Hazánk s a Külföld, 1868 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1868-09-17 / 38. szám
594 HAZÁNK S A KÜLFÖLD. teljesít, midőn időnkint tanúsítja tiszteletét és elismerését e férfi iránt, ki máskülönben is tetőtől talpig — derék ember. Egész életében a munka embere volt ő, s bár anyagi sorsa igen ritka és váratlan változáson ment át , jellemének e lényeges vonása egy csöppet sem változott, s amily buzgalommal oktatott egykor a nagykőrösi tanszékről, és oly buzgalommal vezeti most kiterjedt gazdászatát. Fárad, dolgozik, szerez, noha (mint valaki megjegyzé) nincs egyenes örököse. „Jó magyar ember mindig talál örököst, ki méltó a hagyományra“ — jegyzé meg, midőn ez észrevételt hallá. S ő utána már életében is sok jó ügy örökölt. Jelenleg Gombán lakik, e kis cserháti faluban, a monori vasútállomástól egy órányira. Érdekes kis helység ez a hegyek közt, s mint egy öreg református lelkésze szokta mondogatni: „Két halmon fekszik, mint Róma.“ Itt lakott egykor Fáy András is, írva bölcs meséket és magyar humorú regényeket; s utána fia , Gusztáv, a zeneköltő, ki — fájdalom — sokkal előbb meghalt, semhogy tehetségét a maga teljességében kifejthette volna. Számos úri lak, melyben műveit családok laknak, díszíti e kis falut , köztük a Tomorié, melynek termei — valamint kertje — egyszerre elárulják, hogy itt a házigazda sokat ad az ízlés és művészet munkáira. Gyönyörű festvényeket lehet nála látni, többi közt Rubenstől egy „Magdolnát,“ Pálmától egy „Potifárnét,“ mosolygó tájképeket, ritka albumokat, melyeknek egyike Rubens valamennyi képét foglalja magában rézmetszetekben, szobor- és domborműveket, nagybecsü vázákat sat.; a kert közepén pedig ott áll a „belvederei Apolló“ plastikus alakja, melyet egykor a műszerető Batthyányi Kázmér Olaszoszágban öntetett vasba, s melyet később Tömöri vett meg, midőn az akkori kormány e száműzött hazafi ingóságait Bicskén elárverelteté. Ugyanő kertben áll Katona József ama szobra is, melyet Tömöri egykor Züllichcel készíttetett a nemzeti színház elé, s melyet később a Lendvayéval cserélt ki, meggyőződve, hogy a Züllich művének sokkal kedvezőbb a falusi magány, mint a főváros nyilvánossága. Mindaz, amit itt elősorolunk , megannyi emléke a házigazda változásban ritka, s érdemben gazdag életének, melynek csak néhány adatját jegyezzük ide. Theodorovics Tódor derék, becsületes, munkás kereskedő volt Dunaföldváron, midőn 1825- ben egy fia született, kinek az Anasztáz nevet adták. Anyja a legjobb nők egyike volt, ki főleg két lánya és fia nevelésének élt. Családi nevén: Baranovszky Katalin, testvére a külföldön nagyon meggazdagodott lengyel Baranovszky Miklósnak, ki nagy műszere letéről volt hires. Bécsben pompás házzal, Homburgban diszes nyaralóval, számtalan drága régiséggel és egy oly nagy képtárral birt, mely külföldön is nagy hirben állt. Theodorovicsné e gazdag bátya házánál növekedett, s onnan is ment férjhez. Később azonban némi feszültség állott be a testvérek között, s e miatt — bár balsikerű vállalkozások folytán — a dunaföldvári lak nem igen látott bőséget, mégsem folyamodott soha dús nagybátyja segélyéhez. Meg volt elégedve, mert szerette férjét és gyermekeit. A jó lengyel nő Dunaföldváron megtanulván a magyar nyelvet, gyermekeit maga tanítá írni, olvasni. Az elemi tudományokban is ő adott nekik oktatást. 1844-ben azonban meghalt, s a gyermekek anyátlanul maradtak. Tömöri Anasztáz szülővárosában kezdő az iskolát, Fehérváron folytatta, és Pesten végezte be, hol éjjel nappal tanulván, öt hó múltán mérnöki oklevélhez jutott. Azonban hajlama volt mások képzésére és tanítására. 1853-ban tehát készséggel fogadta el a nagykőrösi ref. iskola meghívását a mennyiségtan székére. Kitűnő tanári kar működött akkor ottan, mert jeles íróknak is menhelye jön a tanári szék. Arany János, Szász Károly, Mentovich, Jánossi Ferenc, Szilágyi Sándor és többen képezték az ifjúságot, kik meleg baráti viszonyt kötöttek az alapos műveltségű és jó kedélyű fiatal tanárral. „Azok voltak legszebb napjaim, — mondá később is, — kevés pénz és a magánélet sok öröme közt.“ Később a felsőbb számtant tanítá a legjobb sikerrel. Szünidő jöttével Tömöri elhatárza, hogy Bécsbe utazik, meg akarván nézni dúsgazdag nagybátyja képtárát. E sorok írója a tiszai gőzösön együtt utazott vele, s hallá tőle, hogy mennyire meg van elégedve tanári helyzetével, s egyedül az bántja, hogy kellő eszközök hiányában szegény öreg atyját nem láthatja el úgy, a mint szeretné. Szemében a szeretet és hála könnye csillogott. „Isten megáld minden jó szivet“ — mondottuk akkor neki, ő éppen Erdélyi János