Hargita Népe, 2002. április (14. évfolyam, 75-98. szám)
2002-04-16 / 86. szám
5 INTERJÚ 2002. április 16. Az én köpönyegem a palástom - Beszégetés dr. Hegedűs Lóránt református püspökkel - Dr. Hegedűs Lóránt kellemetlen ember. Az volt a kommunista hatalom számára, amely egy kis baranyai faluba száműzte. Kellemetlen ma is, azok számára, akiknek takargatnivaló van a múltjában. Ezért is mesterkednek azon, hogyne indulhasson harmadszorra a püspökválasztáson. Dr. Hegedűs Lóránt életútja tanulságos lehet mindannyiunk számára. Megtanulhatjuk belőle, hogy talpon lehet maradni, fel lehet emelkedni a legmostohább körülmények között is. Csak az igaz utat kell választani. Az életéről egyrészt nem szívesen beszél az ember, mert arról kell beszélnie, aminek fontosságot tulajdonít, és a saját élet fontosságát természetesen önmaga számára az élő Isten előtt mindenki csak hálaadással, sőt, imádattal fogadhatja el. Mások számára elbeszélni azonban, úgy tűnik, egy különleges és saját magát előtérbe állító gondolkodásmódnak a megnyilatkozási formája. Ebben az értelemben én senkinek nem szoktam az életemről beszélni. De el tudom mondani, hogy az egész életem Krisztusban, az élő Istentől elfogadott élet, a megtérésem, újjászületésem, a Krisztus-követésre vonatkozó döntésem előtt annak az előkészülete, azóta pedig annak a kibontakozása. A keresztyén életet Jézus Krisztusban átélni azt jelenti, hogy az nem a talányos semmitől a bizonyos semmiig ível, hanem Istentől Istenig bontakozik ki. Amikor a lényegét, a magvát és értelmét keresem az életemnek, akkor a kezdetek kezdetétől eleve elrendeléses indíttatástól fogva csak egy isteni kézre tudom magamat bízni, és az ősbizalomnak abból a forrásából indul az én életem, ível át második világháborús, totális diktatúrás, letiport forradalmas, újabb és újabb szenvedéseket okozó eseményeken keresztül, sok isteni megszólítással, áldással, igével, csodával, és hitem szerint, majd csak a végső értelem üdvösségében fog betetőződni. - Milyen indíttatást kapott szüleitől? - A hajdúsági születésű édesapa és a szilágysági, zilahi születésű édesanya házasságából származó életem magától értetődően elkötelezettje a kiszaggatott szívnyi hazának éppúgy, mint Királyhágómelléknek és Erdélyországnak, az egész határon túli magyarságnak. Az ott csírában már belém oltott isteni eleve elrendelés nem véletlenül vezetett oda, hogy amikor Tőkés Lászlóék alapították a Magyar Református Világszövetséget, én a Magyar Református Egyházak Egyetemes Tanácskozó Zsinatának a megalapítója voltam. Gyermekkoromban is a lelkészi hivatás tetszett a legjobban. 16 éves koromra a kamaszkori kritikai érzék abszolút kifejlődése révén eljutottam odáig, hogy még nem tudom, mi leszek, de egy bizonyos pap semmiképpen nem. - Mégis az lett... «. - Közbeszólt az Úristen. Az érettségi előtti nyáron elkerültem a balatonszárszói Soli Deo Gloria táborba, és ott találkoztam először a hagyományos magyar református templomi liturgiáknak a rendszeres hallgatása után egy húsba, vérbe vágó és szívben telitalálatos Krisztus-evangelizációval, amely saját életemet - mintadiák létemre - Isten előtt abszolút hiányosnak, önmagába visszahajló szívűnek, tehát ökölbe szorult szívűnek, önzőnek, isteni egyetemes szeretetre kitárulás helyett saját magamat érvényesítő életnek mutatott be. Ha az ember találkozik az élő Krisztussal, két eset lehetséges: vagy élve marad addigi egyéniségében, személyiségében és lényegében az ember, és kiöli magából Krisztust, vagy pedig a krisztusi élet telibe találja, és megöli az óembert, hogy feltámadásra képesen a krisztusi életű új ember támadjon fel a szívnek a mélyén, és az bontakozzék ki. Ez az én számomra döntően igaz lett, így egy Krisztus melletti döntéssel jöttem haza az 1948-as augusztusi Soli Deo Gloria táborból, és a döntésemet el is mondtam r mindenkinek. - Hogyan fogadta környezete ezt a döntést? - Általában az emberek nem tudtak vele mit kezdeni. A lényeg azonban, hogy akkor államosították az iskolát, és agyonszekíroztak és tápláltak bennünket a marxista-leninista ideológiával. Amikor azt mondtam, hogy Krisztustól érintést kaptam, akkor a valláskritikát állandóan nekem kellett előadnom. Ennek az eredménye az volt, hogy az érettségi előtti osztályban a marxista-leninista valláskritikának az alkotásait, de az arra felelő filozófiai és teológiai munkákat is áttanulmányoztam. Mire érettségire került sor, nyilvánvaló lett előttem, hogy nemcsak hívő embernek kell lennem, hanem lelkipásztornak is. Az érettségin kettőnknek volt az egész országban kitűnő osztályzatunk, és egyszerűen nem tudták elfogadni, hogy az egyik lelkészi pályára megy. Én pedig mondtam, hogy Krisztusnak a követője és tanítványa vagyok, így léptem be a teológiára. Előtte volt éppen a mandulaműtétem, az háromszor bevérezvén, teljesen lesoványított, sápadttá tett. Bár a felvételiVizsgát kitűnően megálltam, az orvos azt mondta, hogy 49-et írunk, kommunista, ateista diktatúra van, ezt a fiatalembert, akibe még hálni is alig jár a lélek, fel ne vegyék, mert nem fogja bírni a lelkészi pályával járó megterheléseket. A tanári kar azt válaszolta, hogy az első év úgyis próbaév, megnézzük, bírja-e. Megerősödtem, utána pedig nagyon sokszor alig bírt velem az egész kommunista béketábor és az ennek bedolgozó egyházi vezetés, mert Isten adja a biztatást, hogy „az én erőm erőtlenség által végeztetik el”. A teológia után a budapesti Kálvin téri püspöki templomba tettek segédlelkészi szolgálatra, aminek rendkívül örültem, az ottani szolgálati lehetőségek minden energiámat lekötötték, szárnyakat adtak, a kegyelem és a hit szárnyait. Nem is lett volna baj, ha azt az évet, amikor odakerültem, nem így jegyezték volna, hogy 1956. október 23-án azonban kitört a magyar forradalom. Sokan azt mondták, hogy ebben nem szabad részt venni, én azonban láttam, hogy a vallásszabadságot és emberi szabadságot is követelik. Október 25-én, az ún. véres csütörtökön én is kötelességemnek éreztem, hogy együtt menjek a Parlament elé kiszabadítását követelni a foglyoknak. Ott orosz tankok álltak át hozzánk, egyik oldalról egy melós, másik oldalról egy diák ölelt, nem is tudták, hogy a Kálvin téri kispap az, akit ők ölelnek, és aki a Rádiónál elesett első hősök emlékére először húzta meg október 23-án este 10 órakor a harangokat. Én jeleztem először a világnak harangszóval a forradalom kitörését. Október 31-én, a forradalom győzelmének napján prédikálhattam a Kálvin téri imateremben, november 4-én viszont ugyanitt éltem át - miután 3-án megírtam a cikket, hogy „nagy csillaghullás után különös méltósággal ragyog a napfényben tornyunknak csillaga” -, hogy legázolták a forradalmat. - Bizonyára részese volt Ön is a megtorlásnak. - Egy kérdést intéztek hozzám: visszavonom-e a cikkemet. Mondtam, hogy nem vonhatom vissza. Az ötágú vörös csillag az öt kontinenst legázolni akaró emberi önistenítésnek a csillaga, a betlehemi csillag pedig a mi tornyunkon az önmegüresítő isteni önfeláldozásnak a csillaga. A másik ember, aki megtartotta a bibliaórát, azt mondta: azt hitte, Isten robbantotta ki a forradalmat, de már látja, hogy Isten nem igazolta a forradalmat. Utána megkérdezte, hogy a segédlelkész testvér ugye szintén így látja ezt. Én széttettem a kezem, de ragaszkodott hozzá, hogy megmondjam, mi a véleményem. Ezt mondtam: ha neked az Úristen úgy igazol, ahogy az orosz ágyúk dörögnek, akkor akaszd le a palástodat. - És mi lesz a te palástoddal - kérdezte ő -, mert vedd tudomásul, hogy kidobunk az egyházból. Mondom, a lelkészjelleg akkor is megmarad, mert azt világiak nem vehetik el. De majd elég lesz, amikor egyik helyről a másikra dobálunk, és nem lesz ahova a fejedet lehajtani. Mire azt válaszoltam, akkor inkább a helyemet cserélem folyton, sokkal inkább, mint a köpönyegemet, mert az én köpönyegem a palástom. 24 órán belül a Kálvin téri márványszószék helyett ott találtam magam a komlói pincében. 165 cm magas volt, én 180. Felállni nem tudtam, letérdelni igen. Utána tettek még engem raktárszobába és tanyagondozó körzetekbe, majd Hidasra, ahol hetedmagammal egy tsz-szobában laktam, így lettem a bukovinai székely gyülekezetnek a papja. Amikor onnan is el akartak tenni, akkor megmakacsolták magukat, hogy itt volt a tiszteletes úr három évig, nekünk vagy ő lesz a papunk, vagy senki, így végül 1963-ban kaptam egy parókiát, a legkisebb templomnak a parókiáját, a bukovinai székely telepes gyülekezet, Andrásfalva egyetlen telepes református gyülekezetének a templomát a Baranya megyei Hidason. Ott alapított családot is. - Az a Kálvin téri konfirmandus lány, aki kinézett engem férjének, közben elvégezte az orvosi egyetemet, megkérte a kezem a következőképpen: úgy szeretnék mindig ebben a kis templomban lenni. Láttam, hogy ő, aki látta a pincét, látta a raktárt, nem karriert akar csinálni, hanem azt akarja, hogy számomra az igehirdetésnek ebben a legáldozatosabb szolgálatában valóban segítőtárs legyen. Kölcsönös megimádkozás, megbeszélés után ebből lett a beiktatás és az esküvő együttes alkalma 1965. április 21-én. Kiépítettük a tíz szoba összkomfortot, a négy év alatt születő két lány és két fiú tartásáról és felneveléséről egy egyholdas kert ribizlitelepítésével gondoskodtunk. A fekete ribizlit Angliában vették meg, hogy vérnyomáscsökkentő üdítőitalt csináljanak belőle, így amikor a különböző nyugati segélyegyletek emberei azt kérdezték, hogy mivel segíthetnének a négy gyerek nevelésében, a legnagyobb meglepetésre azt mondtam, hogy teológiai könyvekkel. Ezek a teológiai könyvek ugyanis itt nem kaphatók. A kert révén gondoskodni tudtunk a családról, de számomra csak az éjszakai teológiai műveléssel elhordozható ez a kis gyülekezeti nagyarányú építkezés. Ezt megértették. A következő nyáron jöttek, látták, már mindet olvastam, igen élénk viták kerekedtek, erre professzorokat küldtek, hogy bírjanak velem, azok pedig még több könyvet küldtek. Nem telt el tíz év, és én voltam a legkisebb templom és a legnagyobb teológiai könyvtár tulajdonosa. Ez azóta is növekszik, jelenleg 35 000 kötetes, nyolcnyelvű, azt hiszem, a legnagyobb magánkönyvtár Magyarországon. Közben betöltöttem a 49. évemet, amikor a bázeli egyetem rektora meghívott egy szemeszterre. Nem akartak semmiképpen kiengedni, de végül a hidasi papot a svájci Tudományos Akadémián és a magyar marxista Tudományos Akadémián át hívták meg. Az első héten azt mondták, adjak be egy vázlatot, kezdjem meg a disszertáció írását, aztán hazamegyek, és tíz év alatt megírom. Akkor már hatvanévesen turistaként biztosan kiengednek, és ők garantálják, hogy akkor levizsgáztatnak. A hetvenedik napon a háromszázötven gépelt oldalas disszertációmmal jelentkeztem. Azt öt nap alatt átnézték, úgyhogy azonnal a szóbeli doktorátust is kijegyzetelték. A nyolcvanadik nap letettem a szóbeli vizsgát, és így a szisztematika-teológia doktoraként jöttem haza. Ennek a lényegi részét publikálták, ekkor meghívott a prinstoni Teological Seminary. - Mikor került fel Budapestre? - A két külföldi meghívás között volt a peresztrojka, és már lehetetlennek tartották, hogy a hidasi pap csináljon valamit az Egyesült Államokban is, ezért felhelyeztek Budapestre, illetve engedték, hogy megválasszanak engem, és ezáltal Budapest Szabadság téri lelkipásztor lehettem. Onnan három év munka után voltam hajlandó elfogadni a prinstoni meghívást. Ott bemutattak, hogy itt a „doktor Hidzsidasz”, aki hetven nap alatt doktorált. Feltettem magamban, hogy ha Isten segít, itt is megcsinálom. A transzcendenciáról, az örök mindenekfelettiségről hatvan nap alatt írtam egy angol nyelvű könyvet, és Amerikában csak azért nem adtak doktorátust, mert ott ki kell tölteni legalább három évet a doktorandusnak, és arra nem volt idő. Viszont abilitációnak elfogadták, és így jöhettem haza 1986-ban. Három év múlva jött a kommunizmusnak a formális felszámolása, ha teljes rendszerváltás nem is. 90-ben meghirdették az első szabad püspökválasztást. Akkor megválasztottak, 96-ban pedig másodszor is. A gyülekezetek elevenedése lett az eredmény, 120 iskola, óvodától egyetemig, és legdöntőbb a Károli Gáspár Református Egyetem megalapítása, teológiai, filozófiai, jogi és pedagógiai karral, ezen túlmenően a Református Világszövetség és Református Egyetemes Zsinat megalapítása, három világtalálkozónak a megszervezése (egyet 38-ban már megszerveztek, ez volt a második, harmadik és negyedik) és a református eszmeiség életének az elevenítése. És közben természetesen rengeteg támadás átélése, mert sose lehet tudni, hogy mit hoz a múlt. Nyugodtan mondhatom, hogy 56-os üldözött káplánként - most nem túlzok - ezredannyi támadás nem ért, mint dunamelléki püspökként, zsinati elnökként, és kapom a telefonokat, hogy még egy ilyen beszéd, és a szószéken eresztünk sorozatot beléd, meggyalázzák a Kálvin-szobrot, belőnek két kilenc milliméteres golyóval az ajtónkon, letépik a táblát, feleségemet felhívják, hogy halott lesz az urad, nem püspök. Ugyanakkor Jézus is szenvedett, Jézus is élt, és mi is élünk. Különösen a háromgerezda magyar reformátusságnak a szolgálatát tartom 2002-ben is életem legfőbb feladatának, úgy is, mint hívő ember, úgy is, mint lelkipásztor, úgy is, mint püspök, úgy is, mint egyetemi tanár, aki a bölcsészi és teológiai fakultáson vallásfilozófiát adok elő. Most is ezért jöttem ide, hogy egyrészt prédikáljak püspökként a Csíkszeredai gyülekezetnek, másrészt egyetemi tanárként előadjak a Sapientia egyetemen és Isten áldását kérjem a Csíkszeredai hívekre. * Tegnap délelőtt dr. Csedő Csaba István polgármesternél tett látogatást dr. Hegedűs Lóránt püspök. A város gondjairól, valamint a nemrég felépült református templomról beszélgettek. A politikáról szólva a vendég elmondta, hogy a jövőre szavaz. Délután a Sapientia egyetemen tartott sziporkázó előadást Keresztyénség és magyarság címmel. Meglepő, hogy az egyetemet alig képviselte néhány diák, akiket pedig érdekelt volna a püspök mondanivalója, azok azt hitték, hogy kizárólag az egyetemistáknak szól az előadás. TAKÁCS ÉVA Vasárnap az istentisztelet után a hívek köszöntötték a püspököt Dr. Hegedűs Lóránt, az egyetemi tanár