Háromszék, 1996. május (8. évfolyam, 1722-1747. szám)

1996-05-02 / 1722. szám

Akiktől retteg a világ Lazán összekapcsolódó sorozatunkban eddig a Hamász, az IRA és az ETA elnevezésű, palesztin, északír és baszk terrorista szervezetekről írtunk, most közöljük a március 23-i Heti Világgazdaság összeállítását. Az egyiptomi terroriz­musellenes csúcstalálkozóról értekezve Keresztes Imre dél­libanoni helyzetképpel zár. Azóta tudható, a Hezbollah beváltotta fenyegetését, és 16 napos háborút vívott az izraeli hadsereggel. Hezbollah azt jelenti, Isten pártja. Egyébként szélsősé­ges síita muzulmán szervezet, a Libanonban működő terro­rista csoportot Irán és Szíria támogatja. A Heti Világgazdaság másik cikke a „szudáni sasfészekkel ’ ’ foglalkozik. Tudvalevő, Líbiában, Iránban, Szíriában és Szudánban képezik ki a ma a földön garázdálkodó terro­risták jelentős részét. Az emlegetett fontosabb terrorista csoportok mellett nem szóltunk a Muzulmán Testvériségről, az Iszlám Dzsihádról (Iszlám Szent Háború) és a GIA-ról (az iszlám fegyveres csoportról), amely a legradikálisabb al­gériai szervezet és a tavalyi franciaországi merényletek kivitelezője... S természetesen nem érinthettünk számtalan más ter­rorista szervezetet. Pontosan amikor e sorokat kopogom a negyedik összeállítás elé, jön a helyesbítés: mégsem hatvan, hanem harminc-egynéhány halálos áldozata van a pakisztáni buszmerényletnek. A bombák pedig az egész arab — és nem arab — világban folyamatosan robbannak. Ha a távíróknál ülő Tacitusok a múlt esztendőt a terrorizmus esztendejének nyilvánították, mit mondunk 1996-ról, amikor egyik merény­let éri a másikat, s a terrorizmus elterjedésének egyre lehetetlenebb gátat vetni?!? Bogdán László TERRORIZMUSELLENES CSÚCSTALÁLKOZÓ Állami elmék A sors furcsa iróniája, hogy a Hamász szélsőséges palesz­tin szervezet brutális merény­leteivel éppen azt érte el, amit nem akart: Izrael hagyományos szövetségesei és — ami még fontosabb — egykori ellen­ségei közül is sokan szolida­ritást vállaltak a zsidó állam­mal, és hitet tettek a közel­­keleti békefolyamat folytatá­sa mellett. A kilenc nap alatt 58 ember életét kioltó legutóbbi vérfürdők után sokan úgy vélték, hogy kisiklik a békefolyamat, de az Egyiptomban megren­dezett „béketeremtők csúcs­­találkozója” visszahozta az elveszettnek hitt reményt. Bill Clinton amerikai elnök a közel­­keleti békéért tanúsított világ­méretű erődemonstrációnak nevezte a Sínai-félsziget déli csücskén, a Vörös-tenger part­ján lévő üdülőhelyen, Sarm es-Sejkben, egy tengerparti szállodában megrendezett csúcstalálkozót. Annyiban mindenképpen történelminek tekinthető a Clinton és egyiptomi kollégája, Hoszni Mubarak által közösen összehívott konferencia, hogy az Izraellel békemegállapodást aláírt Egyiptomon, Jordánián és a palesztinokon túl számos arab ország — például Al­géria, Tunézia, Kuvait, Ka­tar, Bahrein, Jemen, Marokkó, az Egyesült Arab Emirátusok — vezetői is elmentek, hogy elítéljék a terrorizmust, és Izrael mellé álljanak a radikális iszlá­mista mozgalmak elszigetelé­sére teendő erőfeszítésekben. Az arab országok közül Szaúd- Arábia jelenléte tűnt a legje­lentősebbnek, hiszen a királyság azon arab országok közé tartozik, amelyek még mindig vonakod­nak közvetlen kapcsolatokat kialakítani Izraellel. S­ ha nem is Fahd király képviselte a befolyásos olajmonarchiát, tekin­télyes méltóság, Szaúd el-Fejszal külügyminiszter jelent meg, aki a hírek szerint egy magán­találkozón kezet rázott Simon Peresz izraeli kormányfővel, s ezzel újabb tabut döntött le. A konferencián részt vett arab országokat legalább any­­nyira aggasztja a terrorizmus, mint Izraelt. Valamennyi arab országban létezik ugyanis fun­damentalista ellenzék: míg Jordániában parlamenti kere­tek között, Tunéziában vagy Marokkóban jelentéktelen politikai súllyal, egyes öböl­beli monarchiákban azonban már a hatalomnak komoly fej­fájást okozó társadalmi támo­gatottsággal, Egyiptomban és Algériában pedig rendszeresen követnek el merényleteket az iszlámisták. Az utóbbi két ország felszólalói meg is ragadták a konferencia adta lehetőséget, és a pódiumról üzentek újabb hadat saját iszlámista ellen­zéküknek. Mubarak ráadásul — újabb vitatott kérdést fe­szegetve — szóba hozta az el­vakult szélsőségesek külföldről érkező támogatását, és ismét bírálta, hogy bizonyos (értsd nyugati) országok menedék­jogot adnak a fun­damentalistáknak . Kairó, Rijád és Algír számára kellemes muzsika lehetett John Major brit kormányfő azon szólama, hogy a nyugati országok­nak sokkal alaposab­ban kellene a me­nedékjogot kérők körmére nézniük. C­lintonnal együtt az egy­ip­­tomi elnök a konferencia utáni sajtóértekezleten fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a tanácskozás nem tett egyen­lőségjelet a terrorizmus és a Közel-Kelet, illetve az iszlám közé. Ez ki is tűnt a felszóla­lásokból, hiszen amikor a török vagy a francia elnök, illetve a brit vagy a spanyol kormány­fő ítélte el a terrorizmust, nyilvánvalóan a kurd lázadásra, a korzikai politikai gyilkos­ságokra, az északír-IRA és a baszk ETA-robbantgatásaira gondoltak. Szurt,hogy a terro­rizmus mennyire megítélés kérdése, mutatja: amikor Borisz Jelcin orosz elnök a csecsen ellenállókat a „kamikaze” robbantókhoz hasonlította, többen is felhúzták a szem­öldöküket. Nem csoda hát, ha a záró­nyilatkozatból nem derült ki, hogy milyen konkrét nemzet­közi erőfeszítésekkel igye­keznek a világ vezetői kiirtani e mételyt. Azon túl, hogy el­ítélték a politikai erőszakot, és fogadkoztak, hogy mindent megtesznek a terrorista csele­kedetek megállítására, a szél­sőséges csoportok anyagi for­rásainak elzárására, a részt­vevők meg sem próbálkoztak a terrorizmus fogalmának két­ségtelenül nehéz, ha­nem ép­pen lehetetlen közös defi­niálásával. A zárónyilatkozat­ban egyetlen terrorszerveze­tet sem neveztek meg, és név szerint egyetlen országot sem ítéltek el. Miközben a konferenciára meghívót sem kapott Szudán­ról, Líbiáról vagy Irakról kevés szó esett, csakúgy, mint az összejövetelt bojkottáló Szíriá­ról és Libanonról, az Egyesült Államok és Izrael elsősorban Iránt vádolta a Hamász és más szélsőséges csoportok tá­mogatásával, Peresz pedig egyenesen a „terrorizmus fővárosának” nevezte Tehe­ránt. Később, hétfőn Arafat is csatlakozott az Iránt bírálók táborához, kijelentve, hogy Teherán adott parancsot a merényletekre. Egy jordániai küldött azonban a konferen­cián azt vetette az Egyesült Államok és Izrael szemére, hogy leegyszerűsítve közelí­tik meg a terrorizmus kérdését, amely komplex választ kíván, nem pedig nemzetközi hajtó­vadászatot. A megosztottságot jelzi, hogy végül is nem tud­tak dűlőre jutni Teherán ter­rorizmusbeli szerepéről sem. A terrorizmust ugyancsak kemény szavakkal elítélő Jászer Arafat palesztin vezető — Pereszhez hasonlóan — szin­tén learatta a maga babérjait azáltal, hogy megdicsérték a Hamásszal és az Iszlám Dzsi­­háddal szembeni „kemény” fellépését. Elmondta: az ő népének is megvannak a maga problémái, s a palesztin területek izraeli zárlata okozta súlyos gazdasági nehézségekkel kap­csolatos panasza nem hagyta érzéketlenül a többieket. Még Clintont sem, aki kijelentette: „A béke nem győzhet, ha Gázában nem érzik annak gaz­dasági áldását.” Az arab—izraeli béke ügyének és két letéte­ményesének, Arafatnak és Peresznek kétségtelenül át­meneti támogatást nyúj­tó kon­ferencia átfogó sikere azon­ban kétséges. A találkozó egyetlen kézzelfogható ered­ménye, hogy a napokban, fel­tehetőleg Washingtonban, munkacsoportot hoznak létre, amely ajánlásokat tesz a ter­rorizmussal szembeni harc gyakorlati megvalósítására. Ettől függetlenül — leg­alábbis rövid távon — a két­oldalú együttműködés látszik gyümölcsözőnek. Franciaország például a palesztin titkos­­szolgálatnak ígért szakmai és műszaki segítséget, míg az Egyesült Államok Izraellel új kétoldalú védelmi paktumot készül kötni a terrorizmussal szemben, s ennek keretében Izrael még mélyebbre tekinthet majd az amerikai hírszerzés aktáiba. Clinton—aki a kon­ferencia után rövid izraeli lá­togatásával is igyekezett „lelket önteni ’ ’ a támadások miatt el­keseredett izraeliekbe — Je­ruzsálemben százmillió dol­lárt ajánlott fel az iszlám mili­­tánsok elleni küzdelemre. A program a szakemberképzéstől a műszaki segítségen át a csúcs­technológiájú eszközök be­szerzéséig terjed. Nem valószínű azonban, hogy a robbanóanyag-detektorok, a röntgensugaras átvilágító be­rendezések, a gyanús csoma­gok átvizsgálására szerkesz­tett robotok, a legkorszerűbb hő- és sugárzásérzékelők meg­­állítanák az iszlám szél­sőségeseket, vagy az őket tá­mogató kormányok zavartat­nák magukat a konferencia után. A Hamász a csúcstalálkozóhoz intézett üzenetében közölte, hogy folytatja az öngyilkos me­rényleteket, a Hezbollah liba­noni síita szervezet pedig a Dél-Libanonban kialakított izraeli biztonsági övezetet ért rakétatámadásokkal válaszolt a csúcskonferenciára. Sőt, Bejrútban iszlámista konfe­renciát tartottak az egyiptomi találkozóval egy időben, és Dél-Libanonban újságírókat vittek el az utolsó, még fegy­verropogástól hangos arab —izraeli frontszakaszra. „Min­denre készen állunk, hogy fel­szabadítsuk földünket” — hangoztatta egy szakállas ge­rilla, miközben homokzsákok­kal körbevett tűzfészke mögül vállról indítható SAM—7 tí­pusú rakétákat lőtt ki. Ez volt a 19. támadás a csúcstalálkozó napján — mondták a gerillák vészjóslóan a „bemutatóra” elhívott riportereknek. A világ vezetői Sarm es-Sejkben, a mese­szép egyiptomi üdülőhelyen, márciusi verő­fényes napsütésben tartott csúcstalálkozón, osztatlan együttérzésüket fejezték ki a palesztin szélsőségesek terrorh­ulláma által sújtott Izraellel. A terrorizmussal kapcsolatos megosztottságuk azonban megmaradt, és az újabb­ fenyegetések jelzik, nem múltak el az erőszak viharfelhői. Hamász-harcos. Késhegyig menő harc Szudáni sasfészek Szudán a legveszélyesebb terrorista csoportok „szentélye’ ’ — szögezte le a minap Washington, amely a múlt hónapban merényletektől tartva hazarendelte valamennyi diplomatáját Kartúmból. Egyes hírek szerint az országban lévő, feltehetőleg többtucatnyi táborban legalább 15 ezer terroristát képeztek ki — elsősorban katonai kommandóakciókra, gerilla harc­modorra és politikai felforgató tevékenységre. A szudáni rendszer szívesen látott vendégei a híres-hírhedt Abu Nidalhoz vagy Carloshoz hasonló terroristák, s ezt támasztja alá, hogy az utóbbit két éve ez a rezsim — igaz, hosszas „rábeszélés’ ’ után — szolgáltatta ki Párizsnak. Kartúm igen szoros kapcsolatokat tart fenn a világ iszlám fundamentalista szervezeteivel: tavaly márciusban például otthont adott a harmadik iszlám és arab népi konferenciának, amelynek küldöttei elutasították az Izraelhez fűződő viszony bármiféle normalizálását, és támogatásukról biztosították a zsidó állam elleni fegyveres harcot. A fundamentalista áramlatok seregszemléjére elküldte képviselőit többek között az utóbbi évek algériai — és a franciaországi — terrorhullámjáért felelős Iszlám Üdvfront, az Egyiptomban rendőrök és külföldiek ellen támadásokat végrehajtó Dzsamáa Iszlámija, a palesztin Iszlám Dzsihád és Hamász. Ez utóbbi Al-Aksza Tájékoztatási Központ néven irodát tart fenn Kartúmban, ahol — a Time amerikai hírmagazin szerint—több száz Hamász-aktivista él. Szudán azóta vált a Nyugat, számos arab és afrikai kormány növekvő aggodalmának forrásává, hogy hét évvel ezelőtt Omar Ahmed Basir tábornok vértelen puccsal meg­döntötte Szadek al-Mahdi demokratikusan megválasztott kormányát. A rezsim erős embere Hasszán Turabi, a min­denható Nemzeti Iszlám Front vezetője, aki olyan messianisz­­tikus álmot dédelget, hogy „iszlámista forradalom” söpör maj­d végig a muszlim­ világon, melyhez az ideológiai muníciót ő szolgáltatja. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa azzal, hogy március végéig adott határidőt Szudánnak a Hoszni Mubarak egyiptomi elnök ellen Addisz-Abebában tavaly megkísérelt merénylet három elkövetőjének kiadatására, helyt adott a vádak­nak, amelyek szerint Kartúm terroristáknak nyújt menedéket. Szudáni tisztségviselők ezt rendre tagadják, s úgy érzik, hogy országuk az Iránhoz fűződő szoros kapcsolatai miatt vált a Nyugat célpontjává Helyzetét elszigeteltsége csak rontja, hiszen szomszédai közül is többekkel ellenséges viszonyban áll. Egyiptom­mal — a terrorizmust illető kérdésen túl — a két ország határa mentén lévő Halaib térség hovatar­tozása körüli vita állítja szembe, Etiópia a Mubarak elleni támadás miatt neheztel, Uganda és Eritrea pedig azzal vádolja Kartúmot, hogy „saját iszlámját’ ’----------­akarja Afrikára erőltetni. Szudán viszont azt veti ez utóbbi három ország szemére, hogy fegyverrel látja el a dél-szudáni keresztény és animista lázadókat. Kartúm a fokozódó nyugati nyomásra és a Mubarak elleni merényletkísérlet után minden­esetre bejelentette: véget vet annak a gyakorlatnak, hogy arab útlevéllel bárkit beenged az országba vízum nélkül. Diplomaták szerint azonban ezek csak látszatintézkedések, s már csak azért sem valószínű, hogy új irányt venne a szudáni vezetés, mivel a vasárnap véget ért, majdnem két hétig tartó elnök- és parlamenti választásokon — az ered­mények lapzártakor még nem voltak ismertek — minden bizonnyal Basir győzött. Bár elnökjelöltként a voksoláson mintegy 40 ellenfele indult, de sem ők, sem az általuk képviselt irányzatok nem tudtak tömegtámogatást szerezni, mivel a rezsim a politikai pártokat egyszerűen betiltotta. A kormány szerint ugyanis a pártok nélküli választási rendszer az iszlám alternatívája a pénzen, kereskedelmi kötődéseken és erőszakos kampányon alapuló—nyugati típusú—pártválasz­tásoknak. A demokratikus képviselet helyett Kartúmban a muszlim súra (tanács) homályos elvét hangsúlyozzák. A nagyfokú nyomor, a három számjegyű inflációs ráta és a polgárháborús káosz következtében amúgy is érdektelenség­be fulladt a voksolás. Aki viszont szavazni akart, alig találta meg a kevés szavazófülke egyikét a fővárosban, amelynek poros főutcáin — a megszokott látványnak megfelelően — inkább kecskék őgyelegtek. Keresztes Imre

Next