Megyei Tükör, 1970. február (3. évfolyam, 112-115. szám)

1970-02-07 / 112. szám

3 MILU, A KÉT ZSOLIS Gólya utcának nevezik azt a kis sikátort Kovásznán, mely nekifut a város keleti fe­lén a hegynek, pedig az csak ösvény, az is csak a havon vagy kemény­­olajon. A sárban eltűnik. Mondom, nekiszalad az a néhány „ház" a hegynek ösvény­estül, s aztán mintha elfáradtak volna, néhány méter kaptató után szuszogva megállnak. Tán azért, hogy ilyen páholyból (ingyen) nézhessék a futballpályát, vagy lehet azért, mert restellték az ilyen-olyan akármilyen (csak nem ép és nem cserepes), félrecsú­szott, toldozott tetőket, vakolatlan, omló faloldalakat, a ház döngölt, padolatlan földjei. Nahát, ezért gondoltam, hogy idé­zőjellel különböztetem meg a szokásos la­kóházaktól ezeket az apró dobozokat. Nem cigánysor ez. Becsületes munkás­emberek laknak itt, de olyanok, akiket a sorsuk valahogy útszélre vágott. Itt lakik családjával Lukács Mihály is. Valameddig kihozott egy autó szíves­ségből, aztán egy félóráig hintáztattuk a fagyos porhóban, míg visszanyomtuk né­hány előkerülő gazdával — menjen isten hírével vissza, ahogy tud. Én is mentem, találomra, mert utcát sehogysem talált a tekintetem. Végül az egyik ház oldalán megtaláltam a Gólya utca felírást, s men­­degéltem az ösvényen fölfelé. Két vörös kezet a hóna óta csapkodva, ingas-zakós öregember ereszkedett velem szembe. Hi­deg van nagyon, hát igen-igen hamar megmagyarázza, hol is találom meg Lu­kácsokat. - Ott, ott, ott orra ki, s jobbra. Van az a ház, amelyik nem füstöl. Az az övé. Borzos, fózós kiskutya készül leszedni a lábamról, ha nem lenne megkötve, tán elszaladna előlem, úgy fel Könnyű ugrálni annak, aki meg van kötve. Kopogok, ház előtt fogad Lukács Mi­hály, az idős , hogy beszélgetésre jöt­tem, hatalmas köhögésekkel bekísér az egy -obányi házba. Akkora, mint amekko­rák szoktak lenni az egyszobás házak. S olyan belülről is. Sokszor hallottam, hogy „kínos rend" van egy-egy polgári lakás­ban (ahol a szőnyeg rojtjai is hajszálig párhuzamosak). Hát Lukácséknál is kínos rend van, olyan értelemben, hogy kin, nagy kin lehet hét négyzetméteren, ahol négy ember lakik, ennyi rendet is tartani. Megcsaphatta az éles levegő az öre­get, megvárom, míg kikohogi magát. Ne­hezen jön helyre. - Asztma ? - kérdem. - Az is. Meg a gyomor. Nem tudok egy veder vizet behozni, mert már baj van a vizelettel is. - Nem-e a tüdő miatt köhög ? - Nem, megvizsgáltak Nekem a gyo­morból jön a nehézség, az erőltet. Sok­­szor vért köpök. Szedek pirulákat, szirupot. Gyógyszerért, hála istennek, nem kell fi­zessek . .. Nem vagyok én itt sem riporter, sem semmi a megyétől, nem akarom ennek a családnak a sorsát megértőn bólogatva kikerekíteni a beszélgetés során. Egyet akartam csak : az öregemberrel beszélgetni még egy keveset, nehogy túl korán (s túl durván) álljak szóba ezzel a Jaques Houstin hajú, 25 éves, vagány fiatalemberrel, aki tőlem két araszra ló­gatja le lábát az ágyról, fűzfavesszőcské­­vel játszogatva a plattenen. A kályha két első lába megrakva félnyers ágyával, ab­ból sirdogál néhány a parázson. Homályos a szoba, tintakék fenyves komorítja itt már a téli fehérséget. Lukács Mihályné keserű napjai is sötétítik itt errefelé a fagytól szikrázó nappalokat. Ujjatlan bal kezére támasztja fejét Lu­kács Mihály, s mondogatja az éveket, for­dulatokat, melyek során eddig eljutott. Há­rom éve nyugdíjas, 429 lej a járadék. Öt éve laknak ebben a viskóban, azelőtt len­­nebb éltek, albérletben, egy házban. De azt a tulajdonos eladta a fejük fölül. Ta­„Tisztelt Szerkesztőség ! Nem tudom, Czegő Zoltán elvtárs, a múltkor Önnel beszéltem-e, azt tetszett mondani, hogyha panaszom van, írjak csak nyugodtan a szerkesztőségnek. 59 éves vagyok, Lukács Ilona, Kovásznai la­kos. Családi állapotom: három fiú. Misu 25 éves, aki sajnos nem szeret dol­gozni. Egy év alatt volt­­ sofőr az asz­talosüzemben, két hónapot töltött az erdőn, két hónapot a konstrukciónál és még két helyen, de úgy van, hogy most már az egész idő sem tesz ki öt hóna­pot. Kitanulta Brassóban a sofőr mes­terséget, kapott is autót, de azt is ott­hagyta egyszer az udvaron, és haza­jött. Az iskola mindig küldte a papírt, fizessen 1 800 lejt vissza, ezen kívül még más büntetése is volt a népta­nácsnál. Nem is törődik , ha valahol valamit keres, azt megissza. Kér, nem szégyelli magát, minden éjjel oda van, reggel három-négykor jön haza. Sem­­án sikerült volna megvenniük, ha jól al­kusznak, de egy szemfüles elütötte a ke­zükről. Célja volt annak is.­­ Kérem, egyszer csak bontani kezdték a házat a fejünk fölül. Még szerencse, hogy nem voltunk benne. Kiraktak. Aki megvette, annak tiszta ingyen jött, mert jól eladta a követ, minden anyagát a háznak, így az útra kerültünk a holmink­kal. Próbálok hitetlenkedni, de bele kell u­­tólag nyugodni, hogy így volt, szóba sem jött, hogy más lakást keressen a vevő az albérlőnek. Leküzd percenként egy-egy köhögési kint, aztán tervez Lukács Mihály, hogy valamikor toldottak ehhez a szobá­hoz még egyet, azt kéne megvenni. Kimegyünk, nézelődöm, tényleg toldva van, kapcsok kötik a faanyagot a másik szobához. Belül vakolat nincs, sem padló­zat, kilátni a fölön. Ezt akarja valami 1 500 lejért megvenni. Számol az öreg, tervez, s a fia nézi a plafont a tűz mellett, várja az öccsét a cigarettával. Az asszonyt nem találtam otthon. Egy ideig mosott a menháznál, itt-ott. 420 le­­jes nyugdíja van. Most pedig mosni jár orvosokhoz, tanárokhoz. (Vajon honnan kapta Misu fia a pénzt cigarettára ?) - Összesen 850 lej. Ebből élünk ötön. - Hogyan ötön ? - Hát a másik fiam katona. Kell neki is csomagocska és 50—60 lej. Tudja ma­ga, hogy van ez. Terelődik a szó a harmadikra, a tizen­hatodik éves legkisebbikre. - Nem fogja az esze a tanulást — rög­zíti le első megszólalásra Misu, akadémi­kus fölénnyel Gesztenyeszint hajbóbitája alól olyan fájdalmasan néz rám, mintha ruhája, sem fehérneműje. Édesanyja mosni jár és beteges, minden nap dél­utánig alszik, s este megy. Elvtársak, már tovább nem bírom, egy 25 éves kemény embernek az a dolga csak, hogy eszik, iszik, alszik. Ha a ruha le­szakad róla, akkor szülein követelőz­­ködik. - Másik fiam, Jánoska, jelen pillanatban katona Csernavodán. Van még a kisfiam, tizenhatodik éves, az­zal nincs semmi baj, megkereste a nyáron a ruháját és az élelmét. 22 kecskét őrzött, úgyhogy ő nem tá­maszkodott a szüleire Szeretné a ze­netanulást, jó is volna pártfogás alá venni, hogy tanuljon. Csak éppen ifjú Lukács Mihály fiam az, aki ingyenélő, egész nyáron aludt. Levélíró : LUKACS ILONA, egy beteges édesanya. Gólya utca 7, Kovászna" azt mondaná­m : ő csak véletlenül van itt. Végigszalad rajta a tekintetem, sliccén, combján szakadások mutogatják az alsó­neműt, ami lenyúlik a cipőjéig. - Ugye nem fogja ? - gondolom magamban. S hát téged mi fog ? Mi fog, hogy míg a­­nyád zsibbadó gerincét egyengeti recseg­ve a mosás fölött, nem keresel tíz deka kenyérrevalót magadnak sem? Mi fog itt­hon a tűz mellett ? Mi teszit el minden munkahelyről, ahol a veled egykorúak gyönyörű lakásra, televízióra, külföldi ki­rándulásokra gondolnak fizetések előtt ? Hagyom. Van egy olyan keserű szájízem, hogy­­ nincs mit tárgyalnom vele. De kell, hallanom kell a hangját, a gondolatait. A gyermekről beszélünk, aki a délutáni is­kolát kínozza, több bukás után. — Én is­­ mondja. — Huszonöt évesen ? — Vannak ott öregebbek is. — És dolgozik most ? Hol dolgozik ? Éppen egy köhögést szakít félbe az ap­ja, megmerevedik féloldalt ülve a kicsi széken, néz. Te, jóisten, mi mindenen me­hetett át egy ember, amíg ezt a nézést megtanulta ! Könyörögve néz , beszéljen, beszéljen maga is vele ... ! — Rossz kocsival nem lehet dolgozni... Annyit ne mondjon, maga! — ezzel pró­bálja megakadályozni, hogy én is halljam az apai ponoszt, melyet - ki tudja hány­szor — mondtak el neki éjjeli partik után otthon, míg a morogva a párnába dugta fejét. Azt írja az édesanyja : családi ál­lapotom : három fiú. Mint a bizonyítást nem igénylő kategória, úgy illeszkedik be­le a szomorú tény a szavakba : állapot a három fiú. Hát a férje ? (Búcsúzáskor a tavaszi melegek közeledtével vigasztaltam az öreg férfit. Ha megérem — mondta.) Valóban állapot egy családban ilyen két legény, s a beteg apa, anya nem számít­hat . . . Kilenchónapos sofőriskolát végzett a le­gény, ki tudja, mibe került a családnak, míg mesterséget adtak a kezébe. De ott­hagyta a szerződést, és hagyta szüleire az 1 800 lejes kártérítést. Brassóban három helyen dolgozott rövidke időkig, mindeni­­ket otthagyta Misu. - Nem adtak lakást Brassóban - mond­ja sértődötten, ívbe, karikába hajtogatva a fűzfavessző-játékot. — ígérte itt az is­kola, hogyha kapnak mikrobuszt, felvesz­nek arra . . . — De hát tudod jól, hogy nehéz buszt kapni ... — mondja az apja. — Hallgasson ! Dehogy nehéz. — Tudja, nem szeret ez a fiú megállni egy helyen, ez az igazság. Az a mániája, hogy hagyja ott. — Csak kézdin hagytam ott azt a rossz kocsit, mert nem volt hol javítani. Vajon hol javítják azt a több tucat ko­csit, mely anyagot, embert hord a gyárak építéséhez ? Nem vitatkozom. Próbálok találni, találgatni állást — rengeteg átlós van a megyében ! Az apja is mondja szí­vesen, hogy hát a bútorgyárnál is fogad­nák . . . — Hogy én traktorra ? ! Nahát, íme a szakmai önérzet. De nem látom sehol a dolgozó szakembert. — Tudja, nem is szívesen teszik kocsira, mert elment a híre, hogy milyen. — Maga hallgasson ! — Látja, engem hívnak most is, mehet­nék akármelyik percen, de így nem tu­dok. Egy veder vizet sem ... — Már omlik a panasz Lukács Mihályból, olyan most­­már­ mindegy módon. — Mert éjjel römizik három-négyig, s aztán nem tud felkelni. Hányszor állt az autó itt, s nem tudtuk felkölteni reggel. Még a kisebbik gyermek is megkereste a ruháját a nyáron a kecskék mellett. De ez ? Nem tudok súlyosabb érveket felhozni, mint az apa, s mint amiket az — enyhén szólva — nehéz családi helyzet naponta e legény szemei elé tart. Hát az ő saját szemszögéből nézem a helyzetét, jövőjét, jelenét. Minden elveszített esztendővel a nyugdíja lesz kevesebb, mondom. Azt is felhozom, hogy — hiszem fiatalember szórakozásra, barátokra és lányokra is kell gondolnia — milyen fiatal élet az ilyen, ruha, pénz, becsület nélkül ? Magyarázom, hogy betegség esetén mint állástalan, hát­rányban lenne, nem járna a fizetése sem. — Ha én beteg leszek, főbelövöm ma­gam — ezzel a vagánykodó, hányavetin nagyképű kijelentéssel próbálja elrekesz­­teni az utat „egyéni" élete felé. Jellemző. Viszont nem kell társadalmi skálán mé­ricskélni, mennyire egyéni és mennyire nem az ifjú Lukács Mihály munkaundora, hiszen családja, két beteg szülője közö­sen szenvedi az ő terméketlen „magán­életét". Tudom, sem a KISZ, sem a néptanács nem lelki szemétláda, ahol összegyűjtik a makrancos, érzékeny, igényes huszonöt éves ifjak munka (értsd : megélhetés és egész­séges életmód) i­apu­ viszolygását, de azért, ha föllapoznám a kovásznai képviselővá­lasztásokon elhangzott beszédeket, a nép­tanács hatáskörét (kötelességeit is) meg­szabó törvényeket, találnék olyan paragra­fust, mely az ilyen és hasonló esetek meg­oldására utasít. Intézményesen, és tudo­másom szerint majdnem kifogástalanul, megoldódott nálunk a kiskorú csavargás fölszámolása, illetve a meglévők nyilván­tartása. Na, de miért nem tartjuk számon a nagykorú csavargókat ? Véleményem szerint Lukács Misu ide tartozik. Aki a jobbat, szebbet teremtő munka alól ennyire kivonja magát, azt gyanús­nak mondom ki mások és a magam ne­vében. Barátai, szesztestvérei, romipartnerei nem látják mindezt ? Miért nem állnak szó­ba vele legalább egyszer komolyan is ? Vagy ők is hasonlók ? Annál rosszabb, hogy senki nem teszi szóvá ezeknek a ter­méketlen szigeteknek a problémáját azok közül, akik illetékesek és­­ illetéket is kap­nak ebbeli kötelességükért. „Édesanyja mosni jár és beteges“ - ír­ja az anyja, úgy írja, mintha valaki más szólna róla és szomorú családjáról. Igaz­­ , másoknak kellett volna ezt szóvá tenniük. Ha körzeti képviselők, néptaná­csiak túl is látnának az iroda falán. Mert, Misu úr, nagyon szép römiparti ez az élet, de aki mindkét zsolit be akar­ja várni, az sosem nyeri meg. Csak azok, akik az egyszerű kövekből építkeznek. Czegé Zoltán megyei TOKOR III. évfolyam 112. szám

Next