Háromszék, 1991. március (3. évfolyam, 322-343. szám)
1991-03-01 / 322. szám
BODOR PÁL (Részletek a szerző A HISZTÉRIA SZÜKSÉGÁLLAPOTA című, kellemetlennek nevezett könyvéből) Vajon magyar avagy román volt az a zöld pulóveres férfi, akit a kamerák szeme láttára, millió tévénéző szeme láttára oly irgalmatlanul megvertek Marosvásárhely főterén? Nem merem azt mondani, hogy mindegy. Csak azt, hogy lehetett román is, magyar is. Nem tudjuk, ez a mozzanat hányadik és melyik a végtelen eseményláncolatban. A látvány mindenképpen elviselhetetlen. Végül egy „BOLYAI“ feliratú táblával verték fejbe; ebből arra lehetne következtetni, hogy magyar volt. Csakhogy nem vasvillákkal, fejszékkel estek neki, mint a magyarverésre telefonon beriasztott román falusiak (állami buszok, meg katona vezette gépkocsi hozta be őket) —, hanem feltűnően egyforma husángokkal. Ebből viszont — mindjárt kiderül, miért — arra következtethetnék, hogy magyarok voltak. Lilian, kedves vásárhelyi román orvosnő ismerősöm ugyanis elmondta, hogy a katonai kordozmai tessék-lássék elválasztott tér egyik felén a fegyvertelen magyarok gyülekeztek, a másikon, a Megyeházánál, a Kultúrpalota, s a Grand Szálló környékén a hodáki, libánfalvi románok csörömpölődtek össze. Csörömpölődtek, mert Lilian szerint később ott bokáig töröttt üvegben lehetett járni. Kirakat-, pálinkás- és borosüvegek cserepei között. A berúgott román falusiak szétverték a sokemeletes Grand Szállót, kifosztották valutás üzletét, s bezúztak minden kirakatot. Mikó István mérnök úr viszont azt mondja: ismeri ő jól azokat a román falvakat, akik Vásárhelyt földúlták, nem „igazi“ román parasztok voltak , hanem e falvak csőcseléke, lumpenproletárjai. Liliana szerint a kórházban, ahol ügyeletes volt, a román sebesültek némelyike őszintén bevallotta: készpénzt is kapott a bunyóért. A balhéért. Ugyanő meséli azonban, hogy a magyarok térfelén semmi rombolás, vandalizmus nem volt, üveg sehol, sem ép, sem törött. Az ékszerbolt is ott villogott érintetlenül — csak éppen a pihenőpadok vaskos faléceit szerelték le, tépték fel a magyarok, amikor látták: ennek a fele se tréfa, a vasvillások lerohanják őket. Valljuk be: a zöld pulóvere® férfira irgalmatlanul lesújtó husángok oly mértanian egyformák voltak, hogy könnyen lehettek padok ülő- vagy támlalécei is... Van, aki ravaszul megkerüli a kérdést. A vásárhelyi, vasvillákkal, furkósbotorokal lezajlott (egyelőre még: kis) polgárháború haditudósításai közül az a legabszurdabb (ha van is benne rendszer, sőt tán némi igazság is!) , hogy ama három román falu pénzen vett martalóca, zömmel cigányok lettek volna, s Marosvásárhely magyarságát ugyancsak főként cigányok védték meg: a marosszentgyörgyi magyar cigányok. A magyar—román összetűzés alja munkáját ezzel a fintorosnak, anekdotikusnak szánt változattal egyenesen áttestálták a cigányokra. Holott ez akkor is magyar—román vagy román—magyar viszály, ha akármennyi cigány vett is részt benne. (Egyébként saját szemünkkel is láthattuk, mit művelt az állami és pártfegyelem medréből kicsapott sovinizmus cigányellenessége Szászrégenben, ott, úgymond, jobbára magyar cigányok házait gyújtották fel. Szászrégenben ugyanis ma már több a cigány, mint a szász. Persze, a városka nevéből a hivatal már korábban kimaratta a szászt. Reghinul Săsesc volt valamikor románul is a neve, ma már csak Reghin. Azt lehetne mondani: a névváltoztatás végső soron mindössze híven követte a történelmi módosulásokat — ugyan miért is neveznék a várost Szászrégennek, és a szászok jobbára eltűntek belőle? Hát például azért, hogy épp a történelmi múltnak maradjon némi nyoma; tehát annak is, hogy itt valamikor németek éltek, mi több, ezt a települést németek alapították. Ha Kolozsvár neve, a rómaiakra való emlékezésül, Cluj-Napoca lehet... No, dehát a diktatúra is csak ott hivatkozott hol a történelemre, hol a változásokra, ahol szüksége volt rá. Mint tolvaj a ringyóra, ha alibi kell. Hiszen Székelyudvarhelyből is csak Udvarhely lett — románul Odorhei, nem pedig Odorheiu Secuiesc — holott zömmel ma is székelymagyarok lakják. S a vásárhelyi tüntetésen állítólag azt skandálták románul, hogy Székelyudvarhelyből Románudvarhelyt csinálnak... A nyelvi földrajz plasztikai sebészete nem ismer lehetetlent — és etimológiát. Dicsőszentmárton már úgy átkeresztelkedett, hogy valósággal felismerhetetlen: míg a két világháború között békésen viselte románul is emlékhordozó, öreg nyelvi alakját Dicscsínmartin — legutóbb, a látszatokra és hangzásokra is kiterjedő románosítás nagyobb dicsőségére, a Küküllő szláv nevéből igazították elnevezését, és lett Tîrnăveni...). No, elég is ebből a politikai helyszín- és helynévfestésből, térjünk vissza Marosvásárhelyre. Kényelmesebb: máig sem tudjuk, milyen eredetű — talán még a keltákat megelőző korból származó a Maros neve... Ama három román falu kommandószerepéhez az is hozzátartozik, ami a március végi budapesti román—magyar értelmiségi találkozón hangzott el: mindhárom település annak idején a Vasgárda, illetve a Nemzeti Parasztpárt jobbszárnyának fő toborzó területe volt, majd innen válogatta évtizedeken át kádereit a Securitate és a Maros megyei, illetve marosvásárhelyi párt- és állami vezetés... Ám hozzátartozik az is, amit a hodáki román lelkész mondott a televízióban: híveit azzal csődítették be Vásárhelyre, hogy a magyarok ölik a románokat (márpedig a hodákiak gyermekei Vásárhelyre járnak iskolába!) A tényeket, s a hátteret, az előzményeket felületesen avagy nem ismerő embert meghökkenti, hogy a diktatúra („nemzetiségközi“ összefogás következtében is történt) összeomlása után, miért robbanhattak ki e súlyos nemzetiségi ellentétek? Ez nem mindenki számára meglepetés. Ki kezdte, és hogy hívták ? Ki lincselt meg kicsodát , és ki kezdte? Ezen vitatkozunk Közép- meg Kelet-, meg Dél- Európában, meg szerte a világon évek és évszázadok óta. Mi volt előbb, melyik erőszak? És ki volt előbb? HÁROMSZÉK mindazt, ami az erdélyi magyar iskolák 1920 utáni sorvadó sorsáról szólt, mert soha életében egy szót sem hallott arról, hogy a két világháború között bárminemű hátrányos megkülönböztetés érte volna a romániai magyarokat. Illetve, amit erről nagyon fiatalon hallott, azt a kommunista diktatúra kezdeti korszaka burzsujszidalmazó propagandájának tulajdonította. Ceauşescuék korában már nem volt ildomos még csak bírálni sem a két világháború közötti Románia nemzetiségi politikáját. Nem tolhatom föl magam tárgyilagos döntőbírónak a „vitatkozó“ vagy összecsapó felek fölé; az egyik félhez tartozom, bűneimmel és örömeimmel egyetemben. Csak hát én nem csupán az egyik fél gondolatmenetét ismerem. Tehetetlenül vergődöm a tragédiában: mindkét fél csak ostoba vagy fanatizált mumust lát a másikban? A konfliktus néhány lényegi kérdésében a két anyaország többségi lakossága — a magyarországi magyarság és a romániai románság — jobbára egyformán tájékozatlan. Az egyedüli, kényszerűen beavatott csoport: a romániai magyarság — mert mindkét nyelvet és mindkét érvrendszert ismeri. S a legtragikusabb helyzetben ő van. Mi a helyzet a magyarországi közvélemény zömében? Most visszaüt (bár érthető volt!), hogy a magyarországi közvélemény a Ceauşescu-diktaturában, nyomorgerjesztő jellege mellett, elsősorban és csakis a fasisztoid kisebbségellenes zsarnokságot látta, gépies logikával sokan azt képzelték hát, hogy Ceauşescuék robbanásos hatalomvesztése is elsősorban e kisebbséggyűlölő despotizmus ellenfeleinek volt köszönhető —, s hogy ezzel a sovinizmus nemcsak csatát, hanem háborút is vesztett. Holott a románság némely rétege számára a rendszer kisebbségellenessége észre sem vett, kő-, tömbös, lényegtelen, járulékos avagy éppenséggel rokonszenves volt — a józanabbak pedig úgy tekintették, mint nem teljesen sikertelen tömegbázis-teremtő diverziót. Ám már ebben a föltételezésben is benne rejlik, hogy a Ceauşescu-rendszer kisebbséggyötrése némiképpen udvarlás, hízelgés volt a (nélküle is) nacionalista beállítottságú románok felé. Akik tehát léteztek, voltak, vannak, s nem is olyan kis számban — ha már érdemes volt udvarolni nekik. Ebben a kérdésben a különféle árnyalatú román nacionalista körök (amelyek egy része szentül meg van győződve róla, hogy nem is nacionalista) így fogalmaznak: 3 Uralkodó eszmék, téveszmék, lények, tévedések Mindenekelőtt: nem meglepetés annak, aki tudta, milyenek voltak az uralkodó eszmék Romániában már Ceauşescu előtt — jóval Ceauşescu előtt is! — és mennyit rontott tovább az ismeretek, érzelmek és eszmék mérlegén a diktatúra. Az igen képzett, nagy tehetségű román értelmiségiek közül is többen mélyen meg vannak győződve róla, hogy a mostani román—magyar konfliktusban a kezdeményezők és a felelősek, a bűnösök a magyarok. 1990 márciusának utolsó napjaiban olvashattuk a Romániai Magyar Szóban Szász János elegánsan lovagias, éles és keserű válaszát a költő, Romulus Vulpescu megdöbbentő jegyzetére. „Aki kardot fog... vihart arat“ — írta Vulpescu, abbeli meggyőződésében, hogy a romániai magyarok nem hajlandók tiszteletben tartani az ország törvényeit, márpedig akkor önmagukat zárják ki a törvényességből és az országból. Magam is szóvá tettem a Magyar Nemzetben nemrégiben, hogy Ştefan Augustin Doinaş, nemzedéke egyik legkiválóbb költője (a magyar közönség Szilágyi Domokos fordításában ismerte meg, mint ahogy A költő életei című kötetből Doinaş Szilágyiról írott megemlékezését is olvashattuk) nem ért egyet az erdélyi magyar iskolák különválási törekvéseivel, és latolgatta: ne vállalja-e el a Vatra Românească neki felajánlott országos elnöki tisztét! Doinaş, a Goethe-díjas Kaust-fordító... Vigyázat tehát: egyetlen pillanatig se felejtsük el, hogy a „másik oldalon“ is teljes igazságképzet működik, olyan szerves ismerethalmaz, amelynek részei összefüggenek, egymást igazolják és feltételezik! Ana Biandiana, akinek joggal van lelkes olvasótábora Magyarországon, és akinek kezébe 1982-ben Sinaián nyugodtan adhattam Száraz György Láncrányainak írott, román fordításban szamizdatként terjesztett válaszát, döbbent értetlenséggel olvasta Az „egyenlő elnyomatás“ tétele t. „A diktatúra semmivel sem volt könyörtelenebb a kisebbségiekkel, mint a többséggel szemben. Többségiek és kisebbségiek egyenlőek voltak az elnyomatásban. A kisebbségiek legfennebb azokat a kiváltságaikat vesztették el, amelyeket a Grozakormány idején kaptak, illetve amelyeket a megszálló (szovjet) erők és a romániai kiszolgálóik fő cinkosaiként, a sztálinizmus és dogmatizmus szállásainál úiként, fenntartóiként és haszonélvezőiként szereztek. A Ceauşescu-diktatúra ugyan népelnyomó volt, de arról szó sincs, hogy a kisebbségi politikája, akárcsak szellemi, kulturális értelemben is, genocidumjellegű lett volna. A román kultúrát épp oly súlyos csapások érték, épp oly kemény korlátozások sorvasztották, mint a kisebbségi kultúrát. A településrendezésnek legfennebb járulékos nemzetiségi hatásai voltak, illetve lettek volna. A magyarok a diktatúra alatt elszenvedett ,külön sérelmeik» alaptalan hangoztatásával, illetve eltúlzásával általában a románokat akarják lejáratni, másrészt, kárpótlásul, ismét kiváltságokat akarnak kizsarolni. Valójában a magyarok idegen test kívánnak maradni Romániában, még mindig nem hajlandók román alattvalókként és román állampolgárokként viselkedni, tudomásul venni, hogy az állam nyelve a román nyelv és ez rájuk nézve is kötelező, tudomásul venni, hogy Románia városai, román városok, akkor is, ha ott más nemzetiségűek is élnek, és akkor is, ha a hajdani magyar uralom következtében a magyarok egy időben túlsúlyra tettek szert.“ Ebben az érvelésben gazdagon keverednek tagadhatatlan, ám átértelmezett igazságok — cáfolatot alig érdemlő, eléggé meggyökeresedett tévhitekkel és hazugságokkal. Az ugyanis nem kétséges, hogy a Ceauşescu-diktatúra a románoknak is rossz volt. Azon sincs mit vitatkozni, hogy a diktátor általában is értelmiség- és kultúrellenes volt, s a román kultúra is senyvedett. Tudjuk, hogy a településrendezés, túl (avagy pontosabban: innen) a nemzetiségi vonatkozásain, miként sújtotta (volna) az egész népet. Azt azonban nem csupán a szenvedő alanyok tudják, hanem mindenki fölmérhette, aki csak egy kicsit is tárgyilagosan tanulmányozta a kérdést: miként gyötörte hatványozottan, miként diszkriminálta és őrölte fel a Ceauşescurendszer a magyarokat és más nemzetiségeket, egyrészt a minden részintézkedését megszabó és betöltő államsoviniszta jellegével, másrészt a külön e célra kidolgozott koncepció és eszköztár egész, monumentális folyamatával. Mindezt azonban sajnos, vagy inkább: tragikus módon! — még mindig nem tudta meg, nem mérte fel a román közvélemény, mert nem is történt a világon semmi Romániában, románul, a nagy médiák közvetítésével, hogy a román nemzet a magyar nemzetiség valóságos eddigi sorsáról tudomást szerezzen. És itt álljunk meg egy pillanatra. (Folytatjuk)