Havi Magyar Fórum, 2006 (14. évfolyam, 1-12. szám)

2006-12-01 / 12. szám

ÚJRAOLVASÓ Nincsen, aki lelkem vigasztalja, Olly barátim nincsenek; Vállat rándít, aki sorsom hallja; Már elhagytak mindenek. Nincsen szív az emberekbe: Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe Szivem bús panaszait. Szivem bús panaszait. (A tihanyi ekhóhoz) Azt is olvasom, hogy a Lilla-szerelem inkább idea és téma-szerelem volt. Hogy a költő versanyagnak tekintette. Megértette­­ úgymond hogy a valósá­gos Júliát elvesztette, de lévén költő, Lillát meg­tarthatja örökétig. Az emlékezés, a felidézés vitrin­jében nem halványodik, nem öregszik. Az iroda­lomtörténet ismeri a kedves megőrzésének az ilyenféle költői bravúrját. Csokonai azonban nem témának tekintette ezt a nagy érzést. A Lilla név­ben az eleven vágyak sűrűsödnek, a felmagasztaló áhítat forrósága. A kapaszkodó árvaság beszél a kedveshez. Nem versbe hívja vissza Lillát. Lelke otthonába. A halhatatlanság palotájába. Megőrző­en, megbocsátóan. A halmozott társadalmi közöny, a költőt körülfo­gó, már nem sima közöny. Irgalmatlanság. Kiközö­sítő hatalom. Figyelemre, emberi gesztusokra kép­telen. Az érzékeny szív, a magasabbra tekintő szel­lem, a visszhangtalan emberi közösségből megszö­kik. Csokonai felvilágosult, tudja, hogy léteznek messzi országok, ahol ember és polgár lehet, aki lakja. De őt sorsa korcs viszonyok és korcs lelke is kö­zé lökte. Azért vágyódik a huszadik századba, mert a teljes virradatot attól reméli. Vegetálhatna, szel­­lem-visszafogottan, guggolva, de az a látó elmének élni sem érdemes élet. Az embert lefokozó környe­zet is fáj a költőnek. Éretlen viszonyok között, sors­fordító cselekvésre nincsen alkalom. Ott a példa, a Martinovics Ignácé. De a jobbra törő költő mégis tá­jékozódik. Aki mást akar, zsákutcára ítélt. A filozo­fikus elmének, a bölcsességre jutott embernek azonban szabad a tér. A kivonulásnak létezik egy útja: a természetbe vezető. A természet közönye nemesebb az emberénél, nincsenek álságos motívu­mai. Befogadó, zárt karú, megbízható közöny. Amit reálisan nem lehet, itt megvalósíthatja imaginative: Itt egy kőben helyt fogok, S e szigetnek egy szögében, Mint egy Russzó Ermenonvillében. Ember és polgár leszek. Ember és polgár leszek. Csokonait többféle műfaj is vonzza. Tehetsége gazdag húrozatú. A kezdő poéta szomorkás-jóked­vű darabokat is ír. Tud grimaszt vágni a világnak, amelyben él. Ez a fanyar derű hozza létre a Béka egérharcot s a Tempefőit. A Karnyóné is a komédiázni mindig kész költőt mutatja. Széles kedvének csapongását látjuk a Dorottyában is, melynek alcí­mei: A dámák diadalma a farsangon. És: Furcsa vitézi versezet négy könyvben. Csokonai kitűnő port­rérajzoló volt. Meglátta kora here-figuráit. Azokat az üresjáratú alakokat, akik már nem hatnak, nem gyarapítanak, nincs részük a haza fényre derítésé­ben,­­ hogy szabadon idézzük Kölcsey szép gondo­latát. Az anyagi felhalmozás e korai szakaszában már megjelent a bugris-gazdag, az életrevaló semmirekellő, aki a gyűjtésért gyűjt, nem ismeri a jó szolgálatot, a közösség üdvét. Ő az az ősapa, akinek leszármazottairól annyi szatíra, torzkép született. A Csokonai vers címe: A gazdag. Fogjuk kurtára az idézetet, hiszen oly velős, hogy enynyi is elég. „De mit ér, hogy házát teli tölti a kincs,­­ ha esze házába semmi portéka sincs?" A költő, a gazdagnak a kiegészítő párját is megfesti: Zsugori uram a vers címe. Ő a rafinált gazdag. Csavaros eszű, cseles pénzforgató. Aki szó szerint érti, ami­kor a pénzt megköpdösi, hogy apád, anyád idejöj­jön. „Most is azért sóhajt és dúl-fúj magába, - Mert nem adhatja az áert árendába." Petőfi lesz az, aki ezeknek az élősdi figuráknak a gyermekeit majd éles szemmel felismeri, és eleven­ realistán bemutatja. Csokonai fürgén tud hangulatot váltani, ha a neki szemet szúrt jelenség megköveteli. A mihaszna típusokról lehet csúfolódva beszélni, de vannak fáj­dalmas pontok, országos sérelmek, valódi sorskér­dések, ezekhez a komolyság szava illik. A panaszló hang, mert a látvány fáj a költőnek. A nagy lélek a közbajt és a saját fájdalmát nem külön lélekkel éli át. Hiszen egyszerre ember és polgár, nem csupán hitvallás szerint, valóságosan is. Csokonai még az Ady előtti kopárabb Hortobágy-Magyarországot láthatta. Erről fest képet a Jövendölés az első oskoláról a Somogybán című versben. A tudatlanság az át­kunk. Nagy felismerés. Somogybán teljes a sötét­ség. Utána sokáig, ki tudja, meddig, a relatív tudat­lanság következik. A vers utolsó strófája a költők örök fellebbezési fórumához fordul: a jövőhöz. A „lesz még egyszer ünnep a világon" tágas álma ez. Ez a lágy hangú poéta, ez a játékos kedély, rátalál a kemény hangra is, a nagyobb bajok kizengésére alkalmasakra: Oh, szomorú sorsa Egy szép megyének! Hol a magyar lelkek Megvetve heverének. Óh, nem fáj-e a szíve Minden magyarnak, Hogy a magyar fiúkkal Gondolni nem akarnak? De tán jó Oly idő, Melyben nekünk A vidékünk Új Helikon lesz.­­Utolsó nyilvános szereplése is, mintha sorsa tör­ 21 Havi Magyar Fórum, 2006. december

Next