Megyei Tükör, 1970. február (3. évfolyam, 112-115. szám)
1970-02-14 / 113. szám
10 HÉGI JÓ ISKOLÁM HITKH ÉK (I) HASZMÁNN PÁL boldog élete Nagy hivatalosan, vasárnapi arccal indulunk neki a tágas udvarnak, három városiak. Nem szeretem az ilyent. Mert úgy szokott lenni, hogy míg betétovázik az ember a házig, már kilép valaki a lépcsőre, néz, hogy egy katonaorvos sem különben, kivárja míg odaérünk, aztán félszájjal megkérdi : - Mi járatban ? Mit akarnak ? - Az újságtól - mondom szinte szégyenkezve hogy megint ilyen félhivatalos fapofa vagyok. Erre aztán legtöbbször sebtiben elrendezi ki-ki a ruháját, a gondolatait, nehogy valami olyant mondjon, ami... újságcikkbe valót mondjon, szépet mondjon , aztán bemegyünk. Egy darabig osztjuk az időjárást, a krumplitermést, az újságot, ezt-azt, szóval macska-forró-kását játszunk. Az alsócsernátoni Haszmann-porta két fehér kapulábja alatt - megilletődöttség ide vagy oda - gyorsan profán fejszámolást végzünk hárman városiak : hány olyan blokklakás telne ki egy ekkora házból, mint a miénk ? Hajat sóhajtozunk, s mire a sóhajtás valaki illetékes füléhez érne, már ott is van a gazda : testes ember, kalapos, fürge és máris vidám. Tíz perc múlva mi vagyunk a „fiaim", akiknek halaszthatatlanul bennebb kell kerülni, s mire beleszoknánk a kellemes csalódásba, már Pali bácsinak szólítjuk Haszmann Pál tanító uramat, hallgatjuk az anekdotát a csíki székhelyről. Aztán szobrász kollégámnak gyorsan néznivalója akad a faragott holmik között. Én későbbre hagyom a nézelődést , ne halmozzuk az élvezeteket. Tudom, van ebben a házban faragás, éremgyűjtemény, régi pénzkollekció, s valahol a könyvszekrényben ott kell lenni Csernáton készülő monográfiájának, az iskola kész történetének, s a ládákban lelakatolt bőröndökben ásatáskor előkerült cserepek, zablák, sarkantyúk várják, hogy történelmi emlékké legyenek egy vitrinben. A házigazda az asztalfőn ül, közben mi, a „fiúk", s elégedetten dörzsölgetem lelki kezeimet, hogy hát ez a riportírás nem is munka, de fenékig csupa élvezet. Szóval jól érezzük magunkat. — Honnan kezdjem ? - kérdezi Haszmann tanár úr. — Az elejéről. — Jó. Akkor én Komandón születtem 1902. május 20-án. Apámat a vágterek akkori gazdája hozatta ide Pestről , hogy ne kelljen a mozdonyokat generálozni oda vinni, inkább vásárolt ide műhelyt és specialistát. Az úgy volt, hogy én ötéves koromban kezdtem iskolába járni, mert a tanító ott ment el minden reggel a házunk előtt, s én olyan szépen bámultam rá, hogy kézen fogott s bevitt az osztályba. Aztán egyszer kisült, hogy én jobban tudom a matériát, mint azok a nagy melákok. Tízéves koromban már a polgári utolsó osztályát nyettem Kézdivásárhelyen. Kézdin akkor még nem volt ilyen szép aszfaltos főtér, s mikor Szabó Jenő költő uram az, akinek Szabó Dezső a testvére volt, s róla írta a Farczádit, amiért az öreg erősen megharagudott - szóval, amikor ez a szép szikár papi ember, fekete ruhájában még egyik kőről a másikra ugrált, jött egy ilyen testes varga, né, s azt mondja a zsíros varga : — Lelkész uram, akinek esze van, csizmája is van. Mire Szabó Jenő : - Eszem nekem is van, csak csizmám nincsen. — Ilyesmik voltak. Aztán egyszer megvertem volt az egyik tanárom öccsét, hogy a füle majd a kezembe maradt, s menni kellett az iskolából. Én olyan zömök kölyköcske voltam, mert ami igaz, igaz, enni, inni szeretek. Ezt és dolgozni. Akármelyikben első voltam, ha kellett. Ez az első világháborúkor volt, nehéz volt. Iskola után nekem Pólóba kellett volna mennem tengerésznek, mert nagyapámnak, aki ötven évet szolgált ott, joga volt, hogy tanoncnak oda vigyen. De egyik nap megjött apám a frontról, betegen, s másik nap meghalt. Gyorsan pénz után kellett nézni, így mentem azután Székelykeresztúrra a tanítóképzőbe. Hogy el ne felejtsem, én már akkor rég farigcsáltam, s a sütőház tetején otthon olyan kis múzeum-félém volt , pedig senkitől sem láttam. Igaz, egy karácsony másodnapján nagyanyám feltüzelte az egész múzeumot. Székelykeresztúron voltam 1918-ig. Akkor pucolni kellett. Szentgyörgyre kerültem. 1 000 korona segélyt is kaptam ott, pedig hát én katolikus gyerek voltam abban a református képzőben. Csutak Vilmos úr volt az igazgató, nagyon kedves ember. Akkor még a Mikó kollégiummal szemben börtön volt, s abban nekem egy rokonom, mármint őrmester, az vett oda kővártélyba, a börtönbe. 1920-ban Kézdikőváron voltam már mint kántortanító, 408 lej havi fizetéssel. Ez akkor sem volt sok pénz, mire a lakást s a kosztot elintéztem, egy cipőfűzőre való sem maradt. 1924-ben versenyvizsgával átmentem Zabolára. Akkor lettem állami tanító is. 1934- ben Csernátonba költöztem. Nősülés volt akkor, áthelyezés is volt, azóta itt vagyok. De egyszer csak supp, 35 novemberében két lábbal egyszerre kirúgnak, így volt, nem tudom miért. Akkor aztán, mert ingyen apósomnál nem élhettem, mentem én is a mezőre s tettem-vettem a ház körül. Két év múlva visszavettek, de csak segédtanítónak. Aztán jött 1940. Nem volt szerencsém. A magyarok azzal az inkadrálással vettek át minket, ami előbb is volt, így aztán egy darabig még segédtanító voltam, havi 60 pengővel. És meg kellett szervezni újból az iskolát. Csináltam. De volt egy ember, valami katonai fej is volt a székely határőröknél, az kijárta Kézdin a katonai parancsnokságon, hogy ő legyen az igazgató. Akkor már, főleg 1942-től olyan katona íze kezdett lenni a dolognak, s az az igazgató is inkább ezzel foglalkozott, mint az iskolával. így volt az akkor. _ Mondja el, Pali bácsi, hogy volt 1944- ben, vagyis felszabaduláskor ? - kérem. (Az ember igyekszik megtudni a múltját, gondolom, mert én bizony annál többre, hogy akkor megszülettem, nem nagyon emlékszem.) Közben szalonna és bor kerül Haszmann Pál asztalára, a hal asszonya pedig csendesen a kályha mellől nézi, a mi városról szabadult étvágyunkat. - Hát féltünk - mondja Pali bácsi. - Annyi mindent beszéltek, hogy így lesz, úgy lesz... Én itthon maradtam , a tanítónak a faluban kell maradnia, akárhogy is legyen. Itt a ház alatt nagy bolthajtásos pince van, oda húzódott a falu egy része. Én voltam akkor orvos, gyógyszerész, pap, kántor, ami kellett. Egyszer aztán jönnek . . . Előbb csak az előőrs, aztán egy csomó katona, olyan ágyúkkal, hogy ijedtemben azt sem tudtam megszámolni, hány csöve van. — Menjen ki maga, tanító úr - mondták a pincében. Nekem fázott hátamon az ing. De két óra múlva már táncoltam a „harisnyákkal". Csak addig volt nehéz, amíg valahogy megértettem velük, hogy én nem vagyok burzsulj, amiért ekkora házban lakom. Nem is volt semmi baj. Rendesek voltak. A gyerekre is vigyáztak, ez állt az ajtó előtt, hogy ne zavarják. Én meg gyógyítottam nekik katonát és lovat. Itt nem voltak kilengések. Csak féltünk, de azt nagyon. De nem lett semmi baj. Ej, ha én egyszer írni vagy ábrázolni tudnám valahogy a katona-szakácsot, amint a lovat szőrén üli meg, s a hóna alatt egy-egy nagy uborkás üvegemmel, győzedelmesen kilovagol a kapun. Hát ez volt. Háborús veszteség. Nehezebb volt negyvenhatban, a szárazságkor. A tanulók háromnegyed részének idegenbe kellett menni, hogy ott egyenek. Állami segéllyel valahogy összehoztunk egy étkezdét, ott kaptak napjában egyszer enni. A csecsemőknek tejet, ruhát, élelmet adtunk. Volt egy bölcsödeszerű tejkonyhánk.Végignézek az asztaltársaságon. Szalonnázunk. Nem nehezedik már el kezünkben a bicska. Pedig — úgy gondolom — ilyen tejkonyháról szívtuk mi is akkoriban a konzervtejet. — Látták azt a faragott keresztet az út mellett, Kézdi felé ? Azt a negyvenhatos éhínség emlékére állítottuk. Én faragtam ki-mondja Haszmann Pál tanító úr. - Én nem vagyok olyan ember, akinek elfoly az orra vére. Ahogy esik, úgy suppan, valahogy mindig csak lesz. Maniuék például egy kicsit türelmetlenebbek voltak, hogy úgy mondjam. Majdnem bíróság elé kerültem, mert mikor ürítették ki az iskolát, volt ott egy fehérnépecske, s az mindent el akart vinni, az anyakönyveket el is vitte. Mondtam : maga inteligens ember kell legyen, minek magának az anyakönyv ? Nekünk pedig kell. Máig sem kerültek viszsza. Nagy baj. Hát aztán ezért, márminthogy szabotáltam az akciót, később Maniuékkal majdnem meggyűlt a bajom. De hát volt becsületes ember, aki kitisztázott. Aztán jött negyvennyolc, a tanügyi reform, attól kezdve könnyebb lett. Mert azelőtt a tanítókat úgy váltotta az iskola, mint mi az inget, két hétig sem ült meg itt egy.A kollégák a legfiatalabb Haszmann fiúval kimennek , a régi csempéket akarják megnézni. A szomszéd, üres épületben vannak, homokba takarva - nem a kollégák, a cserepek -, ott lesz Haszmann Pál tanító uram múzeuma. A maga erejéből építi, saját gyűjteményét állítja majd ki ott. - Negyvenkilencben, húsvét másodnapjára nálunk majdnem meglett a közös - mondja. - Akkor mi lettünk volna az elsők Kézdi járásban, nem Torja. Csak az történt, hogy az az ember, aki a legjobban verte a mellét, hogy ilyen kommunista, meg olyan kommunista, mikor arra került a sor, hogy a kicsi kaszálóját is felírjuk a listára, azt mondta, akkor inkább ne legyen kollektív. Nem is lett akkor. Vannak ilyen emberek. Nem azért mondom, de én első voltam a megyében, aki beálltam a feleségem földjeivel. Meg is dicsértek nagyon Kézdivásárhelyen egy gyűlésen, valami 600 ember előtt. Hogy na, ugye, Haszmanntól kell példát venni. S mit ad isten, egy év múlva két lábbal egyszerre rúgnak ki az iskolából, a közösből. Miért ? Hát voltak olyan mellveregető-féle emberek, mint az, amelyikről beszéltem. Mikor kulák kellett a listára, csak azt mondták : na, te és te kulákok vagytok, így lettem az én is, a kollektivista. Az utcán voltam , most már se föld, se állás. Elmentem akkor utat építeni Dés és Nagyilonda között. Élni kellett. Hat gyerekem van. De többet vittem el itthonról, mint amennyit hazahoztam. Igaz, két és fél hónap múlva aztán visszavettek a tanügybe, rájöttek, hogy butaságot csináltak. Erre iszunk egyet. Nézegetem a nagy gangos házat, a családi asztalt, s latolgatom : mibe kerül egy szép öregség ? - Két dolgunk van - mondja Pali bácsi - , étvágyunk és jó kedélyünk. - Az a szerencse - mondom. - Én, amíg tanítottam, 42 év alatt egy gyereket sem buktattam meg, tudja-e ? Nálam mindenkinek kellett annyit tudni, hogy átmenő jegyet kapjon. Mert ahol az osztály 15 százaléka megbukik, ott a tanítóval is baj van. Én a tanításban vittem bele mindent. Ez hivatás nekem, nem kenyérkereset. Szemléltetőeszköz nélkül, én órára be nem mentem. Ha nem volt, csináltam. Nézem a herbáriumot, a színes rajzokat. Haszmann Pál tanár úr nemcsak kedélyes, de szorgalmas ember is. Erő kellett ahhoz is, hogy elvégezze az egyetemet, későn, s azt sem buktatók, kalandok nélkül. — Volt dalárdám, faragóköröm (most is van az iskolában), foglalkoztam gyümölcsös virágkertészettel, méhészettel. Csináltunk a gyerekekkel kísérleti kertet, meteorológiai állomást, mindent. Igaz, összeszedtem vagy 13 diplomát , a dalárdáért, a kísérleti kertészetért, az agrotechnikai kör vezetéséért stb. Most kaptam Szentgyörgyön a múzeum évfordulóján kulturális érdemérmet is. - Tudom, ásatást végez és numizmatikával is foglalkozik. Látom, kész az iskola monográfiája . . . — Csernáton történetét is megírom. Már meg van néhány fejezet. De segítség kéne. Rengeteg az anyagom. Mit szól, nem volna szép megírni a háromszéki harangok történetét ? Meg aztán, ha sírkőre kell felírás a faluban, megcsinálom, kérvény kell, levél kell, megírom. Nyugdíjügyet kell intézni, utánajárok. Ha színdarab van, játszom, hadd lássák a fiatalok, hogy ,van bolond, aki oda felül", mert hát így beszélnek. Az asszonyokkal öszszegyűjtjük a székely varrottas mintákat, varrnak, nem pénzért, ajándékba. Ha kell, verset is írok nekik. Tereferélünk, de mindig belopunk valami okosat is. És építjük lea várát... Megáll a beszédben. Aztán csillan a szeme : - Hát mondjak valami negatívot is, na, eddig mind csak dicsekedtem. Ekkor kezdtünk beszélni a nőkről. Aztán megnézzük a kis műhelyt (falubeli ember kalapálgat, „éppen csak egy karikát a disznó orrába", otthon érzi magát), előkerül az éremgyűjtemény, a faragások, a kiásott régiségek. Tele van a ház. Búcsúzunk. — Ne menjenek még, na. — Inkább énekel is nekünk, hogy kedvet kapjunk a maradásra. Mert nemcsak a munkában kell első lenni, hanem az evésben, ivásban, éneklésben is. Ez így vág össze. Kifordulunk a kapun. Otthon, este sokáig beszélünk Haszmann Pál tanár uram boldogságáról, akit még meg kell látogatnunk, három elnyűtt városiaknak. Csiki László megyei TOKOR III. évfolyam 113. szám