Hazanéző, 2001 (12. évfolyam, 1-2. szám)
2001 / 1. szám
Páll Lajos Jézus Emmausban "...és mért jönnek szívetekbe verekedések" Lukács 24 "Békesség néktek" három napja várták, hogy itt volt, most már hihetetlen, a seb, a vér már nem lehet szellem, s tanúnak a halakból megmaradt szálkák ? És ki az a kettő, ki vele maradt ott az úton Emmaus felé, a félelem, mi az emberé, mikor oldozza föl azt az akarat. Azóta lett mézünk keserű, a tanítás, hogy maradjunk együtt, minden bukó nap fele derű. Az élet annyi ígéretet elnyűjt, kenyeret szegünk s mint a mérleg, ott inog fölül az ítélet. Ha tehetném... Ha tehetném, még megbocsátanék, de nekem nem ma jött a világvége, bámulni a giccsből festett égre, hát csak nyelek, odalett a mérték. Hogy váljunk el egymástól békével ? ha csak negyedét enné meg a szennynek, mit jókedvűen velem megetettek, letagadnám, mert senkit nem nevel. Ki kényszerből immel-ámmal vádol, alkudozván az Isten fiáról, jobb meg nem látnom, olyan öreg vagyok. Bár tudom, neki is az a harang, ha fizeti, temetésre szaggat, mégis maradjanak közöttünk a sorok. Nem mese Táncos Vitéz kutyám, csak tépi a láncát, most a legöregebb királyleányt lopják, táncos, rút a banya magát nem szégyelli, láttam fátyla alatt, mit takar a rékli. Éjjel csak tetetik, nappal táncoltatják, lassan mind itt lesz, kit melléje ajánlják, titkár, elnök, hűtős, keszeg adószedő, jaj, így lesz egy napból kétezer esztendő. Mert hogy annyi ezer telik, mennyi jöhet, ezért tépi láncát ez a négywattos eb. Éjszaka van... Éjszaka van, jó vak éjjel, papírjaim szerteszéjjel, amit írok egyre húzom, cenzúrám már mindent elnyom. Átfordítom, ez így elmegy, ez így több mint az egyszeregy, ez amitől rókadúlás, világunkból más lesz, szép más. Indulj szellem, angyal sehol, mind szöknek az eszmeboltból, bevalljam, hogy ez itt kevés, hadd dúskáljon a felelés, mondjam azt, hogy minek vége, nem lett sorsunk ékessége, győznöm már perrel nem lehet, új felvételt ! isten veled. Szilvafák a határon Felnőttem, mint mezsgyés szilvafa, teremni parancs, ez a faj szava, hallhatjátok... a szél muzsikát kényszerít rája, földig hajló ág, nincsen hiánya, mert benőtték a kósza liánok. Nem is egyedül, nem is magamért, szegődve örök számolatlan bért tartogatok... A nekem feszülő marhahomlok ellen tudom bármit mondok, virág sem ment meg, megszakadhatok. Itt nincs védelem, nincs alázat, csak görcs, csak seb, mit nem hibáztat az arra járó. Amit elér, azt viszi magával, nem is látja, ez egyszer még rávall a neve, mit gyalázatból rámró.