Megyei Tükör, 1970. október (3. évfolyam, 146-162. szám)
1970-10-18 / 151. szám
C. brâncuși szobra A hegedűnek egészen mindegy volt, hogy ki vesz kezébe. Több mint valószínű, azt sem jegyezte meg, hogy ellenértékeként mennyi pénzt számol le az illető. Ahogy kiért az utcára, örömében már repestek a húrjai, sikítani szeretett volna, ami nem lebecsülendő, ha mesterhegedűről van szó. A meglepetés akkor érte, amikor fekete ládába került, és a kutya sem figyelt rá. Lehangolódott, és türelmetlenül várt. Sokat kellett várnia. Húrjai összeestek, lassan már azt is kezdte felejteni, hogy ő hegedű. Amikor végre kikerült a ládájából, ujjongott.Az sem sértette, hogy a karmestertől ő volt a legtávolabb, és a többi hegedű idegenkedve tekintett rá. Remegett az izgalomtól. A karmesternek hosszú, ritkás haja volt, repdesett, amikor a pálcájával kopogtatott. A hegedű úgy érezte, elérkezett a dicsőség pillanata. Remegett a hangolásnál. Tudta, hogy húrjait, testét meg kell nyitnia valaki lelke előtt. Átadta magát a vonónak, behunyta a szemet, és kezdett. Nem érezte születése fájdalmát. Szólt, zengett, húrjai remegtek, szinte vonaglott a boldogságtól. Amikor megtapsolták, elernyedt, és elégedetten hazament. A család tisztelettel"simogatta végig tekintetével, amint feküdt a zongorán. — Siker koronázza utadat — súgta a zongora. Aztán kopogtak az ajtón, és bejött a karmester. Csodahegedű — mondta, és megpendítette húrjait. A karmester után még sokan jöttek, kihúzták az asztalt és nagyság szerint ültek, mint valami versenyen. A többi hegedű most a díványra került, őt a karmester maga elé tette, és nem fogadta el a tányért. A többiek ettek és ismeretlen dolgokról beszéltek. — Csodahegedű ez — mondogatta a karmester. — Schumann hangja van. Ilyen nincs még egy a zenekarban. Vacsora után mindenki játszott rajta. Kitartóan vizsgálták a belsejét, kopogtatták a fáját. A lelke! A lelke! A lelke! — mormogták. — Nem igaz, hogy Schumann, — jegyezte meg valaki az asztal túlsó felén. Mindjárt felkapták : „Nem igaz, hogy Schumann“. — „Inkább Beethoven“ — mondta valaki. — ,,Beethoven“ — adta tovább a másik. — „Ravel“ — tódította egy valaki. — „Ravel. . . Ravel“ . .. suttogták. — Schumann! — koppantott a karmester. — Líraim ! — köszörülte a torkát! — Uraim ! előttem a világ legszebben szóló hegedűje. Kívülről épp■ olyan, mint a többi hegedű. De lelke van. Szinte az az érzésem, hogy most mindjárt magától játszani kezd... A hegedűből kiléptek a hangok, átszöktek rajtuk, és kiugrottak az ablakon. A karmester vérben forgó szemekkel nézte a furcsa dallamokra hajlongó zenészeket, és az asztalról felkapva a tányérokat, kezdte a fejükhöz vágni. Majd biztos léptekkel a hegedűhöz ment, lefogta a húrjait. — Játssz Schumannt! — parancsolta. Schumannt ? — nyögte a hegedű. A karmester kezébe vette a hegedűt, és játszani kezdett. Az ájult zenészek lassan magukhoz tértek. Félig nyitott pillákkal tekintettek az átszellemült karmesterre.Aztán a kabátjuk alá rejtették hegedűiket, és sorban kiugrattak az ablakon. Csak a karmester és a csodahegedű maradt a szobában. Akkor nekifogtak csókolózni. Mintha érezték volna, hogy itt a vég. Szenvedélyes csókban egyesültek, átfolytak egymásba. Amikor kopogtak az ajtón, és senki nem válaszolt, a rendőrök betörték az ajtót. — Uram ! — kiáltott az őrmester, de itt megakadt. Hamar végigtapogatta a zsebeit és egy darab papírt kotorászott elő a zsebéből. Krákogott, majd így folytatta : — Az éjszaka folyamán tudomásunkra jutott, hogy Ön viszonyban él egy hegedűvel, ami becstelen dolog. Statárium lévén, a rögtönítélő bíróság megalakul és a következő ítéletet hozza : 1. A hegedűt, szellemtelen test lévén, akinek nincs lelke, golyó általi halálra ítéljük. Felkérem, uram, távozzék a hegedűtől! Tűz ! 2. önt megfosztjuk jelenlegi állásától, és vendéglői kintornássá minősítjük. És mindig csak azt a nótát fújhatja, hogy : „Jaj de jó a sárgarépa, használ az a szemnek !“■ Nemde ismeri a nótát. Ha nem, elfütyülhetem. Végeztem! . v — A temetés költségeit ön viseli, uram — szólt vissza az őrmester az ajtóból. NAGY JÓZSEF szonáhi kei szélanku italárnaszi kiadó» MAGYAR LAJOS MACEDÓN SZIGlik a madarak faluja Idefönt, szigorú isten tenyerében, mint kivetett koponyák szemüregén, átjár a szél az ittfelejtett házon ... Acélcsattos szárnyú bagoly jön, reccsen, csikordul minden tolla, húzna a házra, a kémény meleg markába ülne, de tán idegen bolygóra szállt a kémény, az utolsó füsttel útnak indult ... Köröz, köröz a törődött madár, bukna a kapura, alra, de megpihenne ... ! A kaput, az ólat a föld lehúzta, most a mélyben vándorolnak, földmélyi népek portáját keríti az elsüllyedt kerítés. Sikolt a madár. Zuhan egy csupasz lármafája, csendesül csattogó szívverése, rozsdásul fényes acéltolla, bölccsé, szomorúvá öregszik .... Lassan valóban vassá válik, tűnt embereken mereng éve hosszan. Az ég madarait elriasztja. skagljc A bánat nemzetközi nyelvén beszélgettem egy emberrel, ki idegen volt a palota márványkockáin lépegetve, mint egy idehullott sárdarab. Szürke kis ember, a mindenesek osztályából való, apám itt felejtett élő mása, nyelvéről fáradtan hullott a szó , öklét összecsukta, tétován rázta : „összedőlt a város, érted-e ... “ , öt ujját felemelte, ujjai beszéltek „én az egyik fia voltam, én a másik, én a lánya én az asszony ... “ Az árva maradék Egy — a saját élete. Tankis úr megkésve érkezett ezen a napon az üregek padjához, az ecetfák alá, s már messziről látták, hogy földúlt, hogy valami történt vele; kissé tántorogva, széles léptekkel közeledett, sétapálcáját jobbra-balra lendítette. __ Elképesztő ! — mondta, miután leült, s kigombolt inge alá becsúsztatta zsebkendőjét, hogy fölitassa a verítéket. — Eddig azt hittem, az én álmom a legkínzóbb azzal az örökösen visszatérő kisbilivel, amikor is csecsemő módjára, könnyes szemmel végzem a dolgomat , de ma megtudtam, hogy mindent fölül tud licitálni az élet, ez a mohó és ravasz lélekkufár ! Miután kifújta magát, ezt mesélte : Köblös úr, a textilgyár nyugalmazott ipari tervezője egyik napról a másikra pusztulni kezdett, amilyen szép, derék, pirosarcú férfi volt, aki fogadásból hatvan másodpercig egyenletesen tudott dudálni a szájával, épp oly kornyadozó, sótalan emberré vált; egy év alatt huszonöt kilót fogyott, szeme beesett és fénytelen lett, s ha elindult az utcán, fonta össze a lábát a gyengeségtől , már-már azt lehetett hinni, a végét járja. Barátai hümmögve néztek össze a háta mögött, de egyikük se merte kimondani iszonyító gyanakvását: Köblösnek rákja van ! Sorra járta az orvosokat, elvégzett mindenféle próbát , szondázták a gyomorát, tükrözték a veséjét, átvilágították a tüdejét, kiszámolták a vörös vérsejtjeit, megmérték a vérnyomását, de semmi ! Az öreg pedig mindahányszor reszketve, önmagából kifordulva várta az eredményt, minden nap rettegett, hogy végül is közüik a szörnyű kórképletet, amely oly hevesen és megállíthatatlanul pusztítja a testét, ahogy a kályhára lökött jégtömb olvad szét a tüzes platinin. Az utóbbi időben már úgy elgyengült, hogy csak kocsin tudott elmenni az orvosi rendelőkbe, közben persze szaporodtak körülötte a tanácsadók. Sok a gyengén képzett, felületes orvos, mondták, nincs mit várni tőlük ,viszont ha nem sajnálja a pénzt, Bukarestben, vagy akár Vásárhelyen is talál olyan diagnosztát, aki csak ránéz, s rögtön megállapítja, mi a baja. Üljön síát vonalra, esetleg repülőgépre, ne késlekedjék egy percig se. Két-háromezer lej ilyenkor nem számít. És eseteket meséltek — a Köblöséhez hasonló eseteket, de még az övénél súlyosabbakat is,mikor a beteg fél lábbal a sírban volt senki sem tudta, mi pusztítja, s a rokonai már áment mondtak rá, de egy eldugott fészekben, vidéki városban rábukkant valami öregasszonyra, aki galacsinná gyúrt kenyérdarabot adott neki, s ez a jelentéktelennek látszó labda is az utolsó pillanatban talpraállította a haldoklót, akin már az isten se tudott segíteni ... A tervező pedig ijedtében és tanácstalanságában fölkerekedett, ide-oda utazgatott, a sarlatánok lefejték és kinevették a háta mögött, a szakorvosok pedig, mielőtt véleményt alkottak volna, laboratórimi)vizsgálatokat sürgettek, amelyeken az öreg már idehaza is átesett. Meg se mutatta a papírjait, idegges bizalmatlanság fogta el, vonatra ült és hazajött. Már beletörődött a végzetbe, csupán az elszórt pénzt sajnálta. Naphosszat ült és olvasott. Jöjjön, aminek jönnie kell, gondolta lemondóan, s kissé vigasztalta az, hogy semmilyen fájdalmat nem érez; ez már önmagában is följogosította arra a reményre, hogy hosszas gyötrődés nélkül lép majd ki egy szép napon a világból, s ha szerencsés, épp álom közben lepi majd meg a halál, ami nem ritkaság az ilyen titkos betegségeknél. Ismét eltelt egy hónap, kettő, három. Nem lehet mondani, hogy étvágytalan volt, de ennek ellenére továbbra is szemlátomást fogyott. Feleségeink ugyancsak pusztulni kezdett mellette a félelemtől és a gyanakvástól, egy reggel így szólt: — Sándor... én egyetlen dolgot nem értek , amióta éjjelenként is odalop,akodom az ágyadhoz és figyellek ... mindig azt tapasztalom, hogy mosolyogsz ... igen, igen ! mosolyogsz! Az asszony egészen fölélénkül, majd hirtelen elcsüggedve, bánatosan tette hozzá : Bár igaz, hogy utána hánykolódni kezdesz^.. Még a ^carót is leveled magad nyögd'^^/ ! köbh^ur fölemí^redett a székről, majd visszahullott, de arcán diadalmas felfedezés ragyogott : — Azt mondod, mosolygok ? ... És csak utána következik az a gyötrődés... fetrengés ?... A feleség zavart lelt, nem tudta, vajon jól tesz-e vele, ha részletezi a jelenséget . azt tapasztaltam — mondta, hogy mindig pontján c.l négykor áll be a fordulat. Köblös úr ültében is egyre feszültebben figyelt, és az arcán különös játék kezdődött el; egyik pillanatban úgy tűnt, mintha félig nyitott szájával, nevelő szemével valami boldog, távoli emléken merengne, utána aztán, szinte minden átmenet nélkül eltomorodott és ajkát idegesen mozgatta, mintegy megtagadván iménti örömét, amely semmivé foszlik, elenyészik az utána következő kínok fölidézésétől; végüil arra kérte az .asszonyt, hozzon neki egy po-tl.______________ bár vizet, amíg egyedül maradt, oldalt billentene a fejét, ujjait állára fonta, s most már mindkét érzés, az öröm is, a szenvedés is egyszerre áradt a tekintetéből. Az elkövetkező napokban nem olvasott egy sornyit se, csak ült és gondolkozott. S ekkor mindinkább érlelődni kezdett benne a gyanú, hogy az ő betegségének csírája az éjszakai öntudatlanságból szökkent elő, s hogy a Sándor nap után például, amikor itt volt mindkét lánya meg a veje, s hajnalig iddogáltak abból az enyedi borból, egész nap jól érezte magát, holott egy szikrányit se aludt. S ebből a felfedezésből megint tovaszökkent a képzelete és megpróbálta időben elhatárolni a betegség kezdetét. S most már tudatosult benne, hogy egy idő óta mily gyötrő hiányérzettel ébredt reggelenként; bár évekkel azelőtt elhagyta a dohányzást, megint rákapott a cigarettára — de ez sem használt , naponta többször is belopakodott az éléskamrába és megdézsmálta az ételt, vagy befőttet bontott ; aztán folyadékot ivott rá, naponta két-három üveg szódavizet is, s fölfúvódott hassal s egyre erősödő kielégítetlenséggel kóválygott a ház körül, mint akit titokban hozzászoktattak valamilyen méreghez, s utána megvonták tőle azt. Ideges és ingerült lett — minden csekélység miatt kikért magából, üvöltött és szitkozódott, s egy napon, amikor későn szolgálták fel az ebédet, bármily gyalázatos dolog is ez, de berontott a konyhába és sétapálcájával szétverte, feldöntötte a kályhán gőzölgő fazekakat, hogy aztán riadtan, megszégyenülve leroskadjon a fotelbe és sírni kezdjen hangosan zokogni, mint egy megvert gyerek; s hogy mindebből nem lett családi viszály, hogy szemrehányás helyett csak döbbent csend vette körül, egyedül annak tulajdonítható, hogy valóban halálos beteget gyanítottak benne. Több ízben is megpróbált beülni a moziba. S ekkor ismét döbbenten tapasztalt valamit: még a legjobb filmek is kibírhatatlanul ostobának tűntek számára, valami egészen közeli és öntudatlanul átélt gyönyörűségekhez képest, amelyekről nem tudott számot adni magának, de amelyekről esküvel fogadta volna, hogy átélte, látta, a saját szeméveit látta. S tíz-tizenöt perc múlva fölállt, s lábakon taposva, szemérmetlenül hozzásúrlódva az előredudorodó női térdekhez, kifelé törekedett a sorból, de még kiabálni is kezdett, hogy „engedjenek, kérem... ne állják el az utat!... Húzódjanak a félre !" , aminek az lett a következménye, hogy mire átverekedte magát az akadályon, lucskosra pállott az ing rajta, a teremben pisszegni kezdtek és többször is lemarházták, vén hülyének nevezték__ Rá vagy négy napra, hogy az asszony közölte Köblössel a felfedezését, az üregben ravasz gondolat fogant : és mi lenne, ha a gyötrelmes állapot előtt mindig fölébredne ? Már kilenckor ágyba bújt, az éjjeliszekrényre odahelyezte a csörgőórát, s beállította fél négyre. Mély, tiszta és gyönyörűséges álma volt. Részletezni nem akarta senki előtt, de tudta ő amit tudott : oly tájakon járt, amelyeket csak Csontvári képein látott, a keleti tájnak minden bujaságát, minden csodás színét és szépségét átélte, s új erőre kapott szerelmi készsége a leggyöngédebb és a legérzékibb ölelkezésekben talált gátlástalan, örömteli kielégülést ... Aztán megszólalt a csergőóra, majd ismét elhallgatott, és Köblös úr a békés csendben cédrusillatot érzett és a lelke, mint egy újszülötté, megtelt öntudatlan boldogsággal. Csak azt nem értette, hogy miféle gyanús alak lehetett az, aki a csörgőóra vészes berregésének pillanatában félrelibbent az utolsó álomképből, mégpedig jobbra suhant el, ahogy a mozivásznon kanyarodik félre a nagy sebességgel mozgó jármű. S mintha megsejtette volna, hogy egész eddigi kálváriája ehhez az ismeretlen álombéli egyéniséghez fűződik, csapdát vetett neki ... Úgy állította be a vekkert, hogy fél négy után egy perccel kezdjen csevegni, s akkor álmában valami egészen különös, rémítő és érthetetlen dolog történt : egy szürke, vedlett bőrű ördög, amely olyan volt, mintha rétegekben hámlana róla a sár, miközben égetett cserépszínű ajkával romlottan és kárörvendőn ránevetett, farkának botját felkapta, mint egy hatalmas, nedves spongyát, hogy letöröljön vele valamit, és messzezengő hangon kiáltotta : SZERETTED VOLNA MINDEZT ÁLMODNI, UGYE? ! S már meglendítette eleven szivacsát, hogy az álomképeket kitörölje Köblös úr emlékezetéből, hogy megint káoszba, öntudatlan gyötrelembe lökje, de ekkor megszólalt a csengő, a Belzebub pedig valami rémült sértődöttséggel pillantott az álmodóra, majd oldalt ugorva eltűnt. Köblös úr pedig fölébredve jót kacagott, és ettől kezdve fél négykor mindig pontosan megébredt ... Mondanom se kell, hogy hónapok alatt ismét meghízott — zárta le elbeszélését Tankis úr —, és ma épp olyan jókedélyű, egészséges ember, mint azelőtt volt. Fogadásból egy pohár sörért bármikor másfél percen át folyamatosan dudálni tud a szájával ... AZ ÁLOMKÉP BÁLINT TIBOR novellája - --------*------------------------------------ CONSTANŢA BLZEA veszély Megrémít és fájva fáj a lebegő hattyúk némasága. Titkokkal teli hangjuk hullik az ingó, némaéjszakákon, htjLn fényükbe? ringatózik nélküli nyugovásom-Vergődve mindig fel-fesülve az álmot hallom, melyben vérzek. Botlik az angyal, ha egy lelket ~ &JPJá 'Mélyéből megidézek. Úsznak a hattyúk, csendesebben, mint gályarabok néma vágya, amíg a nyílzápor majd rendbe mindannyiukat megtalálja. Farkas Árpád fordítása LOVITI EGON Portré PÁLL LAJOS eelega helyett, 1869. Orbán Balázs emlékére (I. ének) Tél van még s a sófalvi réten a fűzek alusznak. Gyapjas felhőkkel jött havazások varázsa lejárt. Saszik a víz, káka testéről csillog a dér... Lásd, itt maradtál. .. Bánod a csendet ? Lónak dugsz enni, Könyöklőből a pára kicsap, a széna poros S haragjában még fújtat a két hasas kanca. Nem telik többre ? Nem hinnéd el, ennyi, csak ilyen kevés kell — két liter bor — Hogy órákat lophass az olcsó örömhöz. Nem telik többre ... Homlokod ívét is megaszalták a száraz szelek, S ha félelem őrzi az embert,, hát meg sem maradhatsz. PÁLL LAJOS — Vasárnapi reggel (olaj) Kifut kezedből a víz, álomvilágod hegvíziója. Nem neked termett, Nem neked termett az utak varázsa, Bánod a csendet ? Föld talán jut még mindenféléhez, De hol lesz a háromszor akkora tenger S lehet-e osztani a végtelenséget ?— Mit ki nem alkudhatsz halálod nélkül. Mit lelsz meg ebből ? Anyánk ha nem marad örökre terhes, Rendhagyás vára lesz majd a csapda Amibe kényszerít a végtelenség. Máig hallszik, hogy bömböl a gyermek. Van-e világ még ezen kívül ? Van-e világ, Hol nem kell riadni a nyafogásra S ne volna vádló a csecsemőszem Nyesett kőrisfák lépnek a kertek alatt (A cédrus nem mérték e tájon) S mint régi próféták (Úgyis szívedből nő látomásod) Mondd részegségig tépve szakállad : Hogy elfogy a föld a szem bogárból Rettegés vermébe kerget egy zokszó Oszd hát magad, úgy ígérj jót, Senki nem kéri számon a rosszat. Nem telik többre . .. Gyűjtöd a szétgázolt murvát, rövid a nappal. Már itt leng a szürkület is." Csak a perc, csak a perc nyomorítóan hosszú. Korond, 1962—1969 a nyafogásért. Igazság nélkül. Állj hát közéjük. ■I4 -5, 5% Ides