Megyei Tükör, 1970. október (3. évfolyam, 146-162. szám)

1970-10-03 / 146. szám

3 egy hadirokkant— DÓZSA táborából (folytatás az első oldalról) Hát látják, kérem, itt ez az udvar annak idején egészen másképp festett. A ház is lennebb, a ház pedig, ahol­­Dózsa Györgynek születnie kellett, az itt volt ebben a martban. Ahol most ez a szürke cserepes pajta áll, ott volt a sütőkemence, az pedig soha nem esett messzire a háztól. Én gyermek voltam, mikor nagyapámék zsindely­es háza le­égett, akörül bontották le ezt is, a ma­radékot elhordták máshova, építeni. Akkor találtak egy szépen kifaragott követ, az ajtóbélés ebből volt csinál­va, azt el is vitték a múzeumba, hogy hát a Dózsáé. Dédnagyapámék itt lak­tak a szomszédban, ő mesélte a nagy­apámnak, nagyapám tovább nekem, hogy Dózsa György Itten született. En­gem gyermekkoromtól kezdve erősen gondolkoztatott ez a dolog, mert még az iskolában is tanultunk róla, ott pedig nagyon jól tanultam, de hiába mondta­­a tanító, hogy ingyen díjjal fennebb­­kéne tanulnom, apám azt mondta, hogy ő urat nem nevel senki nyakára, azzal el volt intézve, én hiába bánkódtam magamban, mert mutatni azért mégsem mutathattam. Hanem hát Dózsa Györ­gyöt kérdezte. Mondom, azt tudom ró­la, hogy itt született, de hogy az apja is itt, arra nem vennék mérget. Amo­lyan szegény urak voltak, zselléreket tartott, de azokat erősen szerette s a­­zok is őt, mert ha rosszmájú ember lett volna, nem mentek volna vele. Pedig mentek mind egy szálig, amikor az a Dózsa György nekivágott a világnak, hogy a parasztokat fölszabadítsa. In­nen a faluból a jobbágyok mind elkísér­ték, azt mondják, még útközben is csat­lakoztak hozzá, amíg Temesváron el nem fogták. Ott aztán megsütték, s kötelezték a jobbágyait, hogy egyék az égett húsát. Ő csak nézte dühösen, s mondta : „Hát mi az, kutyákat nevel­tem én, hogy eszitek a húsomat !" De enniük kellett tovább. Hogy nem egye­dül volt, az lehetséges, mások is mo­zogtak abban a dologban, Kossuth La­jost mondják még, nóta is van arról, hogy azt üzente, elfogyott a regiment­je. De hogy az egészet Dózsa kezdemé­nyezte, az biztos, mert már nem lehe­tett tűrni a hatalmaskodást. Ott van dédnagyapám is, ki zsellére volt Lázár Lászlónak, hát mesélik, hogy télen, a csikorgó hidegben rostálni kellett men­ni Lázár úréknak, de dédnagyanyám egyszer nem tudott menni, erős hideg volt, sok gyermek, azok közül is bete­gek, nem tudott, no, hát nem tudott. Igen ám, de egyszer csak jön végig a falun a korbáccsal az úr, s veri az ott­honmaradottakat, hogy nem sül le a ke­pesekről a bőr, így meg úgy. Szerencsé­re ott állt üresen a házban a káposztás­­kád, úgy látszik, nem volt mit bele­tenni ősszel, dédnagyanyám hamar el­bújt benne, így nem tudta megkorbá­csolni Lázár úr. Hát ilyen idők voltak azok, kérem, különben mikor utoljára Temesvárra jártam, ahogy bemegyünk balra, ott volt a szobra is Dózsának. Az én apám ? Apám is szolgaként kezd­te, nahát amikor egy kicsi pénzt össze­szolgált s földet kezdett venni, arról jobb nem is beszélni. Nézze, ott volt Becásék birtoka az úton kívül, nem lát­szik ide a diófától, ott megvett apám egy pántlikányit, amiért Becás István haragudott is erősen, hogy így beleszab­­tak az ő birtokába. Egy ősszel, én ak­kor még katonaság előtt álló legényke voltam, anyám ott bajlódott a kender­rel, s ott én is. Jön egy idegen kutya, s megkergeti a Becás úr kutyáját, mire az úr dühösen kapja a sörétes puskát, s lő. Elbődü­löm magam, s kiabálom, hogy az anyja keservét, tegeztem én akkor a vaddisznaját, s fogtam a lapocká­mat, ahol már lefelé kezdett serkedezni a vér, de neki fontos volt a kutya, s még egyszer lőtt, pedig látott engem a vadállat. No hát ilyen világ volt az, kérem, nincs mit csodálni, hogy Dózsa Györgyöt is megetették a szegény job­bágyaival, kiket ő szabadított fel. Mert aztán a tagosítás után mindenkinek ju­tott egy kevés birtok, de Becásnak volt egy szeretője, kinek nem az út mentén került földje, s addig gonoszkodott, míg Becás fogta magát, s az apám földjét hozzászántotta a cédája parcellájához. Nem is mert perelni szerencsétlen, úgy rettegett mindenki az úrtól, inkább fi­zette az adót a föld után esztendőkön át, anélkül, hogy használta volna. De dolgoztam én is, no, hát úr tényleg nem lett belőlem, és, hogy hordtuk a követ, maltert a Hadnagy úrék házához, lát­hatták, mikor jöttek, itt lent balra a vaskerítését. Na, igen, Dózsa, hát róla e­­­gyebet nemigen tudok. Egy biztos. A parasztságot ő sza­badította föl,­­ érdemes lenne megnézni Eresztevénynél a dátumot Gábor Áron sírján, mert az is akkor kellett öntse az ágyúkat, mikor a szabadságról volt szó. Én néztem volt annak idején, de most már egyre kevesebbet tudok megjegyez­ni azóta a sebesülés óta, ami Kézdivá­­sárhelyen ért. Meg lehet nézni, itt a halántékom fölött jól látszik. Azt az egyet tudom, hogy ez 1944. szeptember 3-án volt, egy repülőbomba szilánkjai kaptak el, itt van belőlük egy csomó a testemben most is, hogy alig tudok a bal lábamra állni. A rokkantságomhoz minden irat megvolna, csakhát a leg­fontosabb hiányzik, mert elvitte a há­ború azokat a kórházakat, ahonnan a papírokkal igazolni lehetne a nyugdíjt, így nincs. Mert engem Kézdivásárhe­­lyen egy másik sebesülttel szekérre rak­tak, Tusnádon arra ébredtem, hogy a mellettem levő meghalt, aztán Szom­bathelyen tértem megint magamhoz. Nincs kórházi papír sehol . . . Mikor a kollektív alakult, 8 hektár 24 úr föl­det vittem oda. No, de mindegy, nem búsulok én már semmit. Nehéz idők voltak azok, s Dózsa György is valami ilyenféle rendszerért akarta a szegények szabadságát. Itt vannak ezek a fenyőrönkök, kéne vala­mi kerítést csinálni majd az emlékmű köré, néhány szál fenyődeszkával hoz­zájárul a falu is, mert máshonnan is voltak itt, s mondták, hogy új táblát tetetnek, s ha valaki meg, hát ez a Dó­zsa igazán megérdemelne. Ennyi Bálint András bácsi — nem ceglédi —, dálnoki beszéde. Hozz­áfűz­­nivalóm nincs. A figyelmes olvasó e­­gyetérthet az anakronisztikus címmel — ez az öreg­ember valóban a Dózsa ha­talmas, évszázadokat is átfogó táborá­ból való. S most tessék hátralapo­lni a nyolca­dik oldalra, ott a történész beszél a Történelemről. A 300 esztendős Alma Matert ünne­pelték vasárnap Barátos lakói. A nagy­hírű kollégiumok jubilálása után olyan volt e százados falusi iskola ünnepe, mint egy bensőséges családi találkozó, melyre összegyűlnek az együvé tarto­zók, s méltó tiszteletadással járulnak a közülük legöregebb elé. Barátoson az iskola érdemli ki most a közösség osztatlan tiszteletét, a falusi iskola, mely három és fél évszázada vagy talán még régebb­­indítja a betűvetés útján a tahi felcseperedő gyermekeit, hogy közülük jó néhányan később is megmaradjanak a penna s a tudomá­nyok szolgálatában ■, keservet és kint is aratva, de beteljesüléshez is elérve né­melykor. Az öreget becsülni szokás, eljöttek hat születésnapjára a környék­beli községekből is szép számmal, s el messze földről a tanítványok, az itteni padok valamikori birtokosai. A Gaudeamus igitur hangját csendíti meg a hív ősze­ne­kar, s helyet kap az emlékezés is, melynek Csia Árpád, mai iskolaigazgató, Zágoni Ferenc, nyugdí­jas tanítómester, Mirese Ferenc bácsi, egykori tanítvány, a Halálok közül pe­dig Porzsolt Borbála tanulólány adnak hangot. A háromszázötven év leperge­­téséből hadd maradjon meg egy örök­érvényű gondolat, mely újabb száza­dokra meghatározza a falusi iskola hivatását. Amilyen a rozs, olyan lesz a lomb. Zágoni Dezső bácsi mondotta, követemberhez illő tömörséggel,­­ egy munkában eltöltött élet tapasztalásainak birtokában. Nyilvánvaló, egyszerű igaz­ság, amire csak bólintani lehet, s be­tartani, tisztelni bármi áron. Az iskola történetét elevenítő, mai s jövőbeni feladatait felemlítő ünnepi gyűlés végén felszólalt Stanca Constan­­tinu elvtárs, a megyei pártbizottság tit­­kára. Köszöntötte az öreg iskolát, Bará­tos mai lakóit, beszélt arról a messze­menő gondoskodásról, mellyel a párt viseltetik kultúrintézményeink iránt, bármilyen fokúak legyenek azok, s az ország bármely sarkában működjenek is. A bará­tosi iskola munkaközössége, tanulói, a község minden lakója nevé­ben táviratot küldtek a Román Kommu­nista Párt Központi Bizottságának, sze­mélyesen Nicolae Ceauşescu elvtársnak. A bensőséges ünnepet gazdag műsor zárta. (—« —s) falusi alma mater ünneplése megyei T­ü­K­ö­r • Tanulólány köszönti Borátoson az ünnepi közönséget A ROMÁN KOMMUNISTA PÁRT KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK, NICOLAE CEAUŞESCU ELVTÁRSNAK, AZ RKP FŐTITKÁRÁNAK, BUKAREST. Szeretett Ceauşescu elvtárs ! Tanulók, tanügyi dolgozók, a Kovászna megyei Baratos község lakosai, a baratosi általános iskola 350 éves fennállása megünneplésére rendezett ünnepi gyűlés résztvevői őszinte köszönetüket fejezik ki a párt és az állam vezetőségének és személyesen ennek az oktatás fejlesztése és tökéletesítése, a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építése érdekében tanúsított gon­doskodásáért. Hogy iskolánk évfordulójának megünneplését belefoglalták pártunk Köz­ponti Bizottsága Titkárságának határozatába, újabb bizonyítéka annak, hogy pártunk következetesen alkalmazza a marxista-leninista nemzeti politika el­veit, a különböző nemzetiségű dolgozók testvériségének erősítéséért, az e téren meglévő haladó hagy­ományok értékesítéséért. Iskolánk, akárcsak hazánk minden tanügyi intézménye, állandóan fejlő­dött a felszabadulást , és különösképp a IX. pártkongresszust követő idő­szakban mind anyagi bázisa, mind az oktató-nevelő folyamat tökéletesítése tekintetében. Az utóbbi években a régi mellé új iskola és laboratórium épült, a szertár új tanszerekkel gazdagodott. A tantestület, életbe léptetve az RKP Központi Bizottsága irányelveit és a tanügyi törvényt, erőfeszítéseket tesz az oktatás és a gyakorlati munka közötti kapcsolat erősítéséért, az ifjú nemzedékek hazafias és kommunista neveléséért, a dolgozó népünk megvalósításai iránti szeretet és megbecsülés kialakítása érdekében. Ebből az alkalomból biztosítjuk pártunk Központi B­zottságát és szemé­lyesen Önt, szeretett Nicolae Ceauşescu elvtárs, hogy újabb erőfeszítéseket teszünk az RKP X. kongresszusán hozott nagyszerű határozatok életbe lép­tetéséért, valamint azért, hogy a párt megalapításának ötvenedik évforduló­ját a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének újabb eredményei­vel köszönthessük. Barátos, 1970. szeptember 27. Tanulók, a tantestület és Barátos község­ lakói IIi. évfolyam 146. szám

Next