Megyei Tükör, 1970. október (3. évfolyam, 146-162. szám)
1970-10-03 / 146. szám
3 egy hadirokkant— DÓZSA táborából (folytatás az első oldalról) Hát látják, kérem, itt ez az udvar annak idején egészen másképp festett. A ház is lennebb, a ház pedig, aholDózsa Györgynek születnie kellett, az itt volt ebben a martban. Ahol most ez a szürke cserepes pajta áll, ott volt a sütőkemence, az pedig soha nem esett messzire a háztól. Én gyermek voltam, mikor nagyapámék zsindelyes háza leégett, akörül bontották le ezt is, a maradékot elhordták máshova, építeni. Akkor találtak egy szépen kifaragott követ, az ajtóbélés ebből volt csinálva, azt el is vitték a múzeumba, hogy hát a Dózsáé. Dédnagyapámék itt laktak a szomszédban, ő mesélte a nagyapámnak, nagyapám tovább nekem, hogy Dózsa György Itten született. Engem gyermekkoromtól kezdve erősen gondolkoztatott ez a dolog, mert még az iskolában is tanultunk róla, ott pedig nagyon jól tanultam, de hiába mondtaa tanító, hogy ingyen díjjal fennebbkéne tanulnom, apám azt mondta, hogy ő urat nem nevel senki nyakára, azzal el volt intézve, én hiába bánkódtam magamban, mert mutatni azért mégsem mutathattam. Hanem hát Dózsa Györgyöt kérdezte. Mondom, azt tudom róla, hogy itt született, de hogy az apja is itt, arra nem vennék mérget. Amolyan szegény urak voltak, zselléreket tartott, de azokat erősen szerette s azok is őt, mert ha rosszmájú ember lett volna, nem mentek volna vele. Pedig mentek mind egy szálig, amikor az a Dózsa György nekivágott a világnak, hogy a parasztokat fölszabadítsa. Innen a faluból a jobbágyok mind elkísérték, azt mondják, még útközben is csatlakoztak hozzá, amíg Temesváron el nem fogták. Ott aztán megsütték, s kötelezték a jobbágyait, hogy egyék az égett húsát. Ő csak nézte dühösen, s mondta : „Hát mi az, kutyákat neveltem én, hogy eszitek a húsomat !" De enniük kellett tovább. Hogy nem egyedül volt, az lehetséges, mások is mozogtak abban a dologban, Kossuth Lajost mondják még, nóta is van arról, hogy azt üzente, elfogyott a regimentje. De hogy az egészet Dózsa kezdeményezte, az biztos, mert már nem lehetett tűrni a hatalmaskodást. Ott van dédnagyapám is, ki zsellére volt Lázár Lászlónak, hát mesélik, hogy télen, a csikorgó hidegben rostálni kellett menni Lázár úréknak, de dédnagyanyám egyszer nem tudott menni, erős hideg volt, sok gyermek, azok közül is betegek, nem tudott, no, hát nem tudott. Igen ám, de egyszer csak jön végig a falun a korbáccsal az úr, s veri az otthonmaradottakat, hogy nem sül le a kepesekről a bőr, így meg úgy. Szerencsére ott állt üresen a házban a káposztáskád, úgy látszik, nem volt mit beletenni ősszel, dédnagyanyám hamar elbújt benne, így nem tudta megkorbácsolni Lázár úr. Hát ilyen idők voltak azok, kérem, különben mikor utoljára Temesvárra jártam, ahogy bemegyünk balra, ott volt a szobra is Dózsának. Az én apám ? Apám is szolgaként kezdte, nahát amikor egy kicsi pénzt összeszolgált s földet kezdett venni, arról jobb nem is beszélni. Nézze, ott volt Becásék birtoka az úton kívül, nem látszik ide a diófától, ott megvett apám egy pántlikányit, amiért Becás István haragudott is erősen, hogy így beleszabtak az ő birtokába. Egy ősszel, én akkor még katonaság előtt álló legényke voltam, anyám ott bajlódott a kenderrel, s ott én is. Jön egy idegen kutya, s megkergeti a Becás úr kutyáját, mire az úr dühösen kapja a sörétes puskát, s lő. Elbődülöm magam, s kiabálom, hogy az anyja keservét, tegeztem én akkor a vaddisznaját, s fogtam a lapockámat, ahol már lefelé kezdett serkedezni a vér, de neki fontos volt a kutya, s még egyszer lőtt, pedig látott engem a vadállat. No hát ilyen világ volt az, kérem, nincs mit csodálni, hogy Dózsa Györgyöt is megetették a szegény jobbágyaival, kiket ő szabadított fel. Mert aztán a tagosítás után mindenkinek jutott egy kevés birtok, de Becásnak volt egy szeretője, kinek nem az út mentén került földje, s addig gonoszkodott, míg Becás fogta magát, s az apám földjét hozzászántotta a cédája parcellájához. Nem is mert perelni szerencsétlen, úgy rettegett mindenki az úrtól, inkább fizette az adót a föld után esztendőkön át, anélkül, hogy használta volna. De dolgoztam én is, no, hát úr tényleg nem lett belőlem, és, hogy hordtuk a követ, maltert a Hadnagy úrék házához, láthatták, mikor jöttek, itt lent balra a vaskerítését. Na, igen, Dózsa, hát róla egyebet nemigen tudok. Egy biztos. A parasztságot ő szabadította föl, érdemes lenne megnézni Eresztevénynél a dátumot Gábor Áron sírján, mert az is akkor kellett öntse az ágyúkat, mikor a szabadságról volt szó. Én néztem volt annak idején, de most már egyre kevesebbet tudok megjegyezni azóta a sebesülés óta, ami Kézdivásárhelyen ért. Meg lehet nézni, itt a halántékom fölött jól látszik. Azt az egyet tudom, hogy ez 1944. szeptember 3-án volt, egy repülőbomba szilánkjai kaptak el, itt van belőlük egy csomó a testemben most is, hogy alig tudok a bal lábamra állni. A rokkantságomhoz minden irat megvolna, csakhát a legfontosabb hiányzik, mert elvitte a háború azokat a kórházakat, ahonnan a papírokkal igazolni lehetne a nyugdíjt, így nincs. Mert engem Kézdivásárhelyen egy másik sebesülttel szekérre raktak, Tusnádon arra ébredtem, hogy a mellettem levő meghalt, aztán Szombathelyen tértem megint magamhoz. Nincs kórházi papír sehol . . . Mikor a kollektív alakult, 8 hektár 24 úr földet vittem oda. No, de mindegy, nem búsulok én már semmit. Nehéz idők voltak azok, s Dózsa György is valami ilyenféle rendszerért akarta a szegények szabadságát. Itt vannak ezek a fenyőrönkök, kéne valami kerítést csinálni majd az emlékmű köré, néhány szál fenyődeszkával hozzájárul a falu is, mert máshonnan is voltak itt, s mondták, hogy új táblát tetetnek, s ha valaki meg, hát ez a Dózsa igazán megérdemelne. Ennyi Bálint András bácsi — nem ceglédi —, dálnoki beszéde. Hozzáfűznivalóm nincs. A figyelmes olvasó egyetérthet az anakronisztikus címmel — ez az öregember valóban a Dózsa hatalmas, évszázadokat is átfogó táborából való. S most tessék hátralapolni a nyolcadik oldalra, ott a történész beszél a Történelemről. A 300 esztendős Alma Matert ünnepelték vasárnap Barátos lakói. A nagyhírű kollégiumok jubilálása után olyan volt e százados falusi iskola ünnepe, mint egy bensőséges családi találkozó, melyre összegyűlnek az együvé tartozók, s méltó tiszteletadással járulnak a közülük legöregebb elé. Barátoson az iskola érdemli ki most a közösség osztatlan tiszteletét, a falusi iskola, mely három és fél évszázada vagy talán még régebbindítja a betűvetés útján a tahi felcseperedő gyermekeit, hogy közülük jó néhányan később is megmaradjanak a penna s a tudományok szolgálatában ■, keservet és kint is aratva, de beteljesüléshez is elérve némelykor. Az öreget becsülni szokás, eljöttek hat születésnapjára a környékbeli községekből is szép számmal, s el messze földről a tanítványok, az itteni padok valamikori birtokosai. A Gaudeamus igitur hangját csendíti meg a hív őszenekar, s helyet kap az emlékezés is, melynek Csia Árpád, mai iskolaigazgató, Zágoni Ferenc, nyugdíjas tanítómester, Mirese Ferenc bácsi, egykori tanítvány, a Halálok közül pedig Porzsolt Borbála tanulólány adnak hangot. A háromszázötven év lepergetéséből hadd maradjon meg egy örökérvényű gondolat, mely újabb századokra meghatározza a falusi iskola hivatását. Amilyen a rozs, olyan lesz a lomb. Zágoni Dezső bácsi mondotta, követemberhez illő tömörséggel, egy munkában eltöltött élet tapasztalásainak birtokában. Nyilvánvaló, egyszerű igazság, amire csak bólintani lehet, s betartani, tisztelni bármi áron. Az iskola történetét elevenítő, mai s jövőbeni feladatait felemlítő ünnepi gyűlés végén felszólalt Stanca Constantinu elvtárs, a megyei pártbizottság titkára. Köszöntötte az öreg iskolát, Barátos mai lakóit, beszélt arról a messzemenő gondoskodásról, mellyel a párt viseltetik kultúrintézményeink iránt, bármilyen fokúak legyenek azok, s az ország bármely sarkában működjenek is. A barátosi iskola munkaközössége, tanulói, a község minden lakója nevében táviratot küldtek a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának, személyesen Nicolae Ceauşescu elvtársnak. A bensőséges ünnepet gazdag műsor zárta. (—« —s) falusi alma mater ünneplése megyei TüKör • Tanulólány köszönti Borátoson az ünnepi közönséget A ROMÁN KOMMUNISTA PÁRT KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK, NICOLAE CEAUŞESCU ELVTÁRSNAK, AZ RKP FŐTITKÁRÁNAK, BUKAREST. Szeretett Ceauşescu elvtárs ! Tanulók, tanügyi dolgozók, a Kovászna megyei Baratos község lakosai, a baratosi általános iskola 350 éves fennállása megünneplésére rendezett ünnepi gyűlés résztvevői őszinte köszönetüket fejezik ki a párt és az állam vezetőségének és személyesen ennek az oktatás fejlesztése és tökéletesítése, a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építése érdekében tanúsított gondoskodásáért. Hogy iskolánk évfordulójának megünneplését belefoglalták pártunk Központi Bizottsága Titkárságának határozatába, újabb bizonyítéka annak, hogy pártunk következetesen alkalmazza a marxista-leninista nemzeti politika elveit, a különböző nemzetiségű dolgozók testvériségének erősítéséért, az e téren meglévő haladó hagyományok értékesítéséért. Iskolánk, akárcsak hazánk minden tanügyi intézménye, állandóan fejlődött a felszabadulást , és különösképp a IX. pártkongresszust követő időszakban mind anyagi bázisa, mind az oktató-nevelő folyamat tökéletesítése tekintetében. Az utóbbi években a régi mellé új iskola és laboratórium épült, a szertár új tanszerekkel gazdagodott. A tantestület, életbe léptetve az RKP Központi Bizottsága irányelveit és a tanügyi törvényt, erőfeszítéseket tesz az oktatás és a gyakorlati munka közötti kapcsolat erősítéséért, az ifjú nemzedékek hazafias és kommunista neveléséért, a dolgozó népünk megvalósításai iránti szeretet és megbecsülés kialakítása érdekében. Ebből az alkalomból biztosítjuk pártunk Központi Bzottságát és személyesen Önt, szeretett Nicolae Ceauşescu elvtárs, hogy újabb erőfeszítéseket teszünk az RKP X. kongresszusán hozott nagyszerű határozatok életbe léptetéséért, valamint azért, hogy a párt megalapításának ötvenedik évfordulóját a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének újabb eredményeivel köszönthessük. Barátos, 1970. szeptember 27. Tanulók, a tantestület és Barátos község lakói IIi. évfolyam 146. szám