Háromszék, 2017. március (29. évfolyam, 8036-8062. szám)
2017-03-04 / 8039. szám
NOK. SZERETNIVALÓK 2017. MÁRCIUS 4. #Háromsze BIHARI CSILLA Anya szíve anya szíve végtelen folyton kóborol velem néha túlcsordul szorít mindig féltőn bátorít sosem vakmerő erő örök s törhetetlen ő néha gyűrt mélabú de csak titkon szomorú arcán mosoly vonal ül s gondtalan tovább repül ismerem jól ezt a nőt ezt a mindent ismerőt ezt az áldozó anyát tudom minden zokszavát mit elhallgat nemesen minek okát keresem de ő csak rám veti két odaadó zöld szemét melyben békés tó pihen minek vizét elviszem mert bélyeg az s amulett s egyszer ha majd hamu lett a föld ölén mindenünk azon túl is ott leszünk anya s lánya csendesen merengve az életen Anya-versével köszöntjük a nagyajtai Bihari Csilla Rozániát, a Székely Mikó Kollégium még ifjú véndiákját, a kolozsvári bölcsészkar végzősét, ki múlt hónapban mutatkozott be az Art húr-Gondola internetes irodalmi folyóiratban, Kapui Ágota felvezetésével. Talán mással is megesik: szembe megy valakivel az utcán, leül mellé a színházban, valaki vállára teszi a kezét, és tudja, hogy az illetőbe menthetetlenül bele tudna szeretni. Történik ez így néha egy házasság derekán is, ilyenkor pedig csak a józan ész és a csikorgó fog tud ellenállni a vonzásnak. Van úgy, hogy érzem, kimondatlanul is tudjuk mindketten, vigyáznunk kell, mert megeshet, a lépcső tetején csak rám vár egy banánhéj. Varrnak nők, akikbe bele lehetne szeretni, de van valami, amiért nem szabad. A fölismerés-érzetek lassan gyűltek össze, cseppenként, így lett belőlük must, édes must, olyan, cutát jó inni, csak bosszút ád az érzelmű emésztésen. Persze ezek nem vegytiszta helyzetek. Lássuk csak. Nevetünk. Kacagni rengeteg módon lehet: cinkosan, kajánul, zavartan... majdnem szerelmesen. Ez a majdnem állapot azért sokat mond. Vissza hát a nőkhöz. Miért, miért nem, az apróka hibáikat szeretem. Téhán, mert jelzik, s érzem, hogy nem tökéletesek, tehát valósak, ettől megérinthetőek. Vegyük például ezt a szájat. Szívet formál, a tulajdonosa ideges, ezért elvékonyodik. Néha grimaszba rándul, bár azt hiszem, nem tud róla. A patyolat bőrből természetesen ugrik elő a most épp mélyvörös rúzs. Talán pár perccel a találkozásunk előtt húzta ki ajkát, összpontosítva, szigorúan nézve a tükörbe. Hozza magával ezt a készülődéses hangulatot. A csészéjét nézem, ahogy az ajkához érinti. Finom mozdulatok, finom a lénye is. Nem marad lenyomat a porcelánon. Elkapja a tekintetem, kérdően néz: Mi? Megrázom a fejem. Beszélgetünk, a nap átsüt kiengedett haján. A bőre, mintha bársony, valamely reklám photoshopok bársonya. Kacag, nem is, inkább csitrisen vihog, bármikor felismerném, ha egy nagyobb teremben hallanám. Az ajka szélét nézem, ahogy a kacagásból komolyul. Nem viccelünk, komoly a témánk. Mi magunk. A csészét újra a szájához emeli, a vöröset megfogja a kávé feketéje. A szájprém belső része barna lesz, mert kicsit cserepes, száradt ez a száj. Nem szólok, csak nézem, ahogy az ajka széle le és fel jár. Tépelődik magában. Arra gondolok, hogy meg akarom puszilni. Nem, nem megcsókolni. Puszit akarok nyomni az arcára, kimondatlan búcsúként. Ugrunk. Ő, nos ő, ő mindig kacag. Ilyen egyéniség. Megtanultam tisztelni, hogy hullámzik belőle a feltétlen bizalom, a jókedv. Ma szép. Nem mindig az, de ma igen. Készült. Sok alapozót használ, az ajtóból látom már. Semmi értelme, az arca alapból is szebb, mint vakolata, de ezt inkább nem mondom meg neki. Arra gondolok, hogy tiszteletet érdemel, ő is, mint minden lány, nő, asszony, aki a fürdőszoba tükre előtt hosszan álldogálva, vagy egy zsebtükör villanása alatt villámgyorsan rendbe szedi az arcát. Na de vissza rá. Legszebb, ahogyan kacag. Jellegzetes, vidám és meleg. Eltűnődöm, hogy ő olyan. Olyan, akibe rettenetesen bele lehet szeretni. Intek a pincérnek, fizetek. Hadd maradjon a kacagása itt, hadd maradjon a fejemben, hadd legyen, akire majd akkor is, azmikor másba leszek fülig szerelmes, úgy gondolok vissza, hogy kacag. Hollywoodi produkcióba ülő a következő gondolatom, mosolygok is a magam által gyártott giccsen, ahogy végiggondolom, hogy ő túl szabad, tilos lenne megpróbálnom lekötni, mert a szerelem az kötelék. Évek óta nem is találkoztam vele. És van a femme fatale. Nem mindenkinek, de nekem épp ő az. Találkozásunk első percében felizzott a levegő, a racionalitás mint egy öreg fürdőköpeny repült a szennyesbe. Nem szerettünk azóta sem egymásba, lezártuk azt a bizonyos ajtót, de hogy a kulcsát is eldobtuk, más aligha értheti. Ez volt az agy győzelme az ösztön fölött, mégis volt egy pillanat, amikor majdnem eltörött minden erőfeszítésünk. A kapcsolatáról beszéltünk, amelybe épp akkor lépett be, támogattam, biztattam, drukkoltam, mert a boldogságát is éreztem, és sütkéreztem a melegében. Halkan beszéltünk sok ember közt, talán suttogtunk, egymás szemét néztük, érveltünk, alátámasztottunk, felsoroltunk, értelmeztünk. Nem tudom, hogyan, és utólag ő sem tudta, mikor, de érzékszerveim felvisítottak. A beszélgetésben, a külső zaj miatt, a halk szavak miatt, közel, túl közel került az arcunk egymáséhoz. Nem vettem észre. Talán ő sem. A villanást az alsó ajkam okozta, a melegség, ami rátapadt, a puhaság, a kellemesen nyirkos érintés az ajka. Bordáim közt már indult a fogaskerék, ujjamban pezsgett a mozdulat, hogy megragadjam, hogy egymásnak essünk, mint filléres regény szerelmesei. De erősebb volt a felismerés, és főként a döntés, hogy más úton járunk, és nem azon, amit érzékeink diktálnak. Hátralépés, csikorogó fék, mint a vonatnál, súly feszült a síneknek, és megállt. Hátrább léptünk, szemünk sem rebbent, folydattuk a beszélgetést. Most a kávém szürcsölöm és a képernyő monoton fehérjét bámulom. Az elméletem megvolna a beleszeretéshez. Úgy kell, hogy szabadon történjék, hogy birtokoljuk egymást és ne is. Mindezt egyszerre. Ha állunk a nyári fesztiválokon, akkor tudjuk élvezni a zenét, a leengedett kézben, műanyag pohárban pihenő rozéfröccsöt, engedjük, hogy a gépéből kanyargó dallam sodorjon, de legyen meg az a pillanat is, amikor a kezünk összeér, hirtelen jusson eszünkbe a másik fél, öröm borítson majd zökkenjünk vissza előző állapotunkba. Hogy igent ki ígér? Lehet úgy szeretni, mint elméletben? Aligha. De nem baj. Addig is gyűlnek ők, a nők, akikbe nagyon bele lehetne szeretni. Kérdés, hogy szabad-e. (Szabadság) KISS BENCE Nők, akikbe bele lehetne szeretni Deák, Eötvös, Széchenyi szónoklatai előkészítették a talajt, idelent nincsen akadály többé, sőt elméletben már meg is vannak az összes nagy reformok, a felelős kormány, a népképviseleti rendszer, a szabad sajtó, de a hatalom még habozik, s még hosszú küzdelmek, nagy huzavonák lesznek, míg a megérett gyümölcsökhöz hozzájutunk. De míg az országgyűlés piszmogott, a felső tábla pláne még habozott és morgott is, maga se bízván eléggé a jövőnek ebben a zenéjében. De az ifúság már eddig is türelmetlen volt a januári olasz forradalmak hatására, s már januárban kimondta, hogy az országgyűítési halasztásokkal elégedetlen. E nyilatkozatra akkoriban visszhangzott a pesti fiatalság, mely a Pavax kávéházban tartott gyűléséről együttérzésre és cselekedetre hívta fel a pozsonyiakat. A párizsi forradalom híre március elsején ért Pozsonyba, éppen nyolc egész nap kellett ehhez az útjához. Kossuth rögtön kifeszíte hajója vitorláit, hadd hajtsa őket a forradalmi szellő, s megtette híres indítványát a felelős kormányról, melyet a követek többsége március 4-én elfogadott, a főrendek azonban (sok óvatos alak volt köztük) elszökdöstek előle Bécsbe, hogy ne lehessen ülést tartani. Hanem hiszen jó helyre vitték a méltóságaik a bőrüket, mert ott már a bécsi forradalmat találták. Nem lehet már az elől menekülni sehová. Mindenütt inficiálva van vele a levegő. A főrendek akarata tehát megtört, elfogadták a javaslatot. Ami Pozsonyban főtt, ugyanaz forrt Pesten is. Csakhogy Pesten nagyobb tüzet rakott a fazekak alá a sajtó. Az ifjúság magára hagyatva, türelmetlen szenvedélyességgel tárgyalta a reformokat s elhatározta a Pilvaxban, hogy egy nagy népgyűlést és lakomát rendez a famcia forradalmi lakomák mintájára a Rákosmezőn, ahová meghívja az egyetemi ifjúságot, a népet és még nyolcvan meghívót küld szét egyleteknek, intézeteknek. A programot is megtervezték. Lesznek beszédek. Lesz ökörsütés. Petőfi egy verset ír erre a napra, amit maga fog elszavalni Végre pedig a nép megállapodik a kívánalmak iránt és pontokba önti azokat. Klauzálnak nem tetszett a dolog. Félt, hogy az ifjak odébb mennek, mint kellene, s ezzel veszélyeztetik azt is, amit el lehetne érni. Mindjárt is mondta Fényes Eleknek, az alelnöknek (az elnök, Batthyány Lajos gróf, Pozsonyban az országgyűlésen ült most), hogy aggályai vannak, közbe kellene lépnie. - De hát mi nem tetszik? - faggatta Fényes. - Az egész - felelte Klauzál furfangosan. - A mi kezünkben kell lennie a gyeplőnek. Valamit tenni kellene! De hát mit? Az ifjúság élén Petőfi állt. Az pedig már akkor nem volt akárki. Nevét már akkor diadalmasan hordozta meg a hír az egész országban. De Klauzál okos ember volt..., kieszelte ő a módját, hogy mit kell tenn. Értett egy kicsined a pszichológiához is. Látszólag helyeselte az ifjúság rákosi lakomáját és felajánlta nekik az előkészületekre az Ellenzéki Kör helyiségeit. (Hadd dolgozzanak itt a szeme előtt.) Azok örömmel lelkesedéssel fogadták. (Boltomban vagytok már, gondolta magában Klauzál.) E lázas munkálkodás közben észrevétlenül preparálta az ifjúság vezéreit.Jó volna, ha előbb önök gondolnák át azokat a pontokat, mert sok szem többet lát, de sok szál kevesebbet határoz. Jó volna azokkal már készen menni Rákosra. No, az bizony jó volna. Ráálltak gyanútlanul. Irinyi József megindítványozta, a kör pedig szövegező bizottságot küldött ki az ifjakból, Petőfi, Irinyi, Jókai, Vasvári és Bulyovszky Gyula személyében. Csináljanak mindent a fiúk. Ebeden öreg se lábatlankodjék nekik. A fiúk meg is csinálták. Környű volt. Hiszen nem kellett kigondolni semmit. A kívánalmak a levegőben röpködtek, nem kellett őket kisajátítani, mindenkiéi voltak. Ha mutatkozott nehézség, az abban áll, hogy mit kell kihagyni? Melyyik tizenkét kívánság a fontosabb? Hogy miért kötötték magukat éppen 12 ponthoz? Lehetett volna hét pont vagy tizenhét pont is, de ők makacsul megmaradtak a tizenkettő mellett. Még aznap nyélbe ütötték, s másnap, március tizenkettedikén egy értekezleten előterjesztették. Az értekezlet elfogadta az egészet, de minthogy a nemzeti bank kimaradt, azt pedig nem lehetett elengedni (mert a szabadsághoz nem árt egy kis aprópénz), a kilencedik pontból kitörölték az egyenlőség alapján álló népképviseletet (micsoda értékek lehettek ott, ahol ilyen volt a kiselejtezett lom is?), és a nemzeti bankot tették helyébe. Egyúttal azt az indítványt is magáévá tette az értekezlet, hogy petíció alakjában terjesztessenek az országgyűlés elé. A pontozatok, melyeket Jókai az Irinyi szövegezéséből öntött át népszerűbb alakba, gyorsan szivárogtak ki a lakosság közé. Pest még kis város volt; az intelligencia úgyszólván egy csomóban élt, és mindjárt értesült mindenről. A császár kezei hosszúak - mondják a budai spíszbürgerek -, ebből még baj is lehet. A helytartótanács öreg tagjai, Odry, Nyéki nagyságos urak, kik lejártak kávézni Budáról a Török Császárba, fitymálva mosolyogtak: - A császár kezei be vannak csukva, nem lesz a dologból semmi. De a közönség fittyet hányt a százados történelemnek, a hagyományos bécsi kéznek, a keserű tapasztalatoknak. Csodálatos, erős hit férkőzött a szíveidre, hogy valami nagy dolog sziluettje rezeg a levegőben. Senki se látta, de minder rá érezte. A pipere-üzletekben nemzeti színű kokárdákat varrtak. A Pilvax reggeltől estig tele volt, mint egy búcsújáró hely. (folytatjuk) Klauzál Gábor KAPUI ÁGOTA Impromptu Markolj szívembe újra döbbenettel ha rám hajolsz hát ne ismerj határt keringj véremnek sűrű szégyenével hogy perceink haraggal éljem átmert kikopott a düh az emlékedből és megszelídült számon a neved hát megtanultam járni és beszélni és verset írni újra nélküled