Hazánk, 1904. január (11. évfolyam, 1-27. szám)
1904-01-01 / 1. szám
XI. évfolyam 1szám. Péntek. Budapest, 1904. január 1. HAZÁNK SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest. VIII., Szentkirályi utca 28. Kidratokst nem »dalik vissz». * Telefonszám 88—23. FELELŐS SZERKESZTŐ BUDAY BARNA. Előfizetési ára: E0ás* éjT* 28 kor-1 Nagyarévr# 7.-tor. — ------ Félévre _ 14 » Egy hóra _ 2.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 «Ufa, új év, Budapest, december 31. (B) Csüggedt érzéssel, elborult szemmel tekint az ország ez uj esztendő felé. Az ó év rettenetes emlékeket hagy hátra! Csupa romok hevernek mindenütt közöttünk. Mintha gonosz és kegyetlen ellenség inváziója garázdálkodott volna itt s mi egy kétségbeesés-vítta hoszszu hadjáratban a nagy csaták egész sorát vesztettük volna el. Pedig békesség volt határainknál, nem is fenyegette azt az ellen; magunk emeltünk botor kezet saját intézményeinkre, dúltuk fel annak közéletét... A romok nem füstölögnek, holttestek nem hevernek alattuk és szerte, hisz nem folyt vér, senkinek haja szála se görbült. Ami más küzdelemben engesztelő és fölemelő: a hősi erkölcs, a kötelességtudás fanatizmusa s az önfeláldozás marfiriuma itt nem szerepelt. Vitézül vagdalkoztunk a levegőben s haragunk virtusát vétlen dolgokkal éreztettük, ha dorongunk ügyébe estek. Legszentebb javainkat érték az ütések, amit egymás nekivaditásával s mámoros fővel másoknak szántunk. Egy évig tartott igy. Sokáig emlékezetes fog maradni a garázdaság és naplopás ez éve, mely vagyonban és erkölcsben több kárt tett rajtunk egy nagy háború veszteségeinél s egy lealázó békekötés szégyenénél. Talán meghozza most az újév a kijózanodást, a töredelmet s a jóvátételt Mert sok a jóvátenni való. Egy vigasztalásunk maradt, hogy a bajokat nem a nemzet egyeteme idézte elő, hanem csak egy réteg abból, ezt is a viszonyok keserítették és izgatták fel reá. Az egész nemzet annyiban felelős a történtekért, hogy a komolyabb, megfontoltabb rétegek veszteglésben maradtak s hagyták a dolgok folyását, nem avatkoztak belé. Más viszonyok közt a nemzet e zöme mindig meg tudta fékezni, korlátok közé fogva, azt a zabolátlan elemet, melyet a véralkat heve, a virtuskodás vágya, hetyke könnyelműség és önhittség mindig a végletek felé ragadnak. Komoly időkben bizonynyal ez a réteg fogná a nemzet legbecsesb védő erejét szolgáltatni; bátor katonákat, hős csapattiszteket, legendás hítű zászlóaljakat. De a nemzet békemunkájában, polgári feladataiban ily tulajdonságoknak háttérbe kell vonulniok. Cromwell győzhetetlen ezredeiből, Napóleon gárdistáiból a háború éra elmúltával kozhelyek lettek s garázdálkodásaiknak az vetett véget, hogy a közszimpátia elfordult tőlük. Hová jutottunk volna az állami konszolidálódással a kiegyezés óta, ha e 36 év alatt a szélsőségek és végletek ragadják magukhoz a vezetést s a hatóságoknak az utca parancsol, ha parlament és municipiumok a hullámzó hangulatokhoz igazodnak, azok hatása alatt rendelkeznek. Az 1903-iki minta szerint aligha élhettük volna túl mint állam a koronázás évét s tönkre jutottunk volna mint nemzet a legelső válság nyomása alatt. A magyarság okos, higgadt és tapasztalt zöme mindig fenn tudta tartani a közélet rendjét s egyensúlyát, mert megőrizte a saját tekintélyét s minden extrém irány ellensúlyozására szükséges fékező erejét. A túlzó elemek mit se kezdhettek, mit se merhettek, amíg ez a zöm távol maradt tőlük s ez a tekintély helytelenítette indulataikat. Minden tüntető kedv s lendületes közmozgalom tehetetlen volt, amig nem a közvélemény érdeklődéséből vagy legalább passzív támogatásából meríthetett bátorítást s táplálhatta a maga aktiv erejét. Elég magasra tornyosodtak a tüntető mozgalmak hullámai nem egyszer, mikor a nemzet valamely nagy érdeke, nagy érzése provokál látott az események által Emlékezhetünk a szofia-világ, a Janszkyügy, a véderő-vita izgalmas heteire. E hullámverődéseket a közvélemény hatalma indította: a szélső elemek csak önkéntes A HAZÁNK TÁRCÁJA Beleznay Sámuel hízója. — A Hazánk eredeti tárcája. — Irta : gróf Vay Sándor. Apáink idejében minden régi följegyzésben látjuk, minő nagy mulatság volt a disznótor. Egy 1786-ból fölmaradt napló, amely «Ferentz fő-Herczegnek az ország fővárosában való tartózkodásáról» beszél, többek közt azt is elmondja, hogy: «Alvinizy Generális nagy disznótort adott a haza Reményének mulaltatására» az elmondja, milyen toros káposztát, vérest, májast, poszpásznak pedig kürtöskalácsot ettek. A disznótorról különben, egy II. József császárhoz intézett levelében, maga a főherceg igy emlékezik ... an Unterhaltungen fehlt es hier auch nicht. Das Schwemefest (tor) wie man es hier zu Lande sagt, war bei General Alvintzy köstlich ... Még a mult század elején is hivatoztak Pest vármegyének hivatalos, nagy disznótorai, amelyre bugaci Szentkirályi László viceispán invitálta a vendégeket. A máglyára kerülő sertést rendesen egy-egy szolgabiró adta, a többi elemózsia, bor, sütemény, aztán az alispán gondjaira tartozott. A francia háború utáni években történt, midőn egy alkalommal Zlinszky János középponti szolgabiróra került a pecsenyeszállitás kötelessége. Hozták is a remek példányt Zlinszky birtokáról, de útközben, mig a kocsisok Ócsán betértek borozni, lába kelt az áldozatra szánt állatnak s mire indulásra került a sor, csak az üres zsúp maradt már a kocsin._________________ Káromkodtak a hajdú, meg a kocsis, de mindez hiába volt. Olyan remek példányt különben lámpással sem találnak többet az egész vármegyében. Busan indultak meg tehát az üres kocsival, mikor egyszerre csak találkoznak egy szekérrel, melynek letakart ponyvája alól bizonyos áruló hangok hallatszottak. — Hátha a miénk — sóhajtotta hajdú, aztán pedig busán szólt át a kocsisnak: — Hová, hová atyafi? — Pestre — hangzott a válasz — gróf Beleznayhoz viszem ezt a hírót. Ujesztendő előtt pörköltetn akar a méltóságos asszony. A hajdú tovább folytatta a diskurzust, meg is kínálta olykor a jámbor pilisi legényt kulacsából. Jó göböljárási bor volt. A régibb fajtából. Nem is kellett valami sok belőle. A soroksári szőlők alatt már nagy vígan danolta a legény, hogy: Pesten jártam iskolába, kuk . . . Ez kellett csak a hajdúnak. Mikor észrevette, hogy a kocsis elbólintott, a lovak meg tüled is, hozzád is lépegetnek a kátyus uton — leszállt a saját alkalmatosságáról és a két vele volt markos béressel, a Beleznay gróf sertését átemelte a Zlinszky szolgabiró ur szekerére. Nagy diadalai értek a megyeház udvarára, másnap hajnalban pedig magasra csapkodott a lánc. Pörkölték a hízót és készült a megyei tér. Ámde éppen déltájon, nagy hangos indulattal állított be gróf Beleznay uram Zlinszky középponti szolgabiróhoz panaszolni, hogy neki a soroksári szőlők alatt ellopták egy kétmázsás hizóját, pedig a felesége Ürményi országbírót is meghívta már a torra. Zlinszky egy kicsit megszeppent. Aki hallotta valaha néhai gróf Beleznay Sámuel hírét, az tudja, hogy nem igen volt alkalmatos vele egy tálból cseresznyét enni. — Meglesz az állat, kegyelmes uram. Még ma a legjobb perzekutorokat küldöm ki Gubacsnak, Csévnek__ Nagy dérrel-durral ment el a gróf, a vármegye urai pedig nekiültek mulatni. A toros vacsora alatt a hajdú egyre hordta a borokat, okkalmóddal maga is szippantott egyet a hébéren, mikor lement a pincébe, úgy hogy virágos kedve támadt s a vacsora végénél beállt amabilis konfúzióban odasugott Sárközy Lőrincnek: — Ha tudná a tekintetes főszolgabíró ur, hogy az urakkal itt a Beleznay gróf hízóját ették meg. Én loptam el, mert hogy a mienk Ócsán elveszett... Sárközy Lőrinc — noha az inzurrekció alatt farkasszemet nézett a francia sasérosokkal, most ijedtében elkezdett fütyülni és csak ennyit motyogott: — Canis mater ... fogja be a száját. Mindnyájunkat lelő Beleznay. Ijedtében menten kijózanodott a hajdú és többé nem esett szó a végzetes cseréről Az egész kázust maga Zlinszky János is csak akkor tudta meg, mikor Beleznay Sámuel saját fia golyójától találva megtért apáihoz. Híres nagy torokat adott a péceli rondellás kastélyban Ráday Pál, litterátusok és aktorok bőkezű Mecénása. Neje, Prónay Ágnes, korának egyik legszebb asszonyáról igy ír Kazinczy: «. . . ha táncolt, syrphiáek lebbenését vélnéd láthatni.. .» Egy alkalommal éppen Pál napján tartatott a nagy tor, melyre több «pesti aktorok és liberátusok is meghivattak . ..» Hogy nagylelkű Mecénásukat meglepjék, a színészek Pikkó her- Lapunk Anaibama 24 oldal.