Hazánk s a Külföld, 1869 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1869-06-03 / 22. szám
338 HAZÁNK S A KÜLFÖLD. 1854-ben ismét kísérletet tett a színpadon „A diákok csárdája“ (Taverne des Etudiants) című darabjával, mely óriási nemtetszést aratott, úgy hogy e miatt darab időre megint visszavonult Thália csarnokától. 1858-ban azonban nőül vett egy színésznőt, Brécourt kisasszonyt, ki őt betegségében hiven ápolá s kinek útján ismeretségbe jutott a párisi szinészvilággal, különösen pedig a világhírű Dejazet kisasszonynyal. Ez épen ekkor kapott engedélyt saját színháza megnyitására, melyben Sardou „Premieres armes de Figaro,“ „Garatur“ s aztán „ Az idegesek“ roppant tetszés közt adattak s hirét megalapították. Mostantól kezdve Sardou az első szinmúkrók közé tartozott, darabjait az egész földkerekségen tömött házak előtt adták, s ezentúl felhagyva minden egyéb tanulmánynyal, egészen a drámai művészetre adta magát. A szerencsés író élete a diadalok folytonos láncolata lett, melyek élvezetét csak kevés kellemetlen perc zavarta. Ezután tetszés mellett adott darabjai „Femmes fortes“ „Piccolini“ és „Don Quichotte“ voltak, de „ Diables noirs“ (a fekete ördögök) és „La Papi Ilone“ (A lepke) című darabjai a legelső francia színpad, vagyis a Théatre Française deszkáin megbuktak, hírének mindazáltal ez sem ártott, mert ezen művei is roppant eleven vitát ébresztettek föl a lapirodalomban, részben mellette, részben ellene. A „Nos intimes,“ „Les Ganaches“ s mindenek fölött pedig a „Benoiton-család“ a színházigazgatókat Sardou-nak feltétlen hódolóivá tevék ; azonban „Seraphine“ és „La patrie“ (A haza) című legjabb darabjai még ezen lelkesültséget is magasabbra fokozták irányában. „Seraphine“-nel Sardou még mindig a francia vígjáték körében maradt, miután azonban „Lapatrie“ című darabját is előadták, ezt egyszerre a nagy történelmi drámaírók legkitűnőbb mesterei közé emelte. Sardou most már nemcsak az „Egy pohár víz“ halhatlan írójának, Scribenek, nemcsak Augiernek és ifjabb Dumasnak vetélytársa, de a hisztériai drámákban vetélytársa az idősb Dumasnak s Hugo Viktornak is. Sardou költői jellemzését illetőleg megjegyzi egyik bírálója, hogy főtulajdonsága (és színpadon ez igen fontos !) a rendkívüli élénkség. Sardou jellemei nem mindig élesek; ő nem bir az ifjabb Dumas szigorú logyikájával, sem Scribenek világossága és csínjával, de bir mindezeknél több élénkséggel, személyei folyton foglalkoztatják a szemet és szórakoztatják a képzőimet. Csodálatos ügyességgel ért hozzá : minden mellékest fölhasználni s a véletlen az ő kezeiben egy egész történet hatalmas emeltyűjévé válik. Két levél. (Elbeszélés.) Egy, számos évig zavartalan boldogságban élt család tagjainak egyszerre el kellett válniok egymástól , így határra ezt a kérlelhetlen végzet. Ahol eddigelé hat ember számára terítettek, ott elejénte csak öten maradtak. Gyulának kellett legelőször búcsút vennie a boldog körtől. Ez ifjú tizenhat éves múlt, midőn szüleinek egyik amerikai kereskedő barátja azon ajánlatot teve, hogy a fiút magával viszi Brazíliában Bálnába, s ott üzletében alkalmazni fogja. Midőn ez elválás először jött szóba, az anya szive majd meghasadt, s az ifjú nővérei könyekben törtek ki, az atya azonban oly pillantással tekintett rá, mely mintegy ezen szavakat tolmácsolá: — Én tökésülésen bízom benned, határozz sorsod felett önmagad. Gyula szemeiben öröm ragyogott, s ez eléggé kifejezé az apa előtt, miken a kereskedő ajánlata felkelte az ifjú becsérzetét. Ezért még aznap beleegyeztek a fiú eltávozásába. A fiú eltávozta nagy űrt okozott a családi körben, mely vigaszt abban keresett, hogy folyton róla beszélgetett. S mivel Gyula távoztakor így nyilatkozott: „A tengeren túl nemcsak a magam szerencséjét, de a tiéteket is fogom keresni, s ha visszatérek, mindnyájatokat szerencsésekké akarlak tenni.“ S azért a kis háztartásban minden gondolat ezen visszatérési tervhez fűződött, s minden elhatározás, minden legkisebb változtatás a jövő ezen kérdésével hozatott kapcsolatba, így például a három nővér legidősbike Zsófia, ha a festészetben való gyors előhaladásáért dicsérték, mindig ezt szokta mondani: — Hja, ha bátyánk visszatér, csinos arcképet kel róla készítenem. S Mariska, a leányok másodika, ki a varrótűt különös ügyességgel forgatta, valahányszor szép hímzéseiért hízelgő bókot nyert, csak ezt szokta viszonozni: — Igen, ez nem épen rosz hímzés, a legszebbet majd csak bányánk visszatérésének alkalmára fogom készíteni.