Hazánk, 1904. szeptember (11. évfolyam, 207-227. szám)
1904-09-01 / 207. szám
HAZÁNK. 207. szám. A HAZÁNK TÁRCÁJA Cárnő mint dada. A Hazánk tárcája. Emilio Sanchez Pastortól. A cárnő szeretett nagy sétalovaglásokat tenni s több órányi utakon száguldani tova Peterhoftól, hol az udvar a nyarat tölté. E kirándulásai alkalmával őt gróf Toroczky főudvarmestere, az udvari orvos és számos kísérője követte mindig, a saját udvartartásába beosztott tisztek tömege. A cárnőnek egyik szeszélye az volt, hogy az udvar orvosi tekintélyeinek határozott tiltakozása ellenére is maga szoptassa első gyermekét s hogy e bajt — mint az egészségügyi tekintélyek kifejezték — némileg enyhítsék, rendelték neki a nagy sétákat és lovaglásokat. A cárné fiatal asszony volt, kit férjének hrleg szeretete oly kevéssé elégített ki, mint az udvar etikettje, mert szivében a gyöngédség egész kincstárát hordozta, melyet azonban a cár sohase fedezett fel s melyet maga a cárnő is féltékenyen őrzött, anélkül, hogy tudta volna ki számára, valószínűleg senki számára, mert álmodozásaiban oly távol látta magát mindenkitől, az egész világtól, száműzve a trónra, mely számára a hideg, szörnyű sírral egyértelmű volt. Ha egyedül volt, gyakran sírt, mert szivének e megkönnyebbítését a nyilvánosság előtt nem engedhette meg magának. Ekkor aztán béke szállott lelkére, mely ugyan nem tartott sokáig, de legalább idegeit megnyugtatta. Az egyetlen idő, midőn a cárnének valódi lelki nyugalma lehetett, azon rövid pár negyedóra volt, midőn gyermekét szoptatta. Azonban még e foglalkozás is az udvari illem szigorú rendelkezései alá esett s gyermekét az anya csak a szoptatás alatt tarthatta karjaiban. Az egész nap bosszant a gyermek a cári aja gondjai alatt, anyja termeitől távol volt. Anyai szeretetének e kimért ideje épp oly lehűtő volt a szegény anyára, mint férjének fagyos, szertartásos, hivatalos szerelme. Se feleség, se anya nem lehetett úgy, mint ahogy elgondolta, mikor még először ábrándozott e kettős boldogságról. Egy szép napon, midőn idegeinek feszültségét különösen érezte, sétalovaglását egy műveletlen erdő széléig terjeszté ki, mely bár koronajószág volt, de melybe még az udvar egyetlen hercegi tagja se tette be eddig lábát. Valami régi kedvezmény folytán néhány jobbágy lakott ez erdőségben. A cárnő leszállóit lováról, az udvarmester s az orvos kisérték, mig a kiséret az erdőn kívül maradt A levegő tisztább volt odabenn, mint amilyenhez eddig a fejedelemnő szokva volt s magába mélyedve s a lóg édes romáját tele tüdővel lehelve be, mind mélyebben hatolt be a cárnő az erdőbe, egy szót se szólva két kísérőjéhez. Hirtelen megállott egy helyt, mert úgy tetszett neki, mintha gyermek nyöszörgését hallotta volna. Az irányt kémlelte egy percre, majd határozottan balra tartott. Pár perc múlva szomorú kép tárult eléje. Az erdő egyik kis irtásán rongyos parasztszoknyán egy alig öthónapos gyermek feküdt egészen egyedül s sirt, ahogy torkán kifért és kezecskéit rágta kinosan. — Hogy kerül ez a gyermek ide ? — kérdé a cárné a főudvarmestertől. — Bizonyosan valami parasztasszonyé — vá Jászolt amaz — kinek a mezőn kell dolgoznia Az udvari orvos eközben gondosan megvizsgálta a kis teremtést. — Beteg talán ? — kérdé a cárnő részvéttel. — Nem, Felség — szólt az orvos — de nem fog hosszan élni, mert a teljes táplálékhiány megöli. Az ilyenféle asszonyoknak maguknak sincs mit enniök s így tejük sincs gyermekük táplálására. Hallgatva nézett egy kis ideig a cárnő a csecsemőre, ki mind erősebben kezdett sírni. A cárnő arcán egy pár fényes könycsepp gördült végig. — Hát, olyan asszonyok is vannak — gondolta — kiknek annyi ennivaló se jut, hogy gyermeküket táplálhassák s így anya és gyermek elhal az ínségtől. Hirtelen ragyogó sugár futott végig bájos arcán, majd gyorsan kigombolta telt keblén a ruhát, fölvette a gyermeket és szeretettel emelte az elárvult kis porontyot. A két kisérő majd mellére hanyatt esett bámulatában, majd az udvari orvos kezdett magához térni , s tisztelettel bár megszólalni bátorkodott: — Felséged meggondolatlanságát méltóztatik elkövetni. — Nem kérdeztem az ön véleményét cselekedetem felől, sem orvosi tanácsát, — szólt a cárnő, mialatt egy fatörzsre leülvén, a gyermeket szoptatni kezdte. — Mégis, Felség, hivatalos kötelességem inteni Felségedet a veszélytől, — mondá legszerényebb hangján az orvos, — e gyermeknek esetleg valami ragályos betegsége lehet s e fensége . Csütörtök, 1904. szeptember 1. aean««wMw Hwg«^BXaBa mert mi még ma csak a kezdetnél tartunk; gyors elhatározásra, nagyszabású akcióra és áldozatkészségre van szükség, hogy nagyobb károsodás országunkat ne érje. Oly intézkedésekre van szükség, hogy egyfelől senki a közjótékonysággal vissza ne éljen, de másfelől, hogy senkinek nyomorúsága és szorongatott helyzete lelketlenül kizsákmányolható ne legyen. Lesznek esetek, ahol az ínséges viszonyok folytán eleség kiosztásra lesz szükség, másutt nagymérvű munkálatok elrendeléséről kell gondoskodni, sok helyi készletek lesznek biztosítandók, de arról is kell gondoskodni, hogy olcsó hitelben hiány ne legyen. A nagy szükséghez képest megfelelő és arányos eszközök is kell, hogy rendelkezésre álljanak. Ezeket várjuk és reméljük az állam és társadalom együttműködésétől. Az O. M. G. E. már foglalkozott ezen kérdésekkel, mindnyájan ismerik, a t. nagygyűlés tagjai is bizonynyal méltányolják az O. M. G. E.-ben lefolyt tárgyalásokat, de én úgy tudom, úgy érzem, hogy a vidéki gazdasági egyesületekre, a vidéki központokra is nagy feladat vár. Sőt tovább megyek, ha azt akarjuk, hogy az akció odaérjen, ahova érnie kell, akkor a perifériákra is kell gondolni s itt nagy feladat vár a gazdakörökre, szövetkezetekre, melyek mind kell, hogy ez alkalommal is a tűzpróbát kiállják. A Gazdakörök és Szövetkezetek létesítését és fejlesztését eléggé szívükre nem köthetem. Általában, t. nagygyűlés, kívánatos volna, hogy minden falunak meg legyen — társadalmi tekintetben szólok — a maga gazdája. A középosztály van hivatva, hogy a vezető szerepet játszsza, de a középosztály sorai — fájdalom — nagyon megritkultak. Ha valaki azt hiszi, hogy egy intézkedéssel lehet középosztályt fentartani és megteremteni, az nagyon csalódik; én azt gondolom, hogy minden törvényhozási és kormányi intézkedésnél tekintettel kell lenni a középosztály helyzetére és jövőjére. Ez az ügy azon kérdések közé tartozik, melyeket a napirendről többé levenni nem szabad. Az önbizalmat fentartani birtokostársainkban ! — erre kell mindnyájunknak hatni, ez legyen mindnyájunk együttes törekvése. (Igaz! Úgy van!) És ahol a faluban nincs már középbirtokos, aki a társadalmi vezetést kezébe vegye, ott a társadalom eme nagy munkájában számítunk a lelkészekre, a tanítói karra, mert mi a főtisztelendő lelkész és tanító urakat a magyar gazda legönzetlenebb munkatársainak tekintjük. (Élénk tetszés.) Nem lehetetlen a munka, amit kívánunk; bölcsességgel, emberszeretettel és — ami ritka nálunk, — kitartással sokat lehet elérni. Én egyszer megállottam egy hangyabolynál és láttam, hogy egy hangya egy kis darab rögöt hogyan visz fel a kis magadatra, ami neki hogy lehetett. Viszszalöktem őt 20—30-szor is, de nem bírtam vele, a hangya újra és újra felvitte a göröngyöt. Ez az a kitartás, amit mindnyájunknak kell az emberszeretet munkájában tanúsítani! Ambicionáljuk magunknak, hogy nyom nélkül ne enyészszünk el, de ezt a nyomot ne hideg márványlapokon, hanem a meleg szívekben hagyjuk hátra. (Hosszas éljenzés.) Jegyezzük meg, hogy birtoklásunk alapja ugyan a telekkönyv, a tulajdon és a törvények, de annak legbiztosabb alapja mégis csak földmives népünk megelégedése. (Igaz! Úgy van.) Az ideális állapot az volna, hogy mikor hozzánk vendég jön s megmutatjuk a lakásunkat, kertünket s gazdaságunkat, ne álljunk meg, hanem ezután a vendégnek mutassuk be cselédeinket, bemutassuk, hogy ők hogyan laknak és milyen sorsban vannak, de itt se kellene megállanunk, hanem azt kell, hogy mondjuk a vendégnek: most nézzük meg a falut, bemutatjuk azon intézményeket, melyeket a nép érdekében a mi közreműködésünk hozott létre! Ez az ideális állapot, amely az én álmaimban van s ez az, amire mindnyájan kell, hogy törekedjünk. (Helyeslés.) Mi, igen tisztelt nagygyűlés, nem akarunk a Gazdaszövetség területén politikát űzni, mi nem akarunk exkluzív osztályérdeket rideg önzéssel képviselni, minem ismerünk felekezeti gyűlölséget, mi nem keresünk egyebet, mint saját céljainkat és törekvéseinket, de ezeket aztán keressük egészen s számítunk minden jó embernek becsületes közreműködésére. Egy nemzet nem állhat fenn anélkül, hogy egy-két semleges területe ne legyen, ahol minden más szempont félre van téve s minden ember összefog, hogy vállvetve, kézre kezet téve dolgozzék. Mondják, hogy a jó emberek szövetsége sokkal lazább, mint a gonoszoké. Megengedem, lehet valami benne, mert a nyers, önző érdek sokszor igen erős kapocs, de én azt hiszem, hogy nem szabad kicsinyelni az igazságnak és az igaz ügynek erejét s annak végleges diadalában kételkedni egy percig sem szabad. Lehet, hogy olykor talán méltatlanul támadni fognak bennünket, de hiszen aki valamit alkotott, épített, vagy dolgozott, az mindig ki volt téve támadásnak, félreértésnek. Ennek bennünket visszariasztani nem szabad! (Igaz! ügy van!) A közgazdasági ágak között levő ellentétekről beszélni, már majdnem az ízetlenség határába esik, de annyit mondhatok, hogy én látok mesterséges és látszólagos ellentéteket, de természetes ellentéteket alig. Hisz ez a kiállítás is mutatja s a kiállítások egész sorozata, hogy a mezőgazdaság és ipar megférnek egymás mellett és hogy együtt dolgoznak, vállvetve működnek s mily szép ered