A Hazáért, 1964 (19. évfolyam, 1-51. szám)
1964-02-19 / 7. szám
Az alegységeknél egyik legtöbbet vitatott kérdés, hogy van-e gyakorlati jelentősége a különböző jelzőeszközök alkalmazásának. A vélemények megoszlanak. A többség hasznosnak, a kisebbség feleslegesnek tartja. Úgy érzem, hogy akik ellene vannak, nem értik meg a jelzőeszközök rendeltetését. Egyesek azt képzelik, hogy a készülékek őrzik a határt, elfogják a határsértőt, majd jeleznek, és a járőrnek csupán annyi dolga van, hogy az elfogott személyeket bekíséri az őrsre és jelentkezik a szabadságos levélért. Sok helyen az ilyen fajta készülékeket tartják tökéletesnek, s mert ilyennel még nem találkoztak, a meglevő jelzőeszközökről azt mondják: nem érnek semmit. Természetes, hogy ilyen nézetek mellett nem is tudjuk eredményesen alkalmazni a jelzőeszközöket. Számos példa bizonyítja, hogy azoknál az alegységeknél, ahol felismerték a jelzőkészülékek használatának fontosságát, gondot fordítanak a tökéletesítésükre és karbantartásukra, járőreink eredményesen használják a határ őrzésében. Arra is akad példa — pontosan a jelzőeszközök lebecsülése miatt —, hogy büntetlen határsértés történt olyan körülmények között, amikor a szolgálatot teljesítő járőr a jelzőeszköz figyelmeztetésére eredményesen intézkedhetett volna. Nézzük meg, milyen hiányosságokkal találkozhatunk alegységeinknél e fontos segédeszközök alkalmazása területén? Többször tapasztaljuk, hogy a készülékekkel szolgálatot ellátó járőrök rosszul választják ki a telepítés helyét, nem veszik figyelembe az őrzendő szakasz sajátosságait, olyan helyen telepítenek, ahol nehéz megállapítani a jelzés okát, és a terep alkalmas a határsértő megbújására. Olyan eset is adódik, amikor a járőrök csak kis szakaszokat zárnak le — 30—40 métert —, amit készülék nélkül is eredményesen tudnának őrizni. Gyakran előfordul, hogy a járőr közvetlen a készülék mellett helyezkedik el, mással nem is törődik, csak azt figyeli, hogy mikor fog működni. Az egy helyben való tartózkodás, főleg az éjszakai időben, elalvást eredményezhet. Járőreink sokszor nem győződnek meg a jelzőeszközök működésének okáról. Elintézik azzal, hogy csak „vad” volt és ezzel meg is nyugodnak. Az egyik alegységnél is ez történt. A készülék jelzett, a járőr azonban nem győződött meg a működés okáról, és a határsértők tőle hatvan méterre bújtak meg, s mintegy négy órán keresztül meg sem mertek mozdulni. Tapasztalhatjuk azt is, hogy váltáskor nem adják át a készülékeket. Az új járőr nem tudja, hová telepítették, így nem reagál azok jelzésére, mondván: biztosan a szomszédos járőr készüléke működött. Több helyen is láttuk, hogy elhanyagolják a készülékek karbantartását, ami által nagymértékben csökken üzembiztonságuk. A szolgálatba induló járőrök kivonulás előtt nem vizsgálják meg a készülékeket és rossz, használhatatlan jelzőeszközöket visznek ki szolgálatba. Ezek az esetek azt bizonyítják, hogy egyesek helytelenül értelmezik a jelzőeszközök felhasználását, lebecsülik, nem törődnek vele. A közömbösség kirívó példája az utóbbi eset. Az egyik járőr két készüléket telepített le húsz méteres szakaszra. Amikor megkérdeztem tőle, tudja-e, miért kell jelzőeszközöket telepíteni, így válaszolt a járőrparancsnok: „mert parancs van rá". A parancsot végrehajtotta, és meg volt nyugodva, hogy megtett mindent a határsértés megakadályozása érdekében. Ennél az alegységnél nem sok becsülete lehet a jelzőeszközöknek. Ahhoz, hogy célszerűen használják fel alegységeinknél a meglevő jelzőeszközöket, parancsnokainknak, határőreinknek egyaránt tisztában kell lenniük a készülékek rendeltetéséről, telepítésük céljáról. Ezt pedig a következőkben foglalhatjuk össze: megkönnyíti a járőrnek a rábízott szakasz őrzését, jelzi, ha a területén bármilyen mozgás történik. Ebből adódik a járőr feladata is: megállapítani a működés okát. Meg kell érteni, hogy a jelzőkészülék a járőr segédeszköze, segítőtársa, nem pedig valamilyen speciális eszköz, ami helyettesíti a járőrt, és önállóan őrzi a határszakaszt! Hiszen határsértésért nem lehet felelősségre vonni a jelzőkészüléket! A jelzőeszközök eredményesebb felhasználása érdekében az alábbiakat kell figyelembe venni: A parancsnokok aktívabban irányítsák a jelzőeszközök felhasználását. Ellenőrzéseik alkalmával győződjenek meg a telepítés helyességéről, és a járőröket a helyszínen tanítsák meg a készülékek legcélszerűbb alkalmazására. Gondot kell fordítani arra, hogy a járőrök olyan helyre telepítsék a készülékeiket, ahol megfelelő módon figyelés alatt tudják tartani, és közelében határsértő megbúvására alkalmas hely nincs. A jelzőeszközök működése alkalmával minden esetben a környező terep gondos átkutatásával győződjenek meg annak okáról. Minden járőrnek ismernie kell a szakaszán elhelyezett készülékek telepítési helyét, váltás esetén át kell adni az új járőrnek a jelzőkészülékeket. A járőrök a szolgálatba való indulás előtt alaposan vizsgáljanak meg minden készüléket, és csak a működőképes jelzőeszközöket vigyék ki szolgálatba. A meglevő készülékeket gondos ápolással tartsák mindig üzembiztos állapotban. Természetesen, egyetlen cikkben nem lehet a jelzőkészülékekkel kapcsolatos valamennyi kérdésre részletes választ adni. De a legszembetűnőbb hiányosságok és legfőbb tennivalók, úgy gondolom, tisztázódtak. Azok a parancsnokok és határőrök, akik még idegenkednek a jelzőeszközök felhasználásától, gondolkozzanak az elmondottakon, és a készülékekben ne a felesleges rosszat, hanem a segítőtársat lássák! Hídvégi Miklós őrnagy : ŐSZINTÉN, NYÍLTAN, MEGALKUVÁS NÉLKÜL Igényesség és követelmény támasztás A fegyveres erők életének mindennapi rendjét a katonai szabályzatok, utasítások és parancsok határozzák meg. Ezek teszik lehetővé, hogy egységesen, szervezetten készüljenek fel a haza védelmére, mindenkor legyenek képesek a határ őrizetével járó feladatok sikeres végrehajtására. A szabályzat szerinti élet megteremtésére irányuló munka nem választható el a társadalomnak az egyénre gyakorolt hatásától, ami a katonai szolgálatra történt bevonulás előtt már végbement. Meg kell ismerni az egyént az újonckiképzés első napjától, megfelelő ütemben naponta kell nevelni, fokozatosan követelni, hogy a megismert követelmény vérévé, szokásává váljon a fiatal katonának. Tehát még egyszer hangsúlyozzuk: az oktató munkával, megismeréssel, a megértéssel párhuzamosan meg kell kezdeni a szoktatást, a gyakorlást. Csak így alakulhat ki olyan szokása a katonának, ami nem idegen a szabályzatok követelményeitől. A nevelő, felvilágosító munka során megérti a katona, hogy miért teljesíti kötelességét. Az oktatás, gyakorlás során elsajátítja, hogy mit és hogyan cselekedjen. Ezzel párhuzamosan az igényes elvtársi segítő ellenőrzés és követelés megteremtheti a szabályzatok maradéktalan teljesítésének feltételeit. A gyakorlás a katonaidő leghosszabb szakasza. Ez időben már az élet minden percében gyakorlatban kell alkalmazni a tanultakat, a végrehajtó szolgálatban és szabad időben egyaránt, a szabályzatok előírásai, a parancsok követelményei, az esküben megfogadottak szerint. Milyen problémák jelentkeznek e téren ? A katonák várják, hogy az újonckiképzés után az alegységekhez kerüljenek, részben azért, hogy ténylegesen hasznosítsák a kiképzésen tanultakat, részben azért, mert egyesek úgy gondolják, hogy ott fizikailag könnyebb lesz a feladatok teljesítést Az előző évek tapasztalatai igazolják, hogy mindkét elgondolásnak van bizonyos jogalapja. Még mindig előfordulnak olyan esetek, hogy az emberiesség, a humanizmus helytelen értelmezéséből adódóan az alegységekhez kikerülő fiatal katonákkal szemben nem támasztanak megfelelő követelményeket, elnézik az apróbb, esetenként a szabályzatokkal, parancsokkal ellentétes súlyosabb hibákat is. Végső soron a kialakult helyes szokások megfelelő igény, követelés, segítés és ellenőrzés elmulasztása következtében nem fejlődnek. És ezért látszólag könnyebb az alegységeknél a katonai szolgálat. De megvan e könnyebbségnek a súlyos következménye is. Ha egyenként vizsgáljuk azon harcosok körülményeit, akiket a katonai bíróság ítélt el, vagy gondatlan, felelőtlen cselekményeik következtében életüket veszítették, súlyos baleseteket szenvedtek, kivétel nélkül a szabályzatok követelményeinek meg nem tartását, ennek okaként a parancsnokok igénytelenségét, következetlenségét állapíthatjuk meg. Súlyosan érinti ez legfőbb feladatuk sikerességét, a határőrizet eredményességét is. Az emberség feltételezi a katona szeretetét, megbecsülését. Márpedig, ha szeretünk, becsülünk valakit, akkor vele szemben megfelelő követelményt is kell támasztani. Az emberség a követelésben, a segítésben, az elvégzett munka, a szolgálati és kiképzési eredmények reális értékelésében, elismerésében kell, hogy jelentkezzen. Csak így tudjuk feladatainkat sikeresen megoldani, csak így teszünk eleget annak a felelősségnek, ami reánk hárul fiatal katonáinkért. A szabályzat szerinti életre való törekvés azonban nem jelenthet ridegséget, merevséget vagy embertelenséget az elöljáró részéről. A legmesszebbmenőkig biztosítani kell a követelmények teljesítéséhez szükséges feltételeket, a katona járandóságait időben, megfelelő mennyiségben. Olyan feltételeket kell biztosítani, hogy pótolja a családi otthon melegségét, közvetlenségét, emberségét. Olyan légkört kell kialakítani, hogy bizalommal forduljon panaszával, gondjával elöljárójához. A szabályzatok, utasítások keretén belül hatékony, gyors intézkedéseket kell tenni a felmerült problémák orvoslására. Ugyanakkor bátran vissza kell utasítani a jogtalan vagy a parancsnok emberségét kihasználni akaró kísérleteket. A parancsnok fegyelmi fenyítő hatalmát is használja fel az egyéni előnyt akarókkal szemben. A parancsnoki állomány körében még mindig jelentkeznek a végletek. Az emberség helytelen értelmezése mellett még mindig előfordul, hogy túlzottan merev, embertelen intézkedésekkel keserítik meg a katona életét Egyszerűen elfeledkeznek arról, hogy a katona ember, szülei, testvérei vannak, nagyobb családi esemény — esküvő, temetés — alkalmával szeretne hazamenni. Nem engedik el a szabályzatra vagy parancsokra való hivatkozással. Egyes alegységparancsnokok elfelejtik egyszerűen, hogy a katona egy éve nem volt othon, csak felsőbb parancsra engedik el járandó szabadságára. A parancsnoki szobában a leghidegebb időben is 25—30 C° meleg van, de a kultúrszobában kibírhatatlan a hideg, éjjelre lezárják a WC-t a laktanyában, hivatkozva arra, hogy eldugul, de sorolhatnánk a legkülönbözőbb problémákat. Addig eljutottunk, hogy a tisztek és tiszthelyettesek igényesebbek saját környezetükre, de szinte érthetetlen, hogy ez az igényesség már nem terjed ki a konyhára, étkezdére, a hálókörletre. Még mindig előfordul, hogy nagy a rendetlenség, és ami külön probléma, sokszor észre sem veszik. Egyszerűen megszokták. Amikor az ellenőrző közegek felvetik a kérdéseket, azonnal gyökeres változást várnak, fenyegetik a katonákat és előfordul még jelenleg is, hogy meggondolatlanul fenyítenek. A felelősség a hivatásosoké elsősorban. A katonák higiéniai, esztétikai nevelését elhanyagolják. E területen is a politikai helyettesre várnak, hogy előadással, beszélgetéssel oldja meg a feladatot. De nincs folyamatos követelés, parancsadás, ellenőrzés és nevelés. A parancsnokok munkájában gyakori és helytelen módszer a fenyegetés. Még a jó parancsnokoknál is, akik nagy tapasztalattal rendelkeznek, gyakran elhangzik: „Ha nem így lesz..., addig ne kerüljön a szemem elé", vagy: „úgy becsukom, hogy megemlegeti" és hasonlók. Egyeseiknél előfordul a fenyegetés egész drasztikus formája is. A harcosok eredménytelen lövészete után 6. százados elvtárs értékelés helyett sértő módon juttatta kifejezésre lenéző véleményét. Bár az eredménytelenség elsősorban az ő mulasztása volt. A kötelékrendezés a szabályzatokkal ellentétben fenyegető fél óra, ami félelmet, fásultságot eredményez. B. százados úgy próbált akaratának érvényt szerezni, hogy a katona igazoló jelentését meg sem hallgatta, a katonát akaratán kívüli okból bekövetkezett késésért fegyelmleg felelősségre vonta. Az említett néhány példa is arra int bennünket, hogy fordítsunk nagyobb gondot a szabályzatok követelményeinek a hivatásos állomány részéről való helyes értelmezésére, példamutató, emberséges alkalmazására. Nem hagyhatjuk szó nélkül a hivatásos állomány részéről elkövetett módszertani, magatartásbeli problémákat, amik a szabályzat szerinti élet megteremtését akadályozzák. A hivatásos állomány saját példájával is neveli, formálja a fiatal katonák egyéniségét. A rossz szokások elleni bátor fellépés, igényesség, kritikus magatartás önmagukkal és beosztottjaikkal szemben, napjaink halaszthatatlan, döntő kérdése. Aláhúzza e feladat fontosságát, hogy rövidesen új harcosok érkeznek az alegységekhez. Az első benyomás döntő lehet további katonaéletükre. A parancsnokok felkészültségétől, emberségétől függ elsősorban, hogy a kiképző egységeknél levő fiatal katonák gondolataiból mi válik valóra. Kovács László őrnagy m