Hazánk, 1899. április (6. évfolyam, 79-103. szám)
1899-04-11 / 86. szám
1899. HATODIK ÉVFOLYAM. 88. SZÁM BUDAPEST, KEDD, ÁPRILIS 11 HAZÁNK : Ó-utuza 12. »•/. ELŐFIZETÉSI AH: Ejf »re 14 trt. Félévre 7 írt. N^/ederre 3 ért 50 kr. Egykori Egyes számára 1 kr. — Vidéken 5 kr. Pályaudvarokon 11 kr. írt 20 kr. Kiadóhivatal : Ó-ut«u II. «a. Festvármegye. Budapest, április 10. Azok az üdvözlések, amelyeknek a Sz - 11 kormány a törvényhatóságok részéről osztályosa jön, Pestvármegye mai ünnepélyes isanifesztácziójával betetőzödtek. Az ország első vármegyéje méltó volt önmagához, ősi hagyományaihoz, mikor az üdvözlésnek olyan formát adott, amely méltóságot, bensőséget és mindenek felett igazságot kölcsönöz a törvényhatóság emer aktusának. Pest vármegye az alkotmányosság helyreállítását, az új korszak megvalósulását ünnepelte, mikor eljuttatta jó kívánságait a kormányhoz. Mennyivel más a színezete, a bensősége és az igazsága ennek az üdvözlésnek, amint némely gratulációnak, amely oly közelségben van a bizalmi nyilatkozattal a letűnt kormánynyal szemben, hogy igazán a jegyzőkönyvek tetelmességén kell csodálkoznunk, hogy a jog, a törvény és az igazság mai dicsőítésével oly közel megfér az alkotmányért, jogért és törvényért küzdő ellenzékre szórt anathema. Ez a vármegye nem engedte magát megkísértetni. Maradt következetesen a törvény és az alkotmány mesgyéjén, most mikor a nemzet létalapja, mint kormányzati programm van meghirdetve, a megye meghajtja dobogóját a kormány előtt. És Pestvármegye lobogója meghajlik ,gróf Apponyi Albert előtt is. Hogyan? Hiszen gróf Apponyi nem miniszter, tőle ..........111 ■' ■' ■ '■■■'■' . ' i ■■■■wiiMMIftiWWi'tW'imidi mi'.) nem lehet várni semmi kedvezést és még is bele van foglalva Pestvármegye jegyzőkönyvébe az ő hozzá intézett felirat, amely a politikai helyzet átalakulása alkalmából üdvözli a kormányt? Igen Pestvármegye mélyére tekint a dolgoknak. Keresi, hogy kinek a politikai és erkölcsi ereje munkált közre abban, hogy az annyi szőr reménynyel üdvözölt politikai átalakulás testet ölthetett. A férfiút, kiben a jog, a törvény és igazság programjának az előkészítésére meg volt az erős, törhetlen akarat, akit e nemzeti feladattól sem üldözés, sem megkicsinylés, sem gyanúsítás eltántorítani nem tudott. Pest vármegye felirata mutatja meg újból az országnak. A polgári érdemek már-már elhalványult fénye van ezzel restituálva. Hiszszük egyszers mindenkorra ki van küszöbölve Pestvármegye mai öntudatos példájával a közfelfogásból az a már szinte beévődött felfogás, mintha érdemek a haza iránt csakis a kormányon, vagy ahhoz közel lennének szerezhetők. Úgy tűnik fel előttünk a mai üdvözlés, mint viszfénye a hatvanas évek küzdelmének, mikor hatalommal nem bíró, sőt a hatalom által üldözött képviselők között kereste a nemzet a nagyokat, az érdemeseket. Mert kereste, megtalálta és mert megtalálta helyre állott az államiság, egész erejében törvényeinknek. Megbecsülni a politikai küzdelem egyéniségeit, akik nincsenek hatalmon: ez tanítása a megújjult korszaknak. És becses, sokat érő tamlása. Mert ahol a független politikai egyéniségek megbecsülteinek, ott be nem férkőzhetik a szolgaság szelleme, ott a politikai függetlenség nagy kincse a nemzetet erőiben épen tartja. De Pest megye nemcsak a gróf Apponyi Albert üdvözlésével tért el a törvényhatóságok rendes biablonjától, üdvözölte egyúttal főispánját, Beniczky Ferenczet, aki a kormánytól függő állásában sem engedte magát olyan tényekre ragadtatni, amely ennek a megyének, s független közönségének a szigorú bírálatát nem állotta volna ki. A Beniczky Ferencz példája azt mutatja, hogy még a mai törvények keretében is meg lehet a főispáni állás díszét, méltóságát és függetlenségét őrizni felfelé. De csak akkor, ha a vármegye ép és erős, ha a törvényhatósági bizottságban el nem szunyad a törvények, a jogalkotmány szelleme, ha a főispánt olyan környezet övezi, amely meg nem ejthető a kedvezések édes mérge által. Az ország első vármegyéjének mai közgyűlése, ennek az országnak a történetében mindenesetre érdekes lapot képez. Az utódok megolvashatják belőle, hogy a magyar ember főjellem vonása a bizalom, a polgári erény és kötelességtudás elismerése, nagyrabecsülése, annak buzdítása Pestvármegyében rég megérdemelt polczára helyeztetett vissza. Hock János és Liehtwark Alfréd. — A Hazánk eredeti tárczája. — Irta : Rózsa, Miklós. München, április .. Hogyan kerül egymás mellé ez a két név, melyeknek tiszteletreméltó viselői tán eddig nemis igen hallottak egymásról ? Mely közös ezés, eszme, vagy ideál hozta őket össze ‘! ... A mii■résed! Ki az a Lieldwar!: Alfréd V llövich négy szóban könnyen megmondhatom : a német Hock János ! Egyébként a hamburgi műcsarnok igazgatója, elsőrangú aesthetikusa Németországnak, lelkes apostol, aki tollal, szóval és tettel egyaránt aművészet kultuszáért harczol s akinek a művészet népszerűsítésében Németország ma tán legtöbbet köszönhet. Liehtwark Alfréd munkásságának eredménye mutatja, mily hálával tartozik Magyarország közvéleménye Flock Jánosnak, aki odahaza ugyanazt a munkát végzi nem kisebb lelkesedéssel,mint idehana Liehtwark. Németország példájából pedig megláthatjuk, hogy a legkedvezőbb előfeltételek is értéktelenek, ha nem akad egy ember, aki azokat áttekinti, összefoglalja és kiaknázza -s a többi, ugyanúgy érző embereket magával ragadja, tettekre sarkalja. A magyar közönséget — melynek nap-nap után alkalma van megfigyelni Hock János munkásságát — bizonyára érdekelni fogja: miféle eszközökkel dolgozik a hamburgi műcsarnok tudós igazgatója, akinek ép úgy a művészet népszerűsítése a czélja, mint nálunk a lánglelkű és lángszavu pap-műbarátnak. Hogy mit lehet tenni és mit tett Liehtwark a német művészetért, azt Hamburg művészi élete illusztrálja, hogy pedig miként tette meg mindazokat, arról ő maga számol be a német városokban tartott felolvasásaiban. Legutóbb az itteni „Irodalmi Társaság”ban tartott felolvasást s München, a híres művészvárs szinte elámult, hallva, milyen eredményeket ért el a fáradhatatlan ember a művészetre legrosszabb talajon: a „büszke, józan és praktikus“ Hanza-városban. Én azonban egyszerűen konstatálom, hogy eszközei ugyanazok a Hock Jánoséival. Mint amaz Budapesten, úgy ez Hamburgban a tett propagandájával dolgozik, Németország többi városaiban pedig, mint Hock a vidéken, lelkes szóval, alkalmi vagy rendszeres felolvasásokkal, beszédekkel, melyekben a példa követésére buzdít és telire sarkal. Amit Liehtwark a német művészeti viszonyokról mondott, majdnem szóról-szóra illik Magyarországra is — legfeljebb, hogy itt kisebbek a méretek. Vidéki kis és nagy városaink egyaránt áldoznak színházakra és konczertekre, de képzőművészeiről szó sincs. Nincs vidéki város, hol akár csak egy arczképfestő is megélhetne, de mindegyikben virágzó üzlete van egy sereg fotográfusnak. Pedig az arczképfestés minden időkben legbiztosabb exisztencziája volt a művésznek, hiszen leküzdhetetlen emberi hiúság, hogy képmásunkat hozzátartozóinknak és utódainknak hátrahagyjuk. Képzelhető már most, hogyan áll a dolog a festészet egyéb ágaiban! Igaz, Németország mindig többet tett és tehetett is a művészetért, mint Magyarország. De ha tisztán statisztikailag vesszük, Magyarország is többet tesz most és rendszeresebben munkál a művészet érdekében, mint valaha. Csakhogy mélyisége. És nem sokkal hasznosabb a művészeti társulatok munkája sem, akiknek egykor oly fontos és áldásdús működése nem bír lépést tartani az új problémákkal. A többség határoz és bizottságok kormányoznak s az a generáczió, melyhez ezek tartoznak, művészi nevelést nem nyert sehol és sohasem. Erről ugyan ők nem tehetnek, de a következményeket mi viseljük. Pedig nekünk előző sorban a publikum művészi nevelésére van szükségünk, hogy ha ma nincs is, de legyen legalább művészi ízlése a jövőben. És ezt a művészi nevelést a közönségnek az állam orgánumai meg nem oldhatják, önnevelésre, önképzésre, önművelődésre kell a társadalom minden rétegének törekednie. Ennek a művészi nevelésnek arra az alapelvre kell helyezkednie, hogy sokkal hasznosabb az önkét kifejteni, mint tudományokra tanítani. Nem művészettörténetet kell tanulni, hanem a művészi érzéket kell fejleszteni. Az egyes ember akkor tehet legtöbbet a művészetért, ha odáig nemesíti a lelkét, hogy az a művészetet élvezni tudja. Ma még ezt csak kevesen tudják, mert a szemük nincs ahhoz nevelve. A szem neveléséhez pedig a színérzéknek fejlesztése az első, legfontosabb lépcső. És ezt az érzéket nem műremekek, hanem a természet előtt kell fejleszteni és pedig nem tájképek szemlélése által, hanem az által, hogy az illető elmerül a virágok, lepkék, madarak gazdag és változatos színpompájának szemlélésébe. Ha egyszer aztán a szem már örömét leli a színek látásában, akkor később magától beáll a távlat és a plasztikus tonnák okozta gyönyörűség. És mikor már a szépnek, harmonikusnak, művészinek látása gyönyört okoz, akkor már elemi szükségletté válik az is, hogy lelki életünket finomítsuk, otthonunkat, környezelegtübbet tesz az állam és az államnak nincs sze- Lapunk mai számához egy ír melléklet van csatolva.