Háromszék, 1993. szeptember (5. évfolyam, 952-973. szám)

1993-09-01 / 952. szám

Magyarnak maradni kisebbségben is A soproni születésű Ankert Géza eredeti képzettsége építészmérnök, Bu­dapesten végezte az egyetermet, 1956-ban tevékeny résztvevője a forradalom­nak, a budapesti forradalmi bizottság küldöttjeként ez időben Bécsben felke­resi az indiai nagykövetet, majd visszatérve, a második orosz katonai táma­dás után novemberben elhagyta az országot. Svájcba került, ahol tovább folytatta tanulmányait. Doktori értekezését szociológiai témából készíti. A ka­nadai Montrealban és az Egyesült Államokban Bostonban, illetve az ottani Cambridge-ben tanít, a szociológia professzora. Korán érdeklődik a kisebbségi kérdések iránt, amelyeknek megismeréséhez különösen jó terep számára az angol—francia Kanada és a négynyelvű Svájc. Jelenleg Genfben az Egyesült Nemzetek Szervezetének tanácsadója, és félévenként szociológiát oktat az USA- beli Cambridge egyetemén. — Magyarként és ugyanakkor­­az ENSZ szakértőjeként miként látja a Kárpát-medencében immár hét ország­ban — Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Kis-Jugoszlávia, Horvátor­szág, Szlovénia — kisebbségi helyze­t­ben élő mintegy négymillió magyar je­lenét és jövőjét? — A Magyarországot körülvevő úgy­nevezett utódállamokban élő magyar­ság számára a legfontosabb, hogy ő e tét anyanyelvén élhesse meg a munká­ban és a közéletben is. Anélkül termé­szetesen, hogy életpályájuk m­egcson­­kulna, előmenetelük csorbát szenved­ne, de ugyanakkor mindez a leszárma­­zotttaiknak is biztosítva legyen az óvo­dától az egye­­mig. Napjainkban a Föl­dön található 175 ország közül 88 — vagyis a fele — nemi egynyelvű ál­am, sőt az utóbbiak jelentős részében a ki­sebbségek aránya meghaladja a 25 százalékot. A magyar kisebbség gond­jai nem azért vetődtek fel, mert a tér­ség politikai kultúrájában elmaradott, hanem azért, mert egy korábban itt terpeszkedő birodalom szétesett. Ez most lehetőséget nyújtott — mint 1913- ban is — a különböző nemzeti önálló­­sági törekvései­ megvalósítására. Ép­pen ezért például Szlovákia szuverén állammá válása nem­ egy szétszakadási folyamat következménye, hanem egy egészséges tisztázódás végkifejlete. Az utóbbi évek új államalakit­ásai már világosan jelzik: a jövő Európája a régiók Európája lesz, nem pedig a kü­lönböző nagyságú országoké. NÉPESSÉGI ARÁNYOK — Magyarországtól délre viszont az új államok kialakulása fegyveres konf­liktusokkal ment, illetve megy végbe... — A volt Jugoszlávia esetéből egy­­értelműen kiderül, hogy hasonlóan e­­rőszakkal összefogott birodalom volt, mint a hajdani Szovjetunió, csak an­nál jóval kisebb léptékben. Soknyelvű, eltérő gazdasági fejlettségű, kultúrájú állatm­ amely lényegében tehetetlen, öntörvényű, kénytelen-kellesen to­­vábbvivője, sőt újabb gyűjtőmedencé­je volt az 1918-ban a népek önrendel­kezési joga elvének alapján feloszla­tott Habsburg Monarchia problémái­­nak. Ezt a történelmi hátteret kell mindenekelőtt figyelembe venni a Kár­­pá-medencében élő kisebbségi ma­gyarság sorsának további alakulásánál. Abból kell kiindu­lunk, hogy a kör­­nyező országokban a magyarság ará­nya sehol sem éri el a lakosság 25 szá­zalékát, de Ausztria, Szlovénia és Hor­vátország kivételével sehol sem esik lényegében tíz százalék alá, így az asszimiláció sehol sem fenyegeti iga­zán, ugyanakkor nagyobb súlyú jog­követelést látszólag igen nehéz számuk­ra elérni. A tíz százalék körüi­­ ará­nyuk azonban már van olyan jelentős, hogy azt egyetlen többségi, „államal­­kotó“ nép sem hagyhatja figyelmen kívül. Még akkor sem, ha a kisebbségi jogokat általában bizonyos arányhoz kötik, amelyek azonban nem abszolú­­tak. Hiszen természetes, hogy 50 más ajkú po­gár nem részesülhet ugyan­annyi jogban, mint például 500 ezer. A nemzetközi gyakorlat a kisebbségi jogok megadásánál nagy súlyt helyez az adott népcsoport lakóterületi kon­cen­rációjára.­­Az erdélyi, a felvidéki, a vajdasá­gi és kárpátaljai magyarság viszont számos városban abszolút többségként él. . . Magyarországnak nincsenek terü­­leti követelései, viszont a kisebbségi magyarságnak vannak a nyelvhaszná­lattal kapcsolatos igényei. Ez azt je­lenti, hogy ezredéves szülőföldjén sze­retne megmaradni magyarnak, hiszen nem önszántából került oda, hanem szerencsétlen nagyhatalmi döntésekkel a határok egyszerűen keresztülléptek rajtuk. A nyelvterületi igény nemcsak a magyarság, hanem a világon bárhol élő nemzeti kisebbség esetében a kö­vetkezőket jelenti: azon a területen, a­­hol többségben élnek, egyfajta bázist alkothassanak a szórványban é­lk szá­mára. Ugyanis a kisebbségi jog igazi megméretése az, hogy ott, ahol az a­­dott kisebbség többségben van, milyen jogai vannak, és azokat miként tudja használni. Erdélyben a magyarság nyelvterületi góca egyértelműen a Szék­jhelyfe­tt, ahol Csíkszereda és Sepsi­­szi­ztgyörgy városok tengelyében tud­ja kiépíteni identitása központjai, még akkor is, ha a kétmillió romániai ma­gyarnak alig harmada él e vidéken. Itt kell létrehoznia legfontosabb ma­­gyarság intézményeit, többek között fő­iskoláit. Ennek a központi szerepnek a csírái már látszanak, a Keleti-Kárpáto­kon túlról, a moldvai Csángóföldről — iskolák híján — számos magyar gyer­­mek a Székelyföldön tanul anyanyel­vén. Államszerződési FELTÉTELEKKEL — Miként valósulhatnak meg az e­­lőbbiek a többi magyar kisebbségi vi­déken? — Szlovákiában a felvidéki magyar­ságnak a Dunaszerdahely—Rév-Ko­­­márom tengelyen célszerű megvalósíta­nia nyelvterületét. Kárpátalján a ma­gyarság számára nem Ungvár, hanem a magyar többségű Beregszász a ter­­mészetes központ, a Vajdaságban pedig Észak-Bácskában a Szabadka—Magyar­­kanizsa—Zenta háromszög, ahol szin­tén abszolút többségben élnek. A ki­sebbségi magyarság érdekképvise­lti szervezeteinek, pártjainak — vélemé­nyem szerint — napjainkban az a leg­fon­osabb feladata, hogy kiigazítsa a volt kommunista államhatalmak úgy­nevezett „nemzetiségi politikájának" súlyos negatívumait. Nevezetesen — s erre számos nyugati ország kisebbségi politikája a pozitív példa — az alap­­vető fontosságú magyarságintézr­ények, a saj­ó, a könyvkiadás, a rádió- és té­véadások, a főiskolák, egyebek a ma­gyar többségű lakóterület központjá­­ban működjenek. Ugyanis eddig a ma­­gyarságintézményeket a hatóságok tudatosan a magyarlakta területek pe­remére telepítették, így például nem Rév-Komáromba, hanem Nyitrára tet­ték a magyar főiskolai kart, nem­ Be­regszászra, hanem Ungvárra, nem Sza­badkára, hanem Újvidékre, sőt nem Marosvásárhelyre, hanem Bukarestbe. — Ezek a törekvések azonban felté­telezik az illető államok nagyobb megf­ejtését kisebbségi kérdésekben. — Tudomásul kellene végre venniük, hogy a környező országok — Ausztria, Szlovénia és Horvátország kivételével — soknemzetiségű államok, ezért szá­mukra is az ideális modellnek a szö­vetségi államberendezkedés kínálkoz­na, így például Románia kétnyelvű ál­­lammá válhatna, egyes helyeken ma­gyar—román, másutt román—magyar megyékkel. Hasonló megoldás lenne lehe­téges a Felvidéken is, ahol az or­szág déli területein a legfontosabb közigazgatási formát a járások jelentik a magyarság számára. Itt az egyik leg­fontosabb tennivaló a szlovák nacio­­nalizmus megfékezése lenne.­­ Véleménye szerint melyek a ki­sebbségi magyarság legfontosabb a jö­vőjét eldöntő tennivalói? — Mindennél fontosabb a már egyes helyeken jól működő helyi önkormány­­zatok önállóságának növelése, amelyek — ahol lehet — vonják be a többségie­ket is. Így például a szlovák többségű Kassa város már most támogatja a ma­gyar kisebbség egyes törekvéseit. A­­zokon a vidékeken, ahol a magyarság többségben él, ott tovább kell szorgal­mazniuk önkormányzati lehetőségeik bőví­tsét. Ezért, valamint nyelvhasz­nálati jogaikért akár a polgári enge­detlenség módszereivel is küzdeniük kellene. Mindennek fontos külső té­nyezője, hogy Magyarországnak addig nem szabad a szomszédos államokkal államszerződéseket kötnie, amíg a ki­sebbségi mag­rarság jogainak az adott államokban nem teremtődnek meg a garanciális alapjai. Másrészt arra is le­hetőséget kell kapnia Magyarországnak, hogy adott esetekben az ilető orszá­goknál, de nemzetközi fórumokon is az eddigieknél aktívabban szóvá tehesse a kisebbségi magyarság sérelmeit. A kétoldalú tárgyalásokba be ki°ll vonni a kisebbségi magyarság legitim szer­vezeteinek, pártjainak képviselőit is. KIT MI ILLET? — Sarkalatos kérdés az egyes orszá­­gok felvétele az Európa Tanácsba... — Románia és Szlovákia be­lpése az Európa Tanácsba csak akkor volna cél­szerű, ha előzetesen aláírnák az euró­pai kisebbségi chartát. Ennek 20. cik­kelyének 19. pontja kimondja, hogy olyan ország is aláírhatja, amely még nem tagja az ET-nek. Ezzel kapcsolat­ban több félreértés kering a köztudat­­ban, az egyik legsúlyosabb az úgyne­vezett európai normák értelmezése. E­­gyes környező országok azt hangoztat­­ják, hogy ezt már elérték, sőt túlhalad­ták. Ez nem így van: a normák tulaj­donképpen csak küszöböt jelentenek, a legminimálisabb szintet, amelyre é­­pítkezni lehet. Vajon hogyan érték el az európai kisebbségi normákat ami­­kor mindegyik országban a minimá­­s­­ra sorvasztották a magyarság oktatási lehetőségeit? Svájcban például a 240 ezer főnyi francia ajkú kisebbségnek már önálló egyeteme van. Ezek szerint a kétmilliós erdélyi magyarságot nyolc, a több mint hatszázezres felvidéki ma­gyarságot majd három, a több mint négyszázezres vajdasági magyarságot majd kettő, a r­egyedmilliós kárpátaljai magyarságot egy önálló magyar tan­nyelvű egyetem illetné meg. Sajnos, ettől még távol vagyunk, az országok többségében a kisebbségi magyarság­nak ma még a napi alapvető anyagi szükségleteiért, netán a puszta életé­ért kell küzdenie. BOTLIK JÓZSEF CSANGOSORSOK „Árva vótam“ (A krizsei Szálkámé Vastag Erzse sanyarú élete) Árva vótam — mondotta Erzse né­ni, vagy ahogy maguk között emlege­tik: Néne Erzse. Beszélgetésünk szín­tere: Kovásznán, az én otthonom, 1986-ban. A vonatról szedtem le őket, Sepsiszentgyörgyről Kézdivásárhely fe­lé utaztakban, késő este. Csángó hol­mikat hoztak — ingeket, serveteket (esküvői kendők), katrincákat — el­adni, s a kézdivásárhelyi váróterem­ben szándékoztak tölteni az éjszakát. Nem volt nehéz megismerni őket jel­legzetes viseletükről, sötétszürke „szoknyájukról“ (szokmány, azaz„ vastag, bélelt posztókabát), a testüket körüljáró, szép, füg­gőlegesen sávozott barna katrincaik­­ról (derékra csavart lepelszoknya). Sanyarú éjszaka várt volna rájuk, hiszen nemcsak a vonatokat, a váró­termeket sem fűtötték Romániában már abban az időben — akárcsak ma. S miután össze­ismerkedtünk, kipuhatolhatták a szándékomat, hogy segíteni szeretnék rajtuk, érdekel a sorsuk, s hogy sokszor jártam már falujukban, sokakat ismerek onnan,­­ hogy a „népemet" (feleségemet) is érdekli a sorsuk, életük, szívesen fog­ja látni őket, meghívtam hát, töltsék nálunk az éjszakát... Lefekvés előtt legalább még egy kicsit ,,tanácso­lunk“ (tanácskozunk, beszélgetünk). Erzse néni hétéves volt, amikor 1937-ben elmaradt az édesanyjától, elmaradt az édesapjától. Egy eszten­dőben haltak meg mind a ketten. Attól kezdve a testvérei mellett há­nyódott. Nem volt katrincájuk, nem volt bocskoruk, az egyik vetette le, a másik vette, kötötte fel, úgy ne­vetették egymást. Napszámba jár­tak, karácsonyestéken énekeltek az ablakok alatt, aki tudott, volt mód­ja, felkészült az énekesek fogadásá­ra, kalácsot adott ki nekik. Néhány napra megvolt ebből az ennivaló­juk ... Úgy, felváltva jártak iskolába is, különösen télen, mikor melyikük­nek jutott bocskor! Erzse néni öt év alatt végzett el három ,,kiászát“ (osztályt) faluja, Klézse iskolájában, aztán abbahagyta. Keveset tudott ro­mánul, alig értette az învățător (ta­nító) beszédét. A nagyobb legény­testvérei elmentek, kiházasodtak, Bo­ri nénje „eladódott“, s ő elmaradt az öccsével. „Az­tán meg is halt ta­valy, úgy hítták: Están János." Egyszer azt mondja az öccsének: „János, te elmész katonának, mi lesz akkor velem, kivel maradok? A tá­tival — nagyapánkkal —, az öreg tá­tival", válaszolt az öccse. A nagyapa elbetegesedett, gondozni kellett, majd eltemették őt is .... Aztán férjhez ment. Szálka Mihálynak meghalt a fele­sége, két gyermeke maradt, egy há­rom- s egy ötéves, ő kérette az é­­desapjával Vastag Erzsét, menjen hozzá. Erzse testvérei azt tanácsol­ták: ne menjen; „azt mondják, ha­mis ember,­­ holnap, holnapután megver!" Mihály azt mondta: ha nem megy, ellopja! Aztán 57-ben hozzáment. A jó Isten adott még öt gyermeket nekik. Marhát tartottak, mentek dolgozni, szántottak, vet­t­­tek, amíg 62-ben jött a kollektív (téesz), be kellett állni, Mihály el­ment a vasúton dolgozni, elrészegese­­dett ... Aztán: „Meghatt 54 esztendősön, s engem itthagyott hét gyermekvel.” Az italtól halt meg, megfagyott va­lahol, utána kellett menni, haza kel­lett hozni, s úgy temették el ... „Ahogy dolgoztok, úgy éltek" — mondta Erzse néni a gyermekeinek. Szétszóródott a család. Konstancára, Ditróba, Bákóba kerültek a gyermekek. Ki megházasodott, ki eladódott, s egy még tanult 86-ban, városon, de segí­teni alig tudta őket. Kapott a kol­lektívtől „egy morzsa helyecskét", pár bokor szőlőt, s pár ár háztájit, úgy érezte, bár arra fusson az erejé­ből. De ha nem ment dolgozni a gazdaságba, vették el. A munkana­pokat alig fizették meg, az a helyecs­­ke volt a fizetés. „Az őszön vót har­mincnyolc napom, s nekem adtak 400 frankot (lejt). Nem bírok segíte­ni a gyermekeknek. Met miből? Ke­veset adnak, kicsit adnak ! Azt mond­ja: adjak! Mit adjak én annak az iskolásnak? Mikor ment vissza, ak­kor adták a kollektívtől azt a 400 frankot. Abból adtunk a páternek (az egyháznak) es, s el is vitt a gyermek es egy kicsit. Most a teg­napelőtt jött a levél, mámi, valamit csináljon, ha csak szíve van! Küld­jön! Hát küldök, na, osztán kijöttem ide, hogy innen küldjék!“ összeszedett a faluban néhány ré­gi holmit, azokkal jött ki. S meséli nekem az életét. Nézem az arcát. Zaklatott. Nyugtalan. Vádolják a gyermekei. Miért nem dolgozik töb­bet? Nincs hol, sokan vannak, nagy a falu, s kevés a munkalehetőség. S alig fizetnek ... „Oda kel­lenjek, el kell menjek, hol adnak egy kicsi lisztet, met nem termett. S hol adnak egy kicsi cuk­rot, hogy éledjünk. S máskor, mikor nincs se liszt, se kenyér, úgy el kell egyél! Még kétszer­es. Vettem egy kicsi krumplit, vót egy kicsi borom, nem tudom, el kell adjam. Adnak még nekem 326 frankot az uram u­­tán. Avval fát vegyek? Avval kive­gyem a rácét (élelmiszeradagot, a havi fél kiló lisztet, fél kiló cukrot, fél liter olajat). Tartanék tyúkokat. Hát mit adjak ennek?! Van egy kicsi kertem, leették a tavasszal és a szomszéd tyúkjai az egészet. Mon­dom: keresztanya, mi lesz! Aszongya: tegyek kertet! Hát hogy tegyek, mi­ből? S kinek mondjam? Csak tűrök, s hallgatok!“ „A b­ánkák és hazagyűrtek most karácsonyra. Ott ami vót, egy kicsi fuszulyka, egy kicsi pityóka­, ettük meg. Még két málét (puliszkát, ku­koricalisztből főtt étel) főztem. S im­­ma most gondolkozom, mi lesz, hogy lesz! Az Isten megsegít! Abba bízom. Ha csak egészség van, egy kutyak (öklömnyi) kenyérrel és elélek, ha é­­lek. S ha meghalok, eltemetnek a fődbe GAZDA JÓZSEF 1993. SZEPTEMBER 1. HÁROMSZEK 4

Next