Hazánk, 1901. január (8. évfolyam, 1-27. szám)
1901-01-01 / 1. szám
TOL évi'oa.n. 1. szám. Kedd» \ \ J*__mtm HAZÁNK SZERKESZTŐisÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII Szentkirályi utca 28. Kéziratokat nem ?« vissza. *■ Telefonszám 86—23. Felelős szerkesztő és laptalaj(Jonos: KORBULY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő: JANCSÓ DEZSŐ. Budapest, 1901. januári) Előfizetési ára: Egész évre’28kor. ============== Félévre_lé a Negyedévire 7.— » Egy hóra 2.40 * Egyes számú, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Évről-évre. Budapest, december 81. Esztendők múlnak, századok múlnak, Isten csodája, hogy él nemzetünk. De mindig újra születik az idő, amely percben elmerül, ugyanabban feltűnik. Változhatatlan pályáján ha földünk visszatér oda, ahonnét kiindult, nyomban folytatja útját a nap körül, mely neki éltet ád és igaz fénynyel szolgál. Népünk s hazánk ily szakadatlanul vénül s megifjul, hegyei állnak, vizei futnak örökké s emberek lakta országunkon mindennap újra támad nemzetünk. Ezért mondunk év végén hálát s év elején remélünk. János fejével tekintsünk hátra s előre. Ha igaz, hogy idő és tapasztalás képezik a bölcsztóéget noka,akiért, okosabb és jellemesebb faj nincs a magyarnál, annyit tanulhatott a maga kárán. Valóban úgy kell lenni, hogy józan nyugalma, értelmes munkássága, szívós kitartása és szenvedélyes hazaszeretete, küzdelmes múltjának eredményei, türelmes passzivitása is, melylyel sorsában megnyugszik, ha azon változtatni nem képes. A közel-múltban is ezeket láttuk. Midőn nehéz viszonyok között mindenki dolgozott, iparkodott, takarékoskodott s nem vesztette el lelki egyensúlyát népünk akkor sem, mikor láttuk, hogy nem jól megy se gazdaságunk, se politikánk, magánviszonyaink súlyosabbak lettek, közviszonyaink itthon bár javultak, osztrák és külföldi vonatkozásainkban rosszabbodtak. Kitartunk és tűrünk, de hazaszeretetből nagy küzdelmekre készültünk. Csend van a parlamentben, nagyobb csend soha nem volt. Béke az országban, pártütés, lázongás, nem zavarják, kormányunk dolgozhat, nem akadályozza senki, féltenie nem kell jövőjét, mert csupa bizalom és várakozás veszi körül. Miben van tehát a múlt év csalatkozása, helyzetünknek rosszabbodása. Csalatkoztunk az ererkölcsi regenerációban, hanyatlottunk, anyagi erőben. Miből következett a visszaesés? Középtermése volt Magyarországnak, aszály, áradás, marhavész és egyébb ínség nem sújtották. Pénzválságról sem panas ''kodhatunk, bankok és takarékpénztárak nálunk nem buktak, mint most Berlinben. Az ember azt hinné, hogy normális év volt, melyben aki nem henyélt, megélt. És mégis mindenki panaszkodik, hogy jövedelme nem futja, minden üzlet pang, munka nincs, a hitel megcsappant, a munkások és földmivesek Magyarországból megszöknek s mindenki fél a nagy válságtól, mely kitöréssel fenyeget Ez volna hát a múlt év mérlege? Bizony így van, pénzileg és gazdaságilag rosszul állunk és az oka egyszerűen az, hogy évtizedekig kölcsön vett összegekből tartottuk államunkat és gazdaságainkat, adósságot csináltunk vasutakra, beruházásokra, az állam és a társulatok záloglevelekre, a földbirtokosok bankkölcsönökre építkeztek s a különféle csatornákon befolyt külföldi tőkék adtak változási kedvet és szereztek pénzbőséget A helyzet annyiban változott, hogy Angliának és Németországnak szüksége van saját tőkéjére az afrikai és khinai háborúkra és a berlini börze fúlspekulációja pénzválságot idézett elő a német piacon, tehát külföldi pénzt nem kapunk. Ausztria államférfiai és finánckörei, a politikai bizonytalanság miatt és ellenséges szándékból, értékpapírjainkat nem veszik s hitelünket nyomják. Tehát a külföldi kölcsönpénzek forrásai elapadtak, adósságaink ategumradtak. Amint a vasútépítés megakadt és Budapest emelkedése megszűnt, a lakások üresek s új házakat nem építenek, csupán az építési iparnak válsága elég volt arra, hogy egész közgazdaságunkat megrendítse. Oly kevés az erős és ellentállási képesség szervezetünkben. Most érezzük és sokan belátják, akik A HAZÁNK TÁRCÁJA Haldokló és születő század. Valami megmozdult a földön! Ve nem a hanton, a sár, göröngyön; Valamely titkos erő, élet felölt irányt százak szivének; Hányó század örök-imája Ott fenn tatámi helyét találta; S amit a jámbor esd, kömyörgve: Az « Ő országa jött el, földre /» A fák, rügyek még nem fakadnak; Hire sincs még a várt tavasznak, És mégis-mégis, mintha benne Beállt volna a tél helyébe; A kikelet fuvalma száll itt, Ini, a didergő már nem fázik, Az éhezőnek jut kenyérke, — Adnak, az Isten szent nevébe’ Oh, hála , Neki, a Nagynak ! Voltak és lesznek, akik adnak; De oly igazán, oly közvetlen, Nem nyílt még részvét a szivekben / Melegebb szava a vigasznak, Kezével érint, aki adhat, jó ki nyájas szóval, maga nyújtja: Édesebb annak a falatja! Volt jóléti, —hogyis ne lett volna! Mind fel vannak jegyezve sorhad: Nagy cselekvések, titkolt könyek. Mit gyengéd kézzel letöröltek; — Nincs elfeledve az a fácska, Amelynél melegült az árva: Az alamizsna kis morzsája: Mind a mennyország egy-egy szála; Mely összetartja a világot; — Legyen minden kéz százszor áldott, A jótett legkisebbke része, — Lásson a lélek fél, az égbe, Ahol mind, az Ur arculatra, Az év alkonyát beragyogja, Hirdetve az uj napkelettel:'Az én országom, nem veszett el!» HORVÁTII BÖBBE, Szilveszteri gondolatok. — Az Hazánk eredeti tárcája. — Ezen a huszonnégy órán belül, mikor e sorokat iroma, meghal egy század és megszületik egy másik, a jövő bizonytalanságát hordozva mellében. Az eltűnő száz esztendő utolsó évétől elég ünnepélyesen búcsúzunk el. A templomok tornyaiban zúgnak a harangok, felhangzik a hívők hálaadó zsolozsmája, éjfélkor a szent miséken ajánlják fel ismét és ismét a katholikus vallás papjai Magyarországot régi szent Patronunknak, a Szűz Máriának. Mikor egy-egy esztendőtől búcsúzunk, önkéntesen meglepi az emberi lelket valami mélabús hangulat. Úgy érezzük, mint hogyha vesztettünk volna valamit. Íia nem is adott sokat, de mégis velünk töltött a mindenségnek, a végtelenségnek ez a része háromszázhatvanöt napot. Vesztettünk benne sokat. Ki egy virágot, ki egy szivet, ki összes boldogságát, de azért mégis jól esik rá a visszaemlékezés. Hát ha egy százados temetünk a maga óriási nagy eseményeivel, olyat, aminő volt a XIX. század. Egy percre megáll bennünk a gondolat, ha széttekintünk azokon a sirhalmokon, korhadt kereszteken, melyek az elmúlt nagy idő eseményeinek határmutatói. És most ismét egy sirtásunk s odatemetjük a múltnak egy nagy darabját örömével, gyászával, küzdelmével és sokunknak kevés vagy semmi diadalával. Szilveszter napja van. Az utcák telve az em-', bersokasággal, ünnepi pompában mindenik. Érezzük, hogy valami, vagy valaki haldoklik, azért, szinte csendesebb a lépés, halkabb a beszéd, hogy ne zavarjuk a haldokló nyugodalmát. Haldoklik az, ami minden esztendőben meghal egyszer, de minden új évben feltámad: az idő. De hát mi az idő? Tulajdonképpen csak fogalom, percről-percre lűinő, éppen olyan, mint az emberi élet, mely azért létesül egy pillanat alatt, hogy azután eltűnjön örökre, hogy azután legyen osztályrésze az, ami a lehulló falevélé: az örök halál. Ámde gondolkodjunk e kérdéssül. És ha gondolkodunk, belátjuk, hogy ez a semmiségbe tűnő mindenség, amelyben mi is elpusztulunk egykor, az örök élet is egyszersmind. Minden egyes, az elmúlásba hulló atomja, szülőanyja a jövő egyegy parányának, mely viszi az életet továbbtovább. A legközelebb múltban meghal és a legközelebb jövőben születik. Miért ? Azért, mert öröktől fogva megvan, soha nem szünetel, átjön a sötétségből a világosságba s bár jelene alig van, él, él és Mai számunk 16 oldal. * Az 5-ik oldalon: karrikatúra.