jelképrendszerben, melyben önmagát kívánta kifejezni az illető művész. Mert abból a mélységes világképből merítenek, mely akár az életfa, akár a folyó vagy kapu jelképében távoli világokat köt össze, s mely népdalainkkal, egész népművészetünkkel, Ady és József Attila költészetével átmentődött mai művészetünkbe. S ha megértjük ezt a jelképrendszert, a szárny nem csupán szárnyat jelent majd, de beleérezzük a szabadság lendületét is, a nap és a hold nem csupán egy-egy égitestet, de a világmindenséggel való kapcsolatot is jelenti. Lehet, hogy már a székely kapun is elvesztette a sárkány és kígyó eredeti jelképi értelmét, de most is felcsillanhat még megvilágosító képe. S hogy lehetséges-e az egyetemes világképi rekonstrukció nagyrészt funkciójukat vesztett jelképekkel - ez még elválik. Gondolom, ez a kiállítás is segít a válaszadásban. A zománcművészet technikája manufakturális ügy, nem közvetlen kifejezési eszköz, mint mondjuk a festészet vagy a grafika, hanem a gondolati átvitel tartósan összeolvasztott fém és üveg bonyolult formája. Aki úgy akarja ezt megoldani, hogy elemi hibákat, vízfoltokat, repedéseket ne ejtsen, homályosnak, zavarosnak maradt átlátszó zománcokat ne égessen, csupán a technológia teljes birtokában teheti meg. Viszont nem minden zománccal bajlódó sajátítja el e mesterséget vagy inkább mívességet, s ha igen, nem biztos, hogy művészi rangra is emeli ezt,hiszen éppen viszonylagos egyszerűsége, egyáltalán megtanulhatósága, a próbaköve is egyben - s tudjuk, a könnyű látszat eredményei a legcsábítóbbak. De mi is a zománc? S mi a zománcművesség? A zománcok könnyen olvadó bóraxos üvegek, amelyeket fémek bevonására használnak, hogy ezáltal speciális színt és fényt nyerjenek el. Olvasztásuk után némi vízzel és kaolinnal finom porrá őrlik, majd az így nyert zománciszappal vonják be a zsírtalanított és megtisztított fémfelületet, hogy szárítás után ún. muffelkemencékben 800-900 °C-on kiégessék. A zománcművesség különböző technikája szerint, a díszítendő alapra az előírt rajz szerint vagy kis fémszalagokat forrasztanak, s az így keletkezett rekeszeket zománccal töltik ki (rekeszzománc), vagy a rajznak megfelelően kimélyített alapba ágyazzák (beágyazott zománc, limoges-i zománcnak is nevezik az eljárást kidolgozó közép-franciaországi városról, ahol rendszeresen megrendezik a rangos zománc-biennálét). Ha pedig a rekeszeket alkotó, élére állított vékony fémszalagok helyett filigránsodronyt alkalmaznak, akkor sodronyzománcról beszélünk (ez különben a 15-16. századi magyar ötvösművészet kedvelt technikája volt, melynek kiváló eredményei a Győrött őrzött Szent László herma vagy az esztergomi Keresztény Múzeum kincse, Luky Benedek kelyhe), de a szakirodalom számon tartja a kölni vagy rajnai zománcot is, a hideg zománcot, s ennek egyik különlegességét, az erdélyi zománcot, majd a reliefzománcot s a trébelt, a rond-bosse zománcot, a festettet, s még hosszan sorolhatnánk e művesség eljárásait. Végül is nem ez a fontos, inkább az, hogy a tűzben izzított és megtisztult zománc áttételes művészetében miként veszítik el ezek az alkotások a technika árulkodó jegyeit, s miként válnak természetesekké, közvetlenekké. A nyírbátori zománcokban, a műgondban, a színekben megsejthetjük, érzékelhetjük a szépség mögötti őszinte kitárulkozást. Érezhetjük, itt nem képi sémákról van szó, nem artisztikus rutinmunkáról, sokkal inkább tudatos, szívós küzdelemről, az átmentésért, átadásért, a befelé forduló ember felismeréseinek közléséért. SZATMÁRI LÁSZLÓ Sípos Sára: Teremtés