Háromszék, 1993. szeptember (5. évfolyam, 952-973. szám)
1993-09-01 / 952. szám
Magyarnak maradni kisebbségben is A soproni születésű Ankert Géza eredeti képzettsége építészmérnök, Budapesten végezte az egyetermet, 1956-ban tevékeny résztvevője a forradalomnak, a budapesti forradalmi bizottság küldöttjeként ez időben Bécsben felkeresi az indiai nagykövetet, majd visszatérve, a második orosz katonai támadás után novemberben elhagyta az országot. Svájcba került, ahol tovább folytatta tanulmányait. Doktori értekezését szociológiai témából készíti. A kanadai Montrealban és az Egyesült Államokban Bostonban, illetve az ottani Cambridge-ben tanít, a szociológia professzora. Korán érdeklődik a kisebbségi kérdések iránt, amelyeknek megismeréséhez különösen jó terep számára az angol—francia Kanada és a négynyelvű Svájc. Jelenleg Genfben az Egyesült Nemzetek Szervezetének tanácsadója, és félévenként szociológiát oktat az USA- beli Cambridge egyetemén. — Magyarként és ugyanakkoraz ENSZ szakértőjeként miként látja a Kárpát-medencében immár hét országban — Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Kis-Jugoszlávia, Horvátország, Szlovénia — kisebbségi helyzetben élő mintegy négymillió magyar jelenét és jövőjét? — A Magyarországot körülvevő úgynevezett utódállamokban élő magyarság számára a legfontosabb, hogy ő e tét anyanyelvén élhesse meg a munkában és a közéletben is. Anélkül természetesen, hogy életpályájuk megcsonkulna, előmenetelük csorbát szenvedne, de ugyanakkor mindez a leszármazotttaiknak is biztosítva legyen az óvodától az egyemig. Napjainkban a Földön található 175 ország közül 88 — vagyis a fele — nemi egynyelvű álam, sőt az utóbbiak jelentős részében a kisebbségek aránya meghaladja a 25 százalékot. A magyar kisebbség gondjai nem azért vetődtek fel, mert a térség politikai kultúrájában elmaradott, hanem azért, mert egy korábban itt terpeszkedő birodalom szétesett. Ez most lehetőséget nyújtott — mint 1913- ban is — a különböző nemzeti önállósági törekvései megvalósítására. Éppen ezért például Szlovákia szuverén állammá válása nem egy szétszakadási folyamat következménye, hanem egy egészséges tisztázódás végkifejlete. Az utóbbi évek új államalakitásai már világosan jelzik: a jövő Európája a régiók Európája lesz, nem pedig a különböző nagyságú országoké. NÉPESSÉGI ARÁNYOK — Magyarországtól délre viszont az új államok kialakulása fegyveres konfliktusokkal ment, illetve megy végbe... — A volt Jugoszlávia esetéből egyértelműen kiderül, hogy hasonlóan erőszakkal összefogott birodalom volt, mint a hajdani Szovjetunió, csak annál jóval kisebb léptékben. Soknyelvű, eltérő gazdasági fejlettségű, kultúrájú állatm amely lényegében tehetetlen, öntörvényű, kénytelen-kellesen továbbvivője, sőt újabb gyűjtőmedencéje volt az 1918-ban a népek önrendelkezési joga elvének alapján feloszlatott Habsburg Monarchia problémáinak. Ezt a történelmi hátteret kell mindenekelőtt figyelembe venni a Kárpá-medencében élő kisebbségi magyarság sorsának további alakulásánál. Abból kell kiindulunk, hogy a környező országokban a magyarság aránya sehol sem éri el a lakosság 25 százalékát, de Ausztria, Szlovénia és Horvátország kivételével sehol sem esik lényegében tíz százalék alá, így az asszimiláció sehol sem fenyegeti igazán, ugyanakkor nagyobb súlyú jogkövetelést látszólag igen nehéz számukra elérni. A tíz százalék körüi arányuk azonban már van olyan jelentős, hogy azt egyetlen többségi, „államalkotó“ nép sem hagyhatja figyelmen kívül. Még akkor sem, ha a kisebbségi jogokat általában bizonyos arányhoz kötik, amelyek azonban nem abszolútak. Hiszen természetes, hogy 50 más ajkú pogár nem részesülhet ugyanannyi jogban, mint például 500 ezer. A nemzetközi gyakorlat a kisebbségi jogok megadásánál nagy súlyt helyez az adott népcsoport lakóterületi koncenrációjára.Az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági és kárpátaljai magyarság viszont számos városban abszolút többségként él. . . Magyarországnak nincsenek területi követelései, viszont a kisebbségi magyarságnak vannak a nyelvhasználattal kapcsolatos igényei. Ez azt jelenti, hogy ezredéves szülőföldjén szeretne megmaradni magyarnak, hiszen nem önszántából került oda, hanem szerencsétlen nagyhatalmi döntésekkel a határok egyszerűen keresztülléptek rajtuk. A nyelvterületi igény nemcsak a magyarság, hanem a világon bárhol élő nemzeti kisebbség esetében a következőket jelenti: azon a területen, ahol többségben élnek, egyfajta bázist alkothassanak a szórványban élk számára. Ugyanis a kisebbségi jog igazi megméretése az, hogy ott, ahol az adott kisebbség többségben van, milyen jogai vannak, és azokat miként tudja használni. Erdélyben a magyarság nyelvterületi góca egyértelműen a Székjhelyfett, ahol Csíkszereda és Sepsisziztgyörgy városok tengelyében tudja kiépíteni identitása központjai, még akkor is, ha a kétmillió romániai magyarnak alig harmada él e vidéken. Itt kell létrehoznia legfontosabb magyarság intézményeit, többek között főiskoláit. Ennek a központi szerepnek a csírái már látszanak, a Keleti-Kárpátokon túlról, a moldvai Csángóföldről — iskolák híján — számos magyar gyermek a Székelyföldön tanul anyanyelvén. Államszerződési FELTÉTELEKKEL — Miként valósulhatnak meg az előbbiek a többi magyar kisebbségi vidéken? — Szlovákiában a felvidéki magyarságnak a Dunaszerdahely—Rév-Komárom tengelyen célszerű megvalósítania nyelvterületét. Kárpátalján a magyarság számára nem Ungvár, hanem a magyar többségű Beregszász a természetes központ, a Vajdaságban pedig Észak-Bácskában a Szabadka—Magyarkanizsa—Zenta háromszög, ahol szintén abszolút többségben élnek. A kisebbségi magyarság érdekképviselti szervezeteinek, pártjainak — véleményem szerint — napjainkban az a legfonosabb feladata, hogy kiigazítsa a volt kommunista államhatalmak úgynevezett „nemzetiségi politikájának" súlyos negatívumait. Nevezetesen — s erre számos nyugati ország kisebbségi politikája a pozitív példa — az alapvető fontosságú magyarságintézrények, a sajó, a könyvkiadás, a rádió- és tévéadások, a főiskolák, egyebek a magyar többségű lakóterület központjában működjenek. Ugyanis eddig a magyarságintézményeket a hatóságok tudatosan a magyarlakta területek peremére telepítették, így például nem Rév-Komáromba, hanem Nyitrára tették a magyar főiskolai kart, nem Beregszászra, hanem Ungvárra, nem Szabadkára, hanem Újvidékre, sőt nem Marosvásárhelyre, hanem Bukarestbe. — Ezek a törekvések azonban feltételezik az illető államok nagyobb megfejtését kisebbségi kérdésekben. — Tudomásul kellene végre venniük, hogy a környező országok — Ausztria, Szlovénia és Horvátország kivételével — soknemzetiségű államok, ezért számukra is az ideális modellnek a szövetségi államberendezkedés kínálkozna, így például Románia kétnyelvű állammá válhatna, egyes helyeken magyar—román, másutt román—magyar megyékkel. Hasonló megoldás lenne lehetéges a Felvidéken is, ahol az ország déli területein a legfontosabb közigazgatási formát a járások jelentik a magyarság számára. Itt az egyik legfontosabb tennivaló a szlovák nacionalizmus megfékezése lenne. Véleménye szerint melyek a kisebbségi magyarság legfontosabb a jövőjét eldöntő tennivalói? — Mindennél fontosabb a már egyes helyeken jól működő helyi önkormányzatok önállóságának növelése, amelyek — ahol lehet — vonják be a többségieket is. Így például a szlovák többségű Kassa város már most támogatja a magyar kisebbség egyes törekvéseit. Azokon a vidékeken, ahol a magyarság többségben él, ott tovább kell szorgalmazniuk önkormányzati lehetőségeik bővítsét. Ezért, valamint nyelvhasználati jogaikért akár a polgári engedetlenség módszereivel is küzdeniük kellene. Mindennek fontos külső tényezője, hogy Magyarországnak addig nem szabad a szomszédos államokkal államszerződéseket kötnie, amíg a kisebbségi magrarság jogainak az adott államokban nem teremtődnek meg a garanciális alapjai. Másrészt arra is lehetőséget kell kapnia Magyarországnak, hogy adott esetekben az ilető országoknál, de nemzetközi fórumokon is az eddigieknél aktívabban szóvá tehesse a kisebbségi magyarság sérelmeit. A kétoldalú tárgyalásokba be ki°ll vonni a kisebbségi magyarság legitim szervezeteinek, pártjainak képviselőit is. KIT MI ILLET? — Sarkalatos kérdés az egyes országok felvétele az Európa Tanácsba... — Románia és Szlovákia belpése az Európa Tanácsba csak akkor volna célszerű, ha előzetesen aláírnák az európai kisebbségi chartát. Ennek 20. cikkelyének 19. pontja kimondja, hogy olyan ország is aláírhatja, amely még nem tagja az ET-nek. Ezzel kapcsolatban több félreértés kering a köztudatban, az egyik legsúlyosabb az úgynevezett európai normák értelmezése. Egyes környező országok azt hangoztatják, hogy ezt már elérték, sőt túlhaladták. Ez nem így van: a normák tulajdonképpen csak küszöböt jelentenek, a legminimálisabb szintet, amelyre építkezni lehet. Vajon hogyan érték el az európai kisebbségi normákat amikor mindegyik országban a minimásra sorvasztották a magyarság oktatási lehetőségeit? Svájcban például a 240 ezer főnyi francia ajkú kisebbségnek már önálló egyeteme van. Ezek szerint a kétmilliós erdélyi magyarságot nyolc, a több mint hatszázezres felvidéki magyarságot majd három, a több mint négyszázezres vajdasági magyarságot majd kettő, a regyedmilliós kárpátaljai magyarságot egy önálló magyar tannyelvű egyetem illetné meg. Sajnos, ettől még távol vagyunk, az országok többségében a kisebbségi magyarságnak ma még a napi alapvető anyagi szükségleteiért, netán a puszta életéért kell küzdenie. BOTLIK JÓZSEF CSANGOSORSOK „Árva vótam“ (A krizsei Szálkámé Vastag Erzse sanyarú élete) Árva vótam — mondotta Erzse néni, vagy ahogy maguk között emlegetik: Néne Erzse. Beszélgetésünk színtere: Kovásznán, az én otthonom, 1986-ban. A vonatról szedtem le őket, Sepsiszentgyörgyről Kézdivásárhely felé utaztakban, késő este. Csángó holmikat hoztak — ingeket, serveteket (esküvői kendők), katrincákat — eladni, s a kézdivásárhelyi váróteremben szándékoztak tölteni az éjszakát. Nem volt nehéz megismerni őket jellegzetes viseletükről, sötétszürke „szoknyájukról“ (szokmány, azaz„ vastag, bélelt posztókabát), a testüket körüljáró, szép, függőlegesen sávozott barna katrincaikról (derékra csavart lepelszoknya). Sanyarú éjszaka várt volna rájuk, hiszen nemcsak a vonatokat, a várótermeket sem fűtötték Romániában már abban az időben — akárcsak ma. S miután összeismerkedtünk, kipuhatolhatták a szándékomat, hogy segíteni szeretnék rajtuk, érdekel a sorsuk, s hogy sokszor jártam már falujukban, sokakat ismerek onnan, hogy a „népemet" (feleségemet) is érdekli a sorsuk, életük, szívesen fogja látni őket, meghívtam hát, töltsék nálunk az éjszakát... Lefekvés előtt legalább még egy kicsit ,,tanácsolunk“ (tanácskozunk, beszélgetünk). Erzse néni hétéves volt, amikor 1937-ben elmaradt az édesanyjától, elmaradt az édesapjától. Egy esztendőben haltak meg mind a ketten. Attól kezdve a testvérei mellett hányódott. Nem volt katrincájuk, nem volt bocskoruk, az egyik vetette le, a másik vette, kötötte fel, úgy nevetették egymást. Napszámba jártak, karácsonyestéken énekeltek az ablakok alatt, aki tudott, volt módja, felkészült az énekesek fogadására, kalácsot adott ki nekik. Néhány napra megvolt ebből az ennivalójuk ... Úgy, felváltva jártak iskolába is, különösen télen, mikor melyiküknek jutott bocskor! Erzse néni öt év alatt végzett el három ,,kiászát“ (osztályt) faluja, Klézse iskolájában, aztán abbahagyta. Keveset tudott románul, alig értette az învățător (tanító) beszédét. A nagyobb legénytestvérei elmentek, kiházasodtak, Bori nénje „eladódott“, s ő elmaradt az öccsével. „Aztán meg is halt tavaly, úgy hítták: Están János." Egyszer azt mondja az öccsének: „János, te elmész katonának, mi lesz akkor velem, kivel maradok? A tátival — nagyapánkkal —, az öreg tátival", válaszolt az öccse. A nagyapa elbetegesedett, gondozni kellett, majd eltemették őt is .... Aztán férjhez ment. Szálka Mihálynak meghalt a felesége, két gyermeke maradt, egy három- s egy ötéves, ő kérette az édesapjával Vastag Erzsét, menjen hozzá. Erzse testvérei azt tanácsolták: ne menjen; „azt mondják, hamis ember, holnap, holnapután megver!" Mihály azt mondta: ha nem megy, ellopja! Aztán 57-ben hozzáment. A jó Isten adott még öt gyermeket nekik. Marhát tartottak, mentek dolgozni, szántottak, vetttek, amíg 62-ben jött a kollektív (téesz), be kellett állni, Mihály elment a vasúton dolgozni, elrészegesedett ... Aztán: „Meghatt 54 esztendősön, s engem itthagyott hét gyermekvel.” Az italtól halt meg, megfagyott valahol, utána kellett menni, haza kellett hozni, s úgy temették el ... „Ahogy dolgoztok, úgy éltek" — mondta Erzse néni a gyermekeinek. Szétszóródott a család. Konstancára, Ditróba, Bákóba kerültek a gyermekek. Ki megházasodott, ki eladódott, s egy még tanult 86-ban, városon, de segíteni alig tudta őket. Kapott a kollektívtől „egy morzsa helyecskét", pár bokor szőlőt, s pár ár háztájit, úgy érezte, bár arra fusson az erejéből. De ha nem ment dolgozni a gazdaságba, vették el. A munkanapokat alig fizették meg, az a helyecske volt a fizetés. „Az őszön vót harmincnyolc napom, s nekem adtak 400 frankot (lejt). Nem bírok segíteni a gyermekeknek. Met miből? Keveset adnak, kicsit adnak ! Azt mondja: adjak! Mit adjak én annak az iskolásnak? Mikor ment vissza, akkor adták a kollektívtől azt a 400 frankot. Abból adtunk a páternek (az egyháznak) es, s el is vitt a gyermek es egy kicsit. Most a tegnapelőtt jött a levél, mámi, valamit csináljon, ha csak szíve van! Küldjön! Hát küldök, na, osztán kijöttem ide, hogy innen küldjék!“ összeszedett a faluban néhány régi holmit, azokkal jött ki. S meséli nekem az életét. Nézem az arcát. Zaklatott. Nyugtalan. Vádolják a gyermekei. Miért nem dolgozik többet? Nincs hol, sokan vannak, nagy a falu, s kevés a munkalehetőség. S alig fizetnek ... „Oda kellenjek, el kell menjek, hol adnak egy kicsi lisztet, met nem termett. S hol adnak egy kicsi cukrot, hogy éledjünk. S máskor, mikor nincs se liszt, se kenyér, úgy el kell egyél! Még kétszeres. Vettem egy kicsi krumplit, vót egy kicsi borom, nem tudom, el kell adjam. Adnak még nekem 326 frankot az uram után. Avval fát vegyek? Avval kivegyem a rácét (élelmiszeradagot, a havi fél kiló lisztet, fél kiló cukrot, fél liter olajat). Tartanék tyúkokat. Hát mit adjak ennek?! Van egy kicsi kertem, leették a tavasszal és a szomszéd tyúkjai az egészet. Mondom: keresztanya, mi lesz! Aszongya: tegyek kertet! Hát hogy tegyek, miből? S kinek mondjam? Csak tűrök, s hallgatok!“ „A bánkák és hazagyűrtek most karácsonyra. Ott ami vót, egy kicsi fuszulyka, egy kicsi pityóka, ettük meg. Még két málét (puliszkát, kukoricalisztből főtt étel) főztem. S imma most gondolkozom, mi lesz, hogy lesz! Az Isten megsegít! Abba bízom. Ha csak egészség van, egy kutyak (öklömnyi) kenyérrel és elélek, ha élek. S ha meghalok, eltemetnek a fődbe GAZDA JÓZSEF 1993. SZEPTEMBER 1. HÁROMSZEK 4