Hargita Népe, 2002. április (14. évfolyam, 75-98. szám)

2002-04-16 / 86. szám

5 INTERJÚ 2002. április 16. Az én köpönyegem a palástom - Beszégetés dr. Hegedűs Lóránt református püspökkel - Dr. Hegedűs Lóránt kellemetlen ember. Az volt a kommunista hatalom szá­mára, amely egy kis baranyai faluba száműzte. Kellemetlen ma is, azok számá­ra, akiknek takargatnivaló van a múltjában. Ezért is mesterkednek azon, hogy­ne indulhasson harmadszorra a püspökválasztáson. Dr. Hegedűs Lóránt élet­útja tanulságos lehet mindannyiunk számára. Megtanulhatjuk belőle, hogy talpon lehet maradni, fel lehet emelkedni a legmostohább körülmények között is. Csak az igaz utat kell választani.­ ­ Az életéről egyrészt nem szívesen be­szél az ember, mert arról kell beszélnie, ami­nek fontosságot tulajdonít, és a saját élet fontosságát természetesen önmaga számára az élő Isten előtt mindenki csak hálaadással, sőt, imádattal fogadhatja el. Mások számára elbeszélni azonban, úgy tűnik, egy különle­ges és saját magát előtérbe állító gondolko­dásmódnak a megnyilatkozási formája. Eb­ben az értelemben én senkinek nem szoktam az életemről beszélni. De el tudom mondani, hogy az egész életem Krisztusban, az élő Is­tentől elfogadott élet, a megtérésem, újjá­születésem, a Krisztus-követésre vonatkozó döntésem előtt annak az előkészülete, azóta pedig annak a kibontakozása. A keresztyén életet Jézus Krisztusban átélni azt jelenti, hogy az nem a talányos semmitől a bizonyos semmiig ível, hanem Istentől Istenig bonta­kozik ki. Amikor a lényegét, a magvát és ér­telmét keresem az életemnek, akkor a kez­detek kezdetétől eleve elrendeléses indítta­tástól fogva csak egy isteni kézre tudom ma­gamat bízni, és az ősbizalomnak abból a for­rásából indul az én életem, ível át második világháborús, totális diktatúrás, letiport for­radalmas, újabb és újabb szenvedéseket okozó eseményeken keresztül, sok isteni megszólítással, áldással, igével, csodával, és hitem szerint, majd csak a végső értelem üd­vösségében fog betetőződni. - Milyen indíttatást kapott szüleitől? - A hajdúsági születésű édesapa és a szi­lágysági, zilahi születésű édesanya házassá­gából származó életem magától értetődően elkötelezettje a kiszaggatott szívnyi hazának éppúgy, mint Királyhágómelléknek és Er­­délyországnak, az egész határon túli ma­gyarságnak. Az ott csírában már belém ol­tott isteni eleve elrendelés nem véletlenül vezetett oda, hogy amikor Tőkés Lászlóék alapították a Magyar Református Világszö­vetséget, én a Magyar Református Egyhá­zak Egyetemes Tanácskozó Zsinatának a megalapítója voltam. Gyermekkoromban is a lelkészi hivatás tetszett a legjobban. 16 éves koromra a kamaszkori kritikai érzék abszolút kifejlődése révén eljutottam odáig, hogy még nem tudom, mi leszek, de egy bi­zonyos­ pap semmiképpen nem. - Mégis az lett... «. - Közbeszólt az Úristen. Az érettségi előt­ti nyáron elkerültem a balatonszárszói Soli Deo Gloria táborba, és ott találkoztam elő­ször a hagyományos magyar református templomi liturgiáknak a rendszeres hallga­tása után egy húsba, vérbe vágó és szívben telitalálatos Krisztus-evangelizációval, amely saját életemet - mintadiák létemre - Isten előtt abszolút hiányosnak, önmagába visszahajló szívűnek, tehát ökölbe szorult szívűnek, önzőnek, isteni egyetemes szere­­tetre kitárulás helyett saját magamat érvé­nyesítő életnek mutatott be. Ha az ember ta­lálkozik az élő Krisztussal, két eset lehetsé­ges: vagy élve marad addigi egyéniségében, személyiségében és lényegében az ember, és kiöli magából Krisztust, vagy pedig a krisztusi élet telibe találja, és megöli az óembert, hogy feltámadásra képesen a krisz­tusi életű új ember támadjon fel a szívnek a mélyén, és az bontakozzék ki. Ez az én szá­momra döntően igaz lett, így egy Krisztus melletti döntéssel jöttem haza az 1948-as augusztusi Soli Deo Gloria táborból, és a döntésemet el is mondtam r mindenkinek. - Hogyan fogadta környezete ezt a döntést? - Általában az emberek nem tudtak vele mit kezdeni. A lényeg azonban, hogy akkor államosították az iskolát, és agyonszekíroztak és tápláltak bennünket a marxista-leninista ideológiával. Amikor azt mondtam, hogy Krisztustól érintést kaptam, akkor a valláskritikát állandóan nekem kel­lett előadnom. Ennek az eredménye az volt, hogy az érettségi előtti osztályban a marxis­ta-leninista valláskritikának az alkotásait, de az arra felelő filozófiai és teológiai mun­kákat is áttanulmányoztam. Mire érettségire került sor, nyilvánvaló lett előttem, hogy nemcsak hívő embernek kell lennem, ha­nem lelkipásztornak is. Az érettségin ket­tőnknek volt az egész országban kitűnő osz­tályzatunk, és egyszerűen nem tudták elfo­gadni, hogy az egyik lelkészi pályára megy. Én pedig mondtam, hogy Krisztusnak a kö­vetője és tanítványa vagyok, így léptem be a teológiára. Előtte volt éppen a mandulamű­tétem, az háromszor bevérezvén, teljesen le­­soványított, sápadttá tett. Bár a felvételi­­Vizsgát kitűnően megálltam, az orvos azt mondta, hogy 49-et írunk, kommunista, ate­ista diktatúra van, ezt a fiatalembert, akibe még hálni is alig jár a lélek, fel ne vegyék, mert nem fogja bírni a lelkészi pályával járó megterheléseket. A tanári kar azt válaszolta, hogy az első év úgyis próbaév, megnézzük, bír­­ja-e. Megerősödtem, utána pe­dig nagyon sokszor alig bírt ve­lem az egész kommunista béke­tábor és az ennek bedolgozó egyházi vezetés, mert Isten adja a biztatást, hogy „az én erőm erőtlenség által végeztetik el”. A teológia után a budapesti Kálvin téri püspöki templomba tettek segédlelkészi szolgálatra, ami­nek rendkívül örültem, az ottani szolgálati lehetőségek minden energiámat lekötötték, szárnya­kat adtak, a kegyelem és a hit szárnyait. Nem is lett volna baj, ha azt az évet, amikor odakerül­tem, nem így jegyezték volna, hogy 1956. október 23-án azonban kitört a magyar for­radalom. Sokan azt mondták, hogy ebben nem szabad részt venni, én azonban láttam, hogy a vallásszabadságot és emberi szabad­ságot is követelik. Október 25-én, az ún. vé­res csütörtökön én is kötelességemnek érez­tem, hogy együtt menjek a Parlament elé ki­szabadítását követelni a foglyoknak. Ott orosz tankok álltak át hozzánk, egyik oldal­ról egy melós, másik oldalról egy diák ölelt, nem is tudták, hogy a Kálvin téri kispap az, akit ők ölelnek, és aki a Rádiónál elesett első hősök emlékére először húzta meg október 23-án este 10 órakor a harangokat. Én jelez­tem először a világnak harangszóval a forra­dalom kitörését. Október 31-én, a forrada­lom győzelmének napján prédikálhattam a Kálvin téri imateremben, november 4-én vi­szont ugyanitt éltem át - miután­ 3-án megír­tam a cikket, hogy „nagy csillaghullás után különös méltósággal ragyog a napfényben tornyunknak csillaga” -, hogy legázolták a forradalmat. - Bizonyára részese volt Ön is a megtor­lásnak. - Egy kérdést intéztek hozzám: visszavo­nom-e a cikkemet. Mondtam, hogy nem vonhatom vissza. Az ötágú vörös csillag az öt kontinenst legázolni akaró emberi öniste­­nítésnek a csillaga, a betlehemi csillag pedig a mi tornyunkon az önmegüresítő isteni ön­­feláldozásnak a csillaga. A másik ember, aki megtartotta a bibliaórát, azt mondta: azt hit­te, Isten robbantotta ki a forradalmat, de már látja, hogy Isten nem igazolta a forradalmat. Utána megkérdezte, hogy a segédlelkész testvér ugye szintén így látja ezt. Én széttet­tem a kezem, de ragaszkodott hozzá, hogy megmondjam, mi a véleményem. Ezt mondtam: ha neked az Úristen úgy igazol, ahogy az orosz ágyúk dörögnek, akkor akaszd le a palástodat. - És mi lesz a te pa­lástoddal - kérdezte ő -, mert vedd tudomá­sul, hogy kidobunk az egyházból. Mondom, a lelkészjelleg akkor is megmarad, mert azt világiak nem vehetik el.­­ De majd elég lesz, amikor egyik helyről a másikra dobálunk, és nem lesz ahova a fejedet lehajtani. Mire azt válaszoltam, akkor inkább a helyemet cseré­lem folyton, sokkal inkább, mint a köpönye­gemet, mert az én köpönyegem a palástom. 24 órán belül a Kálvin téri márványszószék helyett ott találtam magam a komlói pincé­ben. 165 cm magas volt, én 180. Felállni nem tudtam, letérdelni igen. Utána tettek még engem raktárszobába és tanyagondozó körzetekbe, majd Hidasra, ahol hetedma­­gammal egy tsz-szobában laktam, így let­tem a bukovinai székely gyülekezetnek a papja. Amikor onnan is el akartak tenni, ak­kor megmakacsolták magukat, hogy itt volt a tiszteletes úr három évig, nekünk vagy ő lesz a papunk, vagy senki, így végül 1963-ban kaptam egy parókiát, a legkisebb templomnak a parókiáját, a bukovinai szé­kely telepes gyülekezet, Andrásfalva egyet­len telepes református gyülekezetének a templomát a Baranya megyei Hidason.­­ Ott alapított családot is. - Az a Kálvin téri konfirmandus lány, aki kinézett engem férjének, közben elvégezte az orvosi egyetemet, megkérte a kezem a következőképpen: úgy szeretnék mindig eb­ben a kis templomban lenni. Láttam, hogy ő, aki látta a pincét, látta a raktárt, nem karriert akar csinálni, hanem azt akarja, hogy szá­momra az igehirdetésnek ebben a legáldoza­tosabb szolgálatában valóban segítőtárs le­gyen. Kölcsönös megimádkozás, megbe­szélés után ebből lett a beiktatás és az eskü­vő együttes alkalma 1965. április 21-én. Ki­építettük a tíz szoba összkomfortot, a négy év alatt születő két lány és két fiú tartásáról és felneveléséről egy egyholdas kert ribizlitelepítésével gondoskodtunk. A fekete ribizlit Angliában vették meg, hogy vérnyo­máscsökkentő üdítőitalt csináljanak belőle, így amikor a különböző nyugati segélyegy­letek emberei azt kérdezték, hogy mivel se­gíthetnének a négy gyerek nevelésében, a legnagyobb meglepetésre azt mondtam, hogy teológiai könyvekkel. Ezek a teológiai könyvek ugyanis itt nem kaphatók. A kert révén gondoskodni tudtunk a családról, de számomra csak az éjszakai teológiai műve­léssel elhordozható ez a kis gyülekezeti nagyarányú építkezés. Ezt megértették. A következő nyáron jöttek, látták, már mindet olvastam, igen élénk viták kerekedtek, erre professzorokat küldtek, hogy bírjanak ve­lem, azok pedig még több könyvet küldtek. Nem telt el tíz év, és én voltam a legkisebb templom és a legnagyobb teológiai könyvtár tulajdonosa. Ez azóta is növekszik, jelenleg 35 000 kötetes, nyolcnyelvű, azt hiszem, a legnagyobb magánkönyvtár Magyarorszá­gon. Közben betöltöttem a 49. évemet, ami­kor a bázeli egyetem rektora meghívott egy szemeszterre. Nem akartak semmiképpen ki­engedni, de végül a hidasi papot a svájci Tu­dományos Akadémián és a magyar marxista Tudományos Akadémián át hívták meg. Az első héten azt mondták, adjak be egy vázlatot, kezdjem meg a disszertáció írását, aztán hazamegyek, és tíz év alatt megírom. Ak­kor már hatvanévesen turistaként biztosan kiengednek, és ők garantálják, hogy akkor levizsgáztatnak. A hetvenedik napon a há­romszázötven gépelt oldalas disszertáci­ómmal jelentkeztem. Azt öt nap alatt át­nézték, úgyhogy azonnal a szóbeli dokto­rátust is kijegyzetelték. A nyolcvanadik nap letettem a szóbeli vizsgát, és így a szisztematika-teológia doktoraként jöttem haza. Ennek a lényegi részét publikálták, ekkor meghívott a prinstoni Te­ological Seminary. - Mikor került fel Budapestre? - A két külföldi meghívás között volt a peresztrojka, és már lehetetlennek tartották, hogy a hidasi pap csináljon valamit az Egye­sült Államokban is, ezért felhelyeztek Buda­pestre, illetve engedték, hogy megválassza­nak engem, és ezáltal Budapest Szabadság téri lelkipásztor lehettem. Onnan három év munka után voltam hajlandó elfogadni a prinstoni meghívást. Ott bemutattak, hogy itt a „doktor Hidzsidasz”, aki hetven nap alatt doktorált. Feltettem magamban, hogy ha Isten segít, itt is megcsinálom. A transz­cendenciáról, az örök mindenekfelettiségről hatvan nap alatt írtam egy angol nyelvű könyvet, és Amerikában csak azért nem ad­tak doktorátust, mert ott ki kell tölteni leg­alább három évet a doktorandusnak, és arra nem volt idő. Viszont abilitációnak elfogad­ták, és így jöhettem haza 1986-ban. Három év múlva jött a kommunizmusnak a formális felszámolása, ha teljes rendszerváltás nem is. 90-ben meghirdették az első szabad püs­pökválasztást. Akkor megválasztottak, 96-ban pedig másodszor is. A gyülekezetek elevenedése lett az eredmény, 120 iskola, óvodától egyetemig, és legdöntőbb a Károli Gáspár Református Egyetem megalapítása, teológiai, filozófiai, jogi és pedagógiai kar­ral, ezen túlmenően a Református Világszö­vetség és Református Egyetemes Zsinat megalapítása, három világtalálkozónak a megszervezése (egyet 38-ban már meg­szerveztek, ez volt a második, harmadik és negyedik) és a református eszmeiség éle­tének az elevenítése. És közben természe­tesen rengeteg támadás átélése, mert sose lehet tudni, hogy mit hoz a múlt. Nyugod­tan mondhatom, hogy 56-os üldözött káp­lánként - most nem túlzok - ezredannyi támadás nem ért, mint dunamelléki püs­pökként, zsinati elnökként, és kapom a te­lefonokat, hogy még egy ilyen beszéd, és a szószéken eresztünk sorozatot beléd, meg­gyalázzák a Kálvin-szobrot, belőnek két kilenc milliméteres golyóval az ajtónkon, letépik a táblát, feleségemet felhívják, hogy halott lesz az urad, nem püspök. Ugyanakkor Jézus is szenvedett, Jézus is élt, és mi is élünk. Különösen a háromge­­rezda magyar reformátusságnak a szolgá­latát tartom 2002-ben is életem legfőbb feladatának, úgy is, mint hívő ember, úgy is, mint lelkipásztor, úgy is, mint püspök, úgy is, mint egyetemi tanár, aki a bölcsészi és teológiai fakultáson vallásfilozófiát adok elő. Most is ezért jöttem ide, hogy egyrészt prédikáljak püspökként a Csíksze­redai gyülekezetnek, másrészt egyetemi ta­nárként előadjak a Sapientia egyetemen és Is­ten áldását kérjem a Csíkszeredai hívekre. * Tegnap délelőtt dr. Csedő Csaba István polgármesternél tett látogatást dr. Hegedűs Lóránt püspök. A város gondjairól, valamint a nemrég felépült református templomról be­szélgettek. A politikáról szólva a vendég el­mondta, hogy a jövőre szavaz. Délután a Sapientia egyetemen tartott sziporkázó elő­adást Keresztyénség és magyarság címmel. Meglepő, hogy az egyetemet alig képviselte néhány diák, akiket pedig érdekelt volna a püs­pök mondanivalója, azok azt hitték, hogy kizá­rólag az egyetemistáknak szól az előadás. TAKÁCS ÉVA Vasárnap az istentisztelet után a hívek köszöntötték a püspököt Dr. Hegedűs Lóránt, az egyetemi tanár

Next